2022. máj. 15.

EGYFELÉ (Deli Mihály elbeszélése)

Áll a mező közepén, az út szélén; nem jön a busz. Köröskörül egy izzó vonal a látóhatár. Se por, se szél, csak a tűző nap. A buszmegállót elgörbült, rozsdás vasrúd jelzi, mellette kő, téglák, beton darab. Nem tudja, mi a jobb: elindulni, vagy várni? Inkább vár, leül a kőre, arra felé fordul, amerről a busz jöhet. Azt se tudja, naponta egyszer, kétszer, vagy háromszor jön-e? A nagy hőségtől lelassulnak a gondolatai, ugyanakkor minden apró momentum, belső kép, szavak: fontossá válnak, elmélyülnek.

Egy jó óra múlva a távolban porfelhőt lát. Izgatottan feláll, de a hirtelen mozdulattól kissé megszédül. Lehunyja a szemét. Lehet, hogy napszúrást kapott, és vizionálja a porfelhőt? Vagy csak a szél kavarja? Mégis, mégis, egyre közelebb ér. Ha valóban egy kocsi, vagy maga a busz, megmenekült; és ott folytatódik az élete, ahol egy kurta délelőttre abbamaradt. Végülis ez nem a világvége. Nyár van, kánikula, mindenki behúzódik az árnyékba, így természetes.

A porfelhő előtt egy kocsi száguld, mintha a por üldözné. Mikor megáll, kissé túlfolyva a porfelhő is megpihen.

– Szálljon be, itt estig nem jön semmi, még ráég az útra.

– Köszönöm. Kicsit elkábultam a fénytől, meg a nagy melegtől.

– Na hallja, harminchét fok van! Ha nem jövök, itt hal meg.

– Megmentett.

– Ne túlozzon. Inkább átsegítettem egy akadályon. Ezzel inkább késleltettem a megmentését.

– Maga egy filozófus.

– Most sérteget?

– Bocsánat, dehogy. Ne haragudjon, még elég kába vagyok.

– Találja ki, mivel foglalkozom. – Leveszi a napszemüvegét, kacsint, mutatja magát, és mosolyog.

– Nem tudom.

– Csak nyugodtan, van időnk. Gusztálja meg a ruhámat, látja a kocsit, szimatoljon, találgasson.

– Szervkereskedő?

– Hohó, nézzen magára. Inkább temetkezési vállalkozó – nevet.

– Igaz. Akkor gazdálkodó, akit meghívtak ebédelni a városba.

– Tovább.

– Ügynök.

– Az sem.

– Szabad a gazda.

– Hát szabadnapos taxisofőr!

– Vagy úgy…! És mennyi a fuvar, mennyit kér?

– Semmit. Mondom, hogy szabadnapon vagyok.

– Köszönöm.

– Nincs mit. Demonstrálom, hogy milyen „jó embernek” lenni.

– Miért, különben rossz ember?

– Nem különösebben. De az ön szemében most egy jó ember vagyok.

– Igen. Olyasmi.

– Nem azért vettem fel, mert jó ember vagyok, nem is azért mert megsajnáltam, azért sem, mert unatkozom… Hanem mert egy utas, aki csak elnézte a menetrendet. Én meg fuvarozó vagyok, csak szabadnapos. Na, így jött ez össze.

– Vagyis a dolog pont annyira misztikus, mint amennyire reális.

– Maga a filozófus! – tör ki a taxisofőrből.

– Most sérteget?

– Köszönöm. Egy-egy.

– Eddig, többek között, az volt a különbség köztünk, hogy maga egy buborékban ült, én meg a buborékon kívül – mondja az utas.

– Valóban. De most már együtt száguldunk az örökkévalóság felé.

– Legalábbis amíg szét nem válnak útjaink.

– Úgy. Na és mi a csudát keres a préri közepén? – kérdezi a szabadnapos taxisofőr.

– Egy gyerekkori barátom él itt a tanyán, őt látogattam meg.

– Akkor ő is egy buborékban él.

– Mondhatjuk.

– És maga mivel foglalkozik?

– Nyugdíjas buborékfújó vagyok.

– Haha. De a buborékok hamar szétpukkadnak. Maga meg hosszabb távra rendezkedett be.

– A „táv” szó pontatlan. Igaz, hogy az életben úszunk és lubickolunk mindannyian, de a víz lassan elszivárog. Úgyhogy viszonylag hamar alternatív utakat kell keresnünk az örökkévalóság felé.

– Ha most nem találkozunk, már rá is lépett volna.

– Igen, ezeket a lépéseket próbálgatom egyfolytában. Koreográfus voltam.

– Táncos?

– Rövid ideig. Inkább tanítottam a táncot, meg komponáltam.

– És már abbahagyta?

– Nyugdíjba mentem.

– A művészek sosem mennek nyugdíjba.

– Hát lélekben még intenzíven ugrálok, de ezek már inkább szellemi mozgások.

– A tanyán, ő egy kolléga?

– Igen. Fiatalon eltörte a lábát és vele a karrierjét. Aztán ide menekült.

– Mi elől? Ez egy elég nagy váltás.

– Rájött, hogy ez is művészet. A puszta színpada.