Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 929.

929.

Néha alapvető fogalmakkal baj van,

valami felszínes hányavetiséggel

vesszük használatba őket, nem törődve

tartalmukkal: a valóságtól hogy’ tér el.

Színvonalról egyéneknél beszélhetünk

csupán, külön-külön, hozzáértés üzen,

teljesítmény tüzel példának állítva,

mi tehát egyéni pontszerű csúcsüzem.

Manapság leginkább családunk érinti,

sőt fogalmi ágyúzással teszi tönkre,

hogy benne az anyát és apát illető

szerep értékét tiltják, akasztják szögre.

Pedig gyermeküknek ők adják a mintát,

egyáltalán: semmivel se pótolható

gondoskodást, szeretetet, élő hitet,

áldásos hatásuk ezért maradandó.

De ha ezt kívülről kikezdik, tagadják,

felcserélhető szerepet látva benne:

lealacsonyítják, semminek tekintik,

mintha ténylegesen inkább káros lenne.

Ez tehát nemcsak elismerés-hiánnyal,

de megszégyenítéssel gördít akadályt

emberi természet érvényesülése

elé, felrúgva minden örökölt szabályt.

Mert nemcsak a család szerkezete romlik

élhetetlenséggé, hanem a társasság

törvénye szenved csorbát: sosemvolt világ-

rútság követelménye már nem aljasság,

hanem az etalon, magas színvonalnak

kikiáltva, mintha a haladás abban

lenne mérhető, egyéni nagyság helyett,

kiben mekkora, s milyen ferde a hajlam.

Így az egyetemes jó meg visszafordul,

beleragad az egyénenkénti sárba,

álságos elvárásnak megfeleléstől

lesz a jövőnk tengődő emberség-árva.