Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 937.

937.

Csak látszat, hogy nem látunk a végtelenbe,

mert bár a látásunk maga korlátozott,

értelmünknek hamar megjött rá a kedve,

mind messzebb lássunk hatni sorozat okot.

Nemcsak a lábbal bejárt táj az érdekes,

nem is csak az idő általi körforgás,

hanem mikor a csillagok tájára repes

a képzelet, ahonnan nincs visszamorgás.

Mert bár mozdulatlanok alakzatai,

az égbolt egésze lassú tánccal mulat,

egyetlen éjszaka, vagy egy év alatti

mozgása beindít elmeforrás-kutat.

Más kérdés, hogy ahhoz kötöttek életet

a földön, mennyégnek nevezve magasat,

mi csak látszatból fakasztott önélvezet,

parancs, miért forgatni kell fegyvervasat.

Valahol az ész mélyén pislákolt kis fény

régóta, hogy tudásunk elve korlátos,

jogosulatlanul övezi a dicsfény,

aki után megyünk, adhat rossz tanácsot.

De a vezérérdek elnyomott józan észt,

hadigazdálkodás épített békét is,

az boldogult igazán, ki vett abban részt,

s össz-áldozat adott előrelépést is.

Afelé, hogy jobban ismerjünk világot,

és benne a saját emberképességet,

emberöltőkön át lobogó hitlángot,

hogy helyes, ha kívánjuk a jót és szépet.

Mert ezen a módon kiegyenlíthetjük

ismereteink fő- s mellékszereplőit,

miután majd a végtelennek merhetjük

cibálni a bajszát, bírálni szeplőit.