Görgei és az orosz kapcsolat – Árulás vagy realista kompromisszum? (3) Zárófejezet: Görgei döntése és öröksége

Írta: Fuksz Sándor

Görgei terve fényesen sikerült. Minden hatalom birtokában véget vetett a függetlenségi harcnak, megmentette saját és néhány közeli emberének az életét, tábornok- és tiszttársai, akik hittek ígéretében, miszerint osztozni fog sorsukban, Haynau prédáivá váltak. Bosszút állt Kossuthon, aki őt felemelte, de akihez ő nem tudott felemelkedni, ezért is gyűlölte és el akarta fogatni, ha nem mond le kormányzói hatalmáról – ezt Görgei Ármin, Artúr testvéröccse vallotta a császári hadbíróság előtt a szabadságharc után.

A fegyverletétellel kapcsolatban máig él az a Görgeit felmenteni igyekvő érv, amely a sereg életének a megóvására apellál egy végső, reménytelennek látszó küzdelemben. Ez a humánus szempont érthető, de az emberáldozat minden harcoló felet „érint” – minden csatában. A császári és cári oldalon éppúgy, mint a honvédsereg esetében. Egy támadó, esetleg várat ostromló fél mindig nagyobb veszteséget szenved a védekezőnél. De a feltétel nélküli fegyverletétel is óriási veszéllyel jár! Ami be is igazolódott. A kivégzett mártír tábornokok, ezrek börtönnel   és kényszersorozással járó szenvedései nem volt magas ár a békéért? Amit utólag igazán fel sem tudunk mérni, mert a büntetések nyomait következetesen eltüntették az osztrák hivatalok. Még az orosz földre deportált honvédek sorsáról is több forrással rendelkezünk, mint a kényszersorozott szabadságharcosokéról.

Egyébként sem szabd meghatódnunk Görgei emberszeretetén: 10 nappal a világosi fegyverletétel előtt küldött a biztos megsemmisülésbe Debrecennél egy egész hadtestet, azzal a cinikus megjegyzéssel, hogy: „Holnap már ötezer emberrel kevesebben leszünk…”

Az tény, hogy az ellenség komoly fölénnyel rendelkezett Aradnál augusztus első napjaiban, csakhogy Pétervárad és Komárom védői is szorongatott helyzetben voltak és mégis szabad elvonulást valamint büntetlenséget tudtak elérni állhatatos kitartásukkal. De Görgei meg sem próbálkozott ilyen engedményeket elérni – nem is tehette, miután már előre „felemelte a kezét”. Emlékirataiban és testvérének, Istvánnak visszaemlékezéseiben azt olvashatjuk ugyan, hogy megpróbált engedményeket kicsikarni a cártól (Rüdiger tábornok közbenjárásával). Az emlékezők különbözőképpen emlékeznek ezekre a már „óhajtásoknak” nevezett irományokra, de abban megegyeznek, hogy Görgei augusztus 13-án, közvetlenül a fegyverletétel előtt nyújtotta át egy jegyzéken őket, Rüdigernek.

Ez volt az a találkozás, amely után Görgei, miután kezet fogott az orosz tábornokkal, viszszalovagolva a magyar csapatokhoz, a következőképpen szólott hozzájuk:

„Fogadják, uraim, mindenért köszönetemet! Köszönöm önöknek! Vegyék becsületszavamat, hogy soha nem fogom megkísérelni, hogy sorsomat az önök sorsától elválasszam.”

A becsületszó komolytalanságával és a hadvezér szándékos cserbenhagyásának példájával állunk szemben ebben az esetben is. Ennyire éleseszű és furfangos hadvezér, mint Görgei nem gondolhatta  komolyan , hogy a már fegyvertelen, tehetetlen sereg láttán megesik az ellenség szíve és megbocsát a leghűbb szövetséges (Ausztria) ellen lázadóknak.

Ő csak a saját sorsának alakulásában volt biztos, ahogyan azt Paszkievicstől hallhatta, miszerint kiemeli őt sorstársai közül, ha letér a lázadás útjáról…

A Görgeivel foglalkozó történészi munkák (tanulmányok, terjedelmes művek) nagy része a hadvezér alig egyéves harctéri tevékenységéről beszámoló önéletrajzi írására alapozza. Az ő elemzései és ítéletei alapján adják a szerzők véleményüket magyarázataikat nemcsak a szabadságharc történéseire, de a korabeli politikai eseményekre is. Tudva azt, hogy Görgeinek nagyon elmarasztaló véleménye volt Bem, Perczel Mór, Dembinski és Guyon tábornokokól, nem csodálkozhatunk, ha ezen meghatározó jelentőségű seregvezérek tevékenységét nem éppen kedvező „fénytörésben” láttatja. De az 1848-49-es forradalom és szabadságharc polgári vezetőit sem sokra tartotta. Rebellis hőzöngőknek tartotta őket, akik a hazát idealista eszméik megszállottjaként a forradalom káoszába sodorták, ahonnan kiszabadítani azt a katonák hivatottak.

A hadtörténelemmel mélyebben nem foglalkozó olvasóréteg a Féja Géza: Visegrádi esték című irodalmi alkotásból ismerheti meg Görgei Artúr szabadságharcban viselt dolgait. Az álmaiban őt meglátogató kortársak egyoldalú és elfogult  felidézésén túl, sokat nem tudhatunk meg az aggkorú főszereplőről, például azt sem, hogy a magyarokról élete végéig, mint „rebellis népségről” beszélt. Ha tehette, mindig németül beszélt.

Ahogyan ritkán találkozhatunk a szakirodalomban szétbomló családjának és sógornőjével folytatott „furcsa” viszonyának történetéről, úgy kerülik az elemzők az orosz seregekkel 1849-ben való kapcsolatának a vizsgálatát is. Pedig ez a „szál” határozza meg életének legfontosabb, legvitatottabb periódusát és döntését.

Miért lett tabu az orosz kapcsolat? Ennek több oka is van. 1849-et követően minden emlékezőt, írott forrást és emléket kegyetlenül, a törvény erejével üldöztek, ami a levert szabadságharchoz kötődött. Különös szigorral vonatkozott eme tiltás az orosz intervenciós csapatok magyarországi törvénytelen tevékenységére: az általuk elfogott honvédek és civilek Szibériába való hurcolására, ami már akkor is ellenkezett a nagyhatalmak által elfogadott hadijoggal.

Az osztrák és orosz levéltárak sokáig el voltak zárva, az oroszok meg máig nehezen kutathatók.

A Görgei rehabilitációján ügyködő kutatók nem nagyon törekedtek – és ma sem törekednek – „kompromitáló” források keresésére, ez a feladat nagyrészt civil érdeklődőre marad.

A múltban Pach Zsigmond oroszországi kutatásai nyomán jutottunk új forrásokhoz a 1848-49-es szabadságharcunkról, ma a háború áll útjában a kutatásoknak.

A bécsi levéltárak már szabadon kutathatók. Sokszor a kiküldött vagy amatőr történészek a kedvük szerint válogathatnak a témák között. Kéri Edit, a nemrég elhunyt amatőr kutató felfedezése nyomán jutottunk új információkhoz, például a honvédek deportációja ügyében. Ő fordította le és publikálta az osztrák minisztertanács 1849-es határozatát, amelyben javasolták a magyar hazafiak távoli vidékekre hurcolását a forradalom után.

Különösen figyelemre méltó levelezéseket talált az osztrák és orosz hatóságok között, amelyekben Görgei személyére is új fény (árnyék?) vetődik. De felfedezett Carl Wiesner svájci történész 1849-ben megjelent munkájában egy hirdetmény is, amely a magyar sereg Világos melletti táborában volt kifüggesztve. Ha ez a közlemény megfelel a valóságnak, akkor átírhatjuk a fegyverletételről kialakított véleményünket:

„Magyarok! Egy épp most, az orosz altábornagy, Paskievics főhadiszállásáról érkezett sürgős levél hozza számunkra a nem várt, örvendetes hírt, hogy az orosz hadsereg Ausztriától elszakadt, és velünk, magyarokkal szövetkezett, hogy ellene fegyvert ragadjon. 12 000 magyar máris az orosz tábor felé vezető úton található, és néhány napon belül az egyesült orosz-magyar sereg ellenségünk székhelye, Bécs felé vonul. Elvárom azért, hogy a bátor orosz sereggel egyesüljetek, és ezáltal hazánk teljes felszabadításához hozzájáruljatok. Minden ellenkezés hasztalan és hiú dolog lenne, mivel ezáltal újonnan szövetkezett barátainkat újból ellenségünkké tennénk, akiknek szörnyű túlereje ellen szükségszerűen alulmaradnánk. – Katonák, ezért bízzatok bennem! Én benneteket győzelemről-győzelemre, diadalról-diadalra vezettelek, 16 csatamező jelzi tetteink diadalát, és nekem mindig hazánk java és felszabadítása volt legbelsőbb törekvésem. – De ha ti ellenkeztek hadvezéretek e parancsát véghezvinni, akkor egyedül, hűséges embereimtől követve fogok arra az útra lépni, amely, szilárd meggyőződésem szerint, a haza békéjéhez és jólétéhez vezet. Még egyszer kifejezem azt a reményt, hogy hangomat meghalljátok, és bedugjátok fületeket azoknak a suttogásoknak hallatán, amelyekkel személyes ellenségeim engem előttetek már hónapok óta – hiába – igyekeztek gyanúsítani. Béke és üdv Magyarországra! Kiadva a Világos melletti táborban, 1849. augusztus 12-én. A katonai és civil diktátor: Görgei Artúr.”

Kéri Edit egy kétkötetes munkát szentelt a Görgei kérdésnek. A Ki volt Görgei? című terjedelmes mű egy eddig ismeretlen és bizarr feltételezésből indul ki és próbálja bizonyítani, hogy a valódi Görgey Artúr fiatalon meghalt, majd az osztrák titkosrendőrség „helyére léptetett” egy fiatalembert, aki alvó kémként szolgálta tovább a megbízóit és siklatta ki a magyar függetlenségi törekvéseket.

Ha végig követjük Görgeinek a szabadságharcban tanúsított tevékenységét Swechattól Aradig, akkor állandóan találunk olyan helyzeteket, amelyek ezt a kémlelő-szabotáló viselkedést alátámasztják. Az ellenség előtti megmagyarázhatatlan hátrálások, Perczel Mór cserbenhagyása Mórnál, a váci kiáltvány, amelyben felmondja az engedelmességet Kossuthnak, a Honvédelmi Bizottmánnyal való dacos szakítás, Lipótvár felszabadításának elszabotálása, a rózsahegyi megkísértésésre adott válasz, cselszövés Dembinski ellen, önhatalmú viselkedés Kápolnán, Dembinski elfogatása, Windischgretz levele Görgei árulásáról, Vetter parancsának megtagadása Tokajban, a tavaszi hadjárat győzelmeinek ki nem használása (Isaszeg, Nagysalló, Komárom), a Tiszához való levonulás akadályozása, majd késleltetése, Nagysándor József hadtestének szándékos feláldozása Debrecennél; ezek az esetek mind szándékos hanyagságról, parancsmegtagadásról vagy parancsnoki rövidlátásról tanúskodnak, ami ilyen gyakoriság esetén nem lehet a véletlen műve, hanem csakis egy sajátos lelki beállítódásnak a következménye.

Kéri Edit levéltári kutatásai nyomán előkerültek olyan dokumentumok, amelyek egyértelműen bizonyították, hogy Görgei a fegyverletétel fejében magas pénzjutalomban részesült az orosz cár képviselőitől, a bécsi kormánytól pedig életjáradékot kapott...

Talán elérjük és megérjük, hogy a levéltárak ma még féltve őrzött titkai közismerté válnak, végre megismerhetjük 1848-49-es szabadságharcunk igaz történetét, és Görgei Artúr is elfoglalja „méltó” helyét a nemzet panteonjában.

---

Kapcsolódó cikkeink

• Görgei és az orosz kapcsolat – Árulás vagy realista kompromisszum? (1)

• Görgei és az orosz kapcsolat – Árulás vagy realista kompromisszum? (2)