Dienes Jenő Attila: Játssz a Barbárral! – 5. ISKOLA
Világ életemben utáltam az iskolát diákként, tanárként, szülőként egyaránt. Na persze, az iskoláknak van az a szociális, kulturális, egészségügyi kerete, amely magával ragadó, amelyet a gyermekeink szívébe is elplántálunk:
– Ha tetszik, ha nem, ott a helyetek! Soha nem lógunk egy dolgozat miatt, ott vannak a legjobb barátaink, a legszebb lányok, a legvagányabb fiúk és minden apróság, ami a társadalmunk kicsi torz tükre. Ránk vigyorog a világ szépségeivel, sznobériájával, torzságával, téveszméivel, fertőzéseivel együtt. Így hat. Az ott beszerezhető immunizálás, leköhögések, átvakaródzások erős túlélési esélyt adnak a géneknek. Iskolában, kocsmában, templomban különben sem hall ostobaságokat az ember…
Amikor nem fűlött a fogunk a tanuláshoz, Apánk azzal prognosztizélt, hogy diplomásan is lehet ürüléket lapátolni.
És igen! Eljött a nap, a harag napja – dies irai.
Lacrimosa dies illa,
qua resurget ex favilla
iudicandus homo reus.
Könnyel árad ama nagy nap,
Hamvukból ha föltámadnak
A bűnösök s számot adnak.
Ha nem is trágyát, de szakítva mindennemű hivatásommal, felülemelkedtem a korszak vizesárkán, szép hazám keretein, kalkuláltam egy túlélő tervet, most nem tüntetek, nem az utcán dobálom a féltéglákat, hanem nyolc hónapja kemény fizikai munkával kapirgálom a kupacot. Korábban valahol olvastam, talán láttam – soha nem érdekelt – a tetőcsinálás, kármivágás, szalufa lapolás, beton locsolgatás, csigáról beemelt vödrök, nyílászárók, spaletták, vakolat, élvédők, acél-áthidalók kengyelbe helyezése. A megrendelők örömére szép a tető, jók a falak, nyílik az ajtó, záródik az ablak. Soha nem féltem semmitől, a magasban kicsit átértékeltem a „Két lábbal áll a földön” értelmét, néha keményen imádkozik az ember – rettegésében, vagy bátorságában?
Erőlködhettem volna egy Kásler M-nek írt méltányossági kérelemmel, ahogy azt a tankerületem igazgatója rámcsörögte karácsony tájékán, hogy csak egy A4-es, és nem kell fizetésnélküli szabizni.
– Á, nem! Köszi, én már nem.
Nem akartam én sokadszor elbúcsúzni a diákjaimtól, hogy most már nem én tanítalak benneteket, de lehet, hogy mégis, vagy mégse.
Jöhetnék azzal, hogy engem bezzeg megismernek a tanítványim – hát próbálnának nem megismerni! Néhány hete egy volt diákom egyik ablakából bontottunk ajtót – jó ötvencentis vegyes falazat, másfélköbméter sittel, bukónyílóra építettük –, őt húsz éve tanítottam egy erdészeti szakközépben.
– Mi van veled?
– Mi van velem?
Rám írt a szakmentorom az egyetemről, hogy segítenek, ahol tudnak, nagyon kedvesek, ne hagyjam abba a tanulást, ha tehetem. Visszaizéltem a hallgatói jogviszonyt, fölvettem a trágyakat. A májam se kívánta ötvenegy évesen, ilyenkor már minden nap egy újabb ajándék, ha másért nem, legalább a gyerekeimnek példát mutatok, mert mi szüksége öt diplomára egy kőművesnek(?), most mehetek konzultációkra, – így támogatom az államilag finanszírozott felsőoktatást. Régebben legbelül mindig kiröhögtük, szánakozva néztük a vénülő csoporttársainkat, ezerévesen milyen béna dolog iskolába járni! Mit keres ez itt? Nem!?
A Homo sapiens „értelmes ember” csapatnál folyamatos a tréning: folyton új pályák, edzőtervek, selejtezők, előkészítők. Amikor megkaptuk a mezeket, elkezdődött a kolosztrum-szürcsölés, fagocitálás, helyváltoztatás, kommunikáció, köszönés, online tér, fizetés, búcsúzás, virtuális ravatal – a szocializáció teljes ideje durván két évtized. Ez nem semmi(!), de nagyon kilátástalan.
Lépten-nyomon Palotás Fausztinba, Sötét időkbe botlunk. Keresetlen szavunk, néma fortyogásunk rádöbbent, hogy a parasztnovellák dohányfüstös, borcsapoló, gyertyafénye hiányzik ebből a nyomorult XXI. századból. Például jól jönne most egy Veszelka Imre (1821−1909), a Rózsa Sándor, és az ördög rendkívül jóképű cimborája, a korabeli lányemberek tiltott szerelme, csárdák vidám éjféli vendége, a kocsmában lovagló betyár, no meg a testvére, Veszelka József (1831−1856), aki szintén „zenész”, Szegeden akasztották. Ezek a rosszemlékű szabadságharcosok, 1849 után a cserbenhagyottság, demoralizáltság, a „csak magunkra számíthatunk” életérzéssel, kóborolták szőrmentén a pusztát. Az örök rebellis magyar, belevénül a rendszerváltozatlanságba. A fiatalok 2006 óta csak ténferegnek a gatyáikban, mint a Bach-korszak zsiványai, mint Vörösmarty Mihály rokona, az orgoványi, bugaci puszták, csőszkunyhók bujdosó hőse, Francia Kiss Mihály. Akiről nem beszélünk, az nincs, és nem volt. Sajnos már nem vagyunk abban a helyzetben, mint az 1850-es évek Veszelka Imréje, aki fél hektár örökségét egy birkáért és fél hektó borért elmulatta egy éjszaka alatt. Réges-régen elrekvirálták a földjeinket, birtokainkat, házainkat, most próbálják ellopni az utolsó álmainkat, szívünket, lelkünket. Lekapcsolnak a hálózatról minden kedves fogyasztó-polgártársat, ha már hitelbe iszik.
Napjaink pályaelhagyó pedagógusa a rakoncátlan felnőttek elvadult gyerekfalkáit hagyja hátra a Taigetoszon. Ez most gyáva, bátor, bölcs, vagy ostoba tett? A barbárság egyik markáns jele. Szétlopott élőhelyünk elvadult népe egyre vagányabb, primitívebb, önállóbb, állatiasabb. Egy szartúró bogár, egy kecske, varacskos ártány a születése pillanatában acélkemény önjáró lövegként robban az univerzumba, tökéletes teremtmény, termékeny halál, nincs szüksége intézményekre, szakemberekre, évtizedekre, leszoktatására, rászoktatásra, – olyan, amilyen.
– ha a Jóisten nem játékos kedvében teremtett volna bennünket, ezt a célszerű züllést, a rendezetlenség felé mutató állapotot, a civilizáció bukásának jeleit, a barbár hódítás kezdetét, a künn es vagyok, benn es vagyok internacionalista fílinget – már nem tintázná senki.
A medve értelmezhetetlen mosolyát elkerüljük, álljuk a tenger hullámait, a repülés még nem megy, soha nem is fog (ahogy egy repülőmérnök barátom mondta, ha Isten röpködő emberekben szeretett volna gyönyörködni, szárnyakat tett volna Ádámra és Évára). Az idő-tér-probléma-mentes élet nem akar összejönni, szűkszemélyes flugzeug pöfékel a plebsz valagában, vagy világában(?), mennyei gőzmozdonyok, de inkább a digitális ingyenélés vált kommersz divattá felénk:
Mindenki elszarakodik a mindennapos primitív mesterművével, párnás gurulószékben görnyedi a szemüveges ergonómiát, nem jut egyről a kettőre, mire összehozza az ívet, addigra kihullanak a tömések.
A vénülő tanyasiak számára jót soha nem jelentett a didaktika és a modern nevelés. A kényszerzubbonyba csomagolt fortélyok minden őszinte kíváncsiságot kiirtanak a gyerekekből a felsőtagozat eléréséig. A pedagógia agyon-pszichologizált, virtuális kínlódásai tankönyvekkel, szakócákkal, tömegpusztító-tömegoszlató fecskendős autóval – melyet ráadásul az MTA falából töltött a Fakabát RT. 2006-ban – már nem hatnak ránk, nem húznak kellemes ráncokat a flegma pofánkra, rengeteg erős élményben volt részünk.
– Szent Hollywood, könyörögj érettünk!
Úgy lettünk nomád gyűjtögetők, hogy anyáink korán engedtek bóklászni, a Tarzan and the Trappers (1958) ábránddal lopakodni, üvölteni. Kúsztunk mint a hernyók, aztán bebábozódtunk, de pillangó nem lesz belőlünk soha, az már biztos, legfeljebb mutogatnak suttogva, mint Sándort a kufsteini várbörtönben.
Hálát ad a pusztai sámán, meggyújtja az örökkévalóság kozmikus tüzét, a kultikus komlót, ahogy azt apjától tanulta, az ampulla fenekéről odaadja a Földnek – ami jár neki, azt oda kell mérni, mert kaptuk, hát odaadunk, a többit leszerencsétlenkedjük.
1868. december 7-én Rózsa Sándor, Tombácz Antal, ifj., és id. Hegedűs Antalok, Papdi Pál, Szabó Imre, Csikós József és Csonka Ferenc, távol a nagyvárosok forgatagától, csendesen álltak a puszta közepén, éjjel volt, szedték a síneket, felváltva egy vasrudat és egy strófkulcsot csörgettek a tartósziklák peremén. Tanulva a láncos siklatás kudarcából (a kettészelt lánc addigra bűnjel lett a kisteleki szolgabíróságon), most Félegyháza és Pusztapéteri (ránagyítva Szögöd és Kecskemét) között próbáltak lecsapni a vonatra. A különös konklávé színlelt intimitása, a mozdony megugratására szerződött. Csonka Ferenc azzal biztatta betyárjait, hogy „Nem kell félni semmit, 2-300 forintért az Istent is meg lehetne ölni.” Néhány lövés el is dördült ugyan, de szerencsére senki sem sérült meg. – A mi Urunk, Jézus Krisztus kegyelme, az Atyaisten szeretete és a Szentlélek egyesítő ereje legyen mindnyájatokkal.
A játékos, UFO-teremtő Isten megpihent ezen a húslevesillatú vasárnap délutánon, minden szépen ment a maga keserves útján, önmagáért, szükségtelenül tökéletesen.
…Der Theologe Hugo Rahner deutet die Vorstellung des spielenden Gottes als „Einsicht, dass die Schöpfung der Welt und des Menschen ein zwar göttlich sinnvolles, aber in keiner Weise für Gott notwendiges Tun darstellt”. Nichts und niemand in der Welt muss absolut notwendig existieren – dennoch macht es Sinn…
...Hugo Rahner teológus a játszó Isten gondolatát úgy értelmezi, mint „annak belátását, hogy a világ és az ember teremtése olyan tevékenység, amelynek isteni értelme van, de semmiképpen sem szükséges Isten számára”. A világon semminek és senkinek sem kell feltétlenül léteznie – mégis van értelme...
/Viktor Dormann: Der spielende Gott/
A tengerészek, pálinkafőzők, árva kocsmárosok, kecskeméti betyárok védőszentje évszázadok óta önti belénk a kincseket. Az oktatás egy baromi nagy fekete lyuk, akkora tehetetlensége van, mint egy kozmikus katasztrófának, már a feltételezése is lehetetlen.
Kell-e iskolába járni? – vetődik fel.
Az iskolákat azonnal be kell zárni. Nincs értelme fűtésnek, tolltartónak, büdös tornazsákoknak, hőségnek, leadott mobiltelefonoknak, beléptető-rendszereknek, átfirkált igazolásoknak, oltatlan bértárgyalásnak, munkaidőnek, időtlen tüntetésnek, sumák megalkuvásnak, ideáknak, odaáknak.
Ilyenkor itt a másik kérdés:
– Vajon van-e Isten?
A zsidó-keresztény európai tradíció szereplői már nem töprengenek túl sokat, a belügyminiszter, köztársasági elnök, vincellér, ispán, meteorológus, főrabbi, kancellár, szobalány, püspök, középpályás, kismama, nyugdíjas, király, sírásó egyre távolabbról szemléli a kérdést, mint Aquinói Szent Tamás, a Summa Theologiae-ban:
Azt látjuk ugyanis, hogy bizonyos tudat nélküli dolgok, tudniillik a természetes testek, valami cél szerint működnek, ami nyilvánvaló abból, hogy mindig vagy többnyire ugyanazon a módon működnek, hogy azt kövessék, ami a legjobb; amiből nyilvánvaló, hogy nem véletlenül, hanem valami szándékból adódóan érkeznek a célhoz. De a tudat nélküli dolgok nem tartanak a célhoz, hacsak nem irányítja őket valamilyen tudatos és intelligens lény, miként az íjász a nyílvesszőt. Van tehát valamiféle értelmes lény, amely minden természeti dolgot a célra irányít, s ezt Istennek mondjuk.
Robi barátom a Békás történetben, Isten dicsőségére az életfogytiglani börtönbüntetését tölti, közben leérettségizett, elvégezte a teológiát, hisz és imádkozik valamiért.
Kapcsolódó írásunk:
