VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

Gyimóthy Gábor: Függönyminta tervezés

Egyszer már írtam erről egy kis történetet Sikerélmény címmel, amelyben első, sikeresen eladott függönymintámról esett szó. Sajnos ez a mellékesen folytatott tevékenykedésem – bár szórakoztatott – egyáltalán nem volt sikeres. 1960 és ’68 között űztem a soha nem tanult mesterséget és az volt a szerencsém, hogy tényleg szórakozásból csináltam, mert ami pénzt kerestem vele, azzal talán az összevásárolt festékek árát se tudtam volna fedezni. Igaz, hogy az eladásukkal járó ügyintézés szinte lehetetlen volt, ha az ember állásban volt és betartotta a munkájával járó szigorú szabályokat. A textilgyárak munkaideje azonos volt az enyémmel. A munkahelyemről pedig nem telefonálhattam a munkámon kívüli, üzleti ügyekben. Tehát akkor hogyan? Az is világos volt, hogy nem vehettem ki erre a célra szabadnapokat. Kénytelen voltam levelezgetni, ami olyan a személyes megjelenéshez viszonyítva, mintha egy ismeretlen nőnek szeretném megkérni a kezét, úgy mutatkozván be, hogy eljuttatom neki néhány hajszálamat. Ráadásul, akkor postán zajlott a levelezés, ami időt rabló dolog. Már nem tudom, honnan kerestem ki a gyárak címét, és a leveleimre nem jött mindig érdeklődő válasz. Ha jött, akkor elküldtem nekik a mintáimról készült „diapozitívokat”. Erről ma talán sokan nem is tudják, hogy mi fán terem? Kis, körülbelül 4 x 4 centiméteres keretekbe foglalva, vékony üveglapok között volt az átvilágítható „pozitív” film darabka (az átvilágíthatósága miatt kapta a dia- előnevet). Így a képet a falra lehetett vetíteni, ami különösen a függöny esetében előnyös, mert így elképzelhető volt a minta a későbbi, valóságos méretben (ha lett szegénynek egy „későbbi valóságossága...”). Persze szerettem volna ruhaanyag-mintákat is tervezni, de valamelyik textilgyárban elmagyarázták, hogy az hogy’ működik. A hivatásos textil tervezők vagy egy kívülálló irodában ülnek, vagy egyenesen a textilgyárban. És akkor valahonnan Párizsból, vagy Milánóból, ahonnan a világ divatját irányítják, jön a parancs – lehetőleg már télen – hogy a jövő őszi divat főleg sárga, narancssárga és cinóberpiros színeket fog használni, tehát tessék ilyen színekkel tervezni. Erre a tervezők eszeveszett tervezésbe kezdenek és mintáiknak a kék, zöld és lila színeket legföljebb csak messziről mutatják meg. De hát kik ezek a hivatásos tervezők? Rendszerint fiatal lányok, akik elvégeztek egy iparművészeti középiskolát, és addig tervezgetnek – miután abból lehetetlen megélni – amíg férjhez nem mennek. Ezt a munkát, ami pedig szerintem művészet, gyalázatosan rosszul fizetik. Nem tudom, ma mi a helyzet, de akkor ez így volt. Volt egy eset, amit még az újságok is nagy dobra vertek. Egy angol textilgyár – ha jól emlékszem – másfél fontot adott egy leányzónak az általa festett tervért, ami olyan sikeres lett, hogy a gyár miliókat keresett vele. Amikor megkérdezték a gyárat, hogy nem lenne-e esedékes valami kis jutalmat a lány kezébe nyomni, azt válaszolták, hogy nem! A lány a munkáját végezte és azért megkapta a fizetését (hogy az már eleve szégyenletesen kevés volt, azt persze nem említették meg). Semmi köze hozzá, hogy a gyárnak abból mekkora nyeresége származott. Ha vesztettek volna azon a mintán, ha a legyártott anyagok a kutyának se tetszettek volna, akkor sem kérték volna vissza a lánytól a másfél fontot. Csodálkozunk azon, hogy a jól keresőknek ilyen gondolkodás-módja miatt születnek Marx-lelkületű mukik?

Tehát ruhaminta tervezésről nem is álmodhattam. Ott, kívülálló nem tud labdába rúgni. A függönyöknél más volt a helyzet, mert függönyt általában hosszabb időre vesznek az emberek és nem cserélgetik félévenként valamiféle divatterror parancsára.

Ha a gyárakba küldött diapozitívjaim tetszést arattak és kiválasztottak néhány mintát, akkor elküldtem a megfelelő minta eredetijét, ami A4-es papírra volt festve, de hangsúlyoztam, hogy még az eredeti is visszaküldhető, csak ha megtartják, esedékes az ár átutalása. Mellékesen említem csak meg, hogy a diapozitívjaimat soha nem sikerült úgy becsomagolnom, hogy a postán ne törtek volna el, minden esetben, néhány keretet.

Attól nem féltem, hogy ellopják a mintáimat, hiszen minden gyár tudta, hogy az elutasított mintákat más gyáraknak is elküldöm és ha azok közül valamelyik megveszi az általuk elutasított, de ellopott mintát, abból nagy balhé lehet, és én tudom bizonyítani, hogy nem én vagyok a hunyó.

Annak, hogy nem tanultam e szakmát, előnye is volt. Miután nem ismertem a különböző gyártástechnikákat, voltak olyan terveim is, amelyek hivatásos tervezőnek eszébe se jutottak volna. Ám akadtak, akik az ilyen mintákban meglátták annak a lehetőségét, hogy valami szokatlannal tűnjenek föl és arassanak sikert, és kihívásnak érezték az általam tervezett, technikailag lehetetlen anyag megvalósítását. Nyomtatottan festett, nem szőtt anyagokról volt szó. Íme az egyik ilyen mintám, amit csak majdnem sikerült eladnom:



Bernben találkoztam a gyár igazgatójával. Sikerült eladnom neki egy másik mintát, amiről sajnos nincs fényképem. Ezt nagyon szerette volna megvenni, de nem tudta kitalálni a nyomtatás technikáját. Nagyon drága lett volna mind a három színt külön nyomtatni és a külön mintákkal pontosan eltalálni az elemek helyeit. A normális eljárás ez lett volna: egy alapszínre, mondjuk a zöldre a sötétkéket rányomtatni. De akkor a világosabb vörössel nem lehetne a sötétkék, második színt túlfedni. Ugyanígy nem lehetne a vörössel, mint alapszínnel kezdeni, mert akkor a zöld nem tudna a sötétkéken ilyen világos színben megjelenni.

Idős úr volt a gyárigazgató. Egy előkelő étteremben találkoztunk és jól elbeszélgettünk. Elmesélte, hogy fiatalabb korában a svájci titkos szolgálat vezetője volt. Hogy a másik mintát mennyiért adtam el neki, azt már nem tudom. A találkozót a munkám miatt, természetesen csak szombatra, vagy vasárnapra tudtam tenni és nem minden gyárigazgató volt hajlandó a hét végén ilyesmire időt áldozni. Szóval a mintáim áruba bocsájtása nagyon döcögősen haladt. Ha nem számítom az eladás nyélbeütésével, utánajárásával, utazással elpazarolt időt – pedig az az eladási ár meghatározásába épp úgy beletartozna, mint a terv elkészítésének munkaideje – a menettérti jegy ára Zürich és Bern között, az egyetlen eladott mintáért bezsebelt pénznek biztosan komoly hányadát tette ki. Azt meg már megemlíteni is alig érdemes, hogy itt nemcsak bizonyos ideig tartó munkáról van szó, hanem egyidejűleg, bizonyos mértékig, műalkotásokról is…



A vállalat, amelynek sikerült az első mintámat eladnom, drága, kézzel festett függönyanyagokat gyártott és ez a technika akkor nem lesz megfizethetetlen, ha mindössze két színt alkalmaznak. Az egyik az alapszín, a másik a rányomtatott minta színe. És miután az első vételük azzal a reménnyel kecsegtetett, hogy esetleg több tervre is lenne igényük, csak ritkán terveztem kettőnél több színű mintát. Ilyen a fönti minta is, amelyet még 15 éves koromban terveztem (annak ma pont 70 éve). A minta végtelen ismétlődésű, tehát ruhaanyagra, selyemre is elképzelhető. Itt említem meg, hogy a mintákat tempera festékkel csináltam. Éppen akkor fejeztem be a mintatervezést, amikor már akril-festékeket is lehetett kapni, ám azokat és az általuk nyílt, új lehetőségeket (legnagyobb sajnálatomra) már nem próbáltam ki és nem ismertem meg. Hasonlóan a fönt leírt, anyagnyomtató technikához, tempera festékkel sem lehet jól világos színeket sötét alapra festeni. Jól látszik ez a fönti mintán, amelyen az élénk piros volt az alap, a sötétebb szín a ráfestés. Ezeknek a mintáknak a megfestése igencsak időigényes volt. A tervező munkám vége felé, amikor a festés kivitelezésével szemben már jóval kifinomultabb volt a „minőség-igényem”, mint az elején, egy-egy minta átlagosan 15 óra munkámba került. Az alábbi minta viszont 30 óra munka volt. Miért? Mert a minta sötétkék alapon mutat egy sárgászöld hálózatot, amelyre jóval világosabb, sárga motívum van „rányomtatva”. A megfestése azonban a sárga alappal kezdődött. Arra jött a sötétkék szín, amely a kész mintán az alapnak tűnik, mert annak kell hogy tűnjön. De ez csak úgy sikerül, ha a kékkel sehol nem futok bele a sárgába, mert az tempera festékkel javíthatatlan. Ugyanez vonatkozik a hálózatra, amelynek ugyancsak úgy kell tűnnie, mintha a sárga motívum alatt helyezkedne el, viszont az került harmadiknak megfestésre. A minta A4-es papírlapra van festve. A hálózattal tized miliméternyit sem volt szabad beleszaladnom a sárgába. Sehol!




Ilyesmit manapság szerintem – bár én nem értek hozzá – a számítógép segítségével talán percek alatt lehetne elkészíteni, amihez csak a megfelelő program kellene és a tervező fölkészültsége. No de hát, ez a minta ’68-ban került papírra, több, mint fél évszázaddal ezelőtt. Hol voltak akkor még az ilyen célokra használható – és szinte mindenki íróasztalán ácsorgó – számítógépek? Pedig – és ezt ne felejtsük el – még abban az évben emberek röpködték körül a Holdat és egy évvel később már le is szálltak rá…

Íme egy ugyancsak kétszínű minta, dohánylevél színű, de nem alakú motívummal. A „levelek”erezete karcolással készült. Az „idom”, a legföntebb bemutatott mintából lopódott, de lehet, hogy fordított a helyzet és ez a rajz készült el hamarabb.





Fölmerülhet az a – teljesen jogos – kérdés, hogyha a mintatervezést a munkám mellett űztem, mi volt akkor a tulajdonképpeni munkám? Zürichbe 1964 elején költöztünk vissza feleségemmel Ulmból (Németország), ahol az ottani főiskolát látogattam, amelyen ipari formatervezést tanultam. Zürich közelében ezen a címen sikerült álláshoz jutnom. A munkámba sajnos ritkán került olyan föladat, amelynek sok köze lett volna a formák tervezéséhez, viszont gyakran adódott készülékek megtervezésének az igénye, amelyek valamilyen ravasz működésre voltak képesek. Például, rajtunk kívül jó néhány – részben külföldi – tervező iroda foga tört bele egy olyan adogató megtervezésébe, amely négyszögletes tablettákat tudott kibocsájtani magából, lehetőleg gombnyomásra. Ezt, két munkatársammal együtt megoldottuk és – miután műszerész is voltam – meg is tudtam csinálni a működőképes modelljét. Ehhez hasonló föladatunk gyakran volt, aminek következtében, a munkaidőmnek legalább a felét – nagy kedvvel – a műhelyben töltöttem.





Gyerekkoromban tele volt a környezetem szecessziós stílusban készült holmival: vázákkal, széktámlákkal, díszesen bekötött könyvekkel, vagy akár kapu díszítésekkel. Ezért aztán, amikor komolyabban fogtam bele a mintatervezésbe – 1960 táján – teljesen természetesen, de persze minden szándékosság nélkül, ebben a stílusban tervezgettem. Ez az amit németül Jugendsilnak neveznek, és ez később újra divatba jött, ám amikor én befejeztem a tervezést, talán még senki se számított e stílusnak az újra fölbukkanására. A fönti minta példa az ilyenfajta mintáimra.

A tervezésemben viszont volt egy bizonyos szándékosság: semmiképpen sem akartam olyasmit tervezni, amit mindenütt lát az ember, virágos mintákat a legkülönbözőbb változatokban. Olyat más is tud és valószínűleg jobban, mint én. Még valamire vigyáztam, arra hogy lehetőleg ne legyen stílusom. Természetesen voltak olyan elemek, motívumok, amelyeket több mintában is fölhasználtam, de remélem odáig nem mentem el, hogy valaki rám foghatna egy bizonyos stílust.


A stílus

Táncolóra azt mondják, hogy

táncot lejt, vagy rop.

Művész, kinek stílusa van,

önmagától lop.





Az utolsó mintáimat – amikor azokat terveztem, még nem tudtam, hogy egészen hirtelen, végleg abba fogom hagyni a tervezést. Sőt, amikor abbahagytam, nem gondoltam, hogy végleg hagyom abba – már mindig végtelenül ismétlődőre rajzoltam, hogy az esetleges megrendelésekor ne kelljen újra nekirugaszkodnom a festésnek. Eleinte csak találomra festettem meg egy képet, az elképzelt motívumokkal és színekkel, és csak ha megrendelték a mintát, azaz meg akarták venni, csináltam meg az ismétlődő változatát. Ez a fönti minta is megcsinálható ismétlődőre (széltében, hosszában) a gubancok ellenére.


Gyimóthy Gábor

Zollikerberg, 2021 IV. 3.


Kapcsolódó cikkünk:


Gyimóthy Gábor: Nyelvtanulás verspihenőkkel (I.)

Gyimóthy Gábor: Nyelvtanulás verspihenőkkel (II.) Életem függelékben – Idegen nyelvek közt

42 megtekintés
MOGY-embléma_2019.png
Blogos rovatok
Kiemelt cikkek