VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

Gyimóthy Gábor: Függönyminta tervezés

Egyszer már írtam erről egy kis történetet Sikerélmény címmel, amelyben első, sikeresen eladott függönymintámról esett szó. Sajnos ez a mellékesen folytatott tevékenykedésem – bár szórakoztatott – egyáltalán nem volt sikeres. 1960 és ’68 között űztem a soha nem tanult mesterséget és az volt a szerencsém, hogy tényleg szórakozásból csináltam, mert ami pénzt kerestem vele, azzal talán az összevásárolt festékek árát se tudtam volna fedezni. Igaz, hogy az eladásukkal járó ügyintézés szinte lehetetlen volt, ha az ember állásban volt és betartotta a munkájával járó szigorú szabályokat. A textilgyárak munkaideje azonos volt az enyémmel. A munkahelyemről pedig nem telefonálhattam a munkámon kívüli, üzleti ügyekben. Tehát akkor hogyan? Az is világos volt, hogy nem vehettem ki erre a célra szabadnapokat. Kénytelen voltam levelezgetni, ami olyan a személyes megjelenéshez viszonyítva, mintha egy ismeretlen nőnek szeretném megkérni a kezét, úgy mutatkozván be, hogy eljuttatom neki néhány hajszálamat. Ráadásul, akkor postán zajlott a levelezés, ami időt rabló dolog. Már nem tudom, honnan kerestem ki a gyárak címét, és a leveleimre nem jött mindig érdeklődő válasz. Ha jött, akkor elküldtem nekik a mintáimról készült „diapozitívokat”. Erről ma talán sokan nem is tudják, hogy mi fán terem? Kis, körülbelül 4 x 4 centiméteres keretekbe foglalva, vékony üveglapok között volt az átvilágítható „pozitív” film darabka (az átvilágíthatósága miatt kapta a dia- előnevet). Így a képet a falra lehetett vetíteni, ami különösen a függöny esetében előnyös, mert így elképzelhető volt a minta a későbbi, valóságos méretben (ha lett szegénynek egy „későbbi valóságossága...”). Persze szerettem volna ruhaanyag-mintákat is tervezni, de valamelyik textilgyárban elmagyarázták, hogy az hogy’ működik. A hivatásos textil tervezők vagy egy kívülálló irodában ülnek, vagy egyenesen a textilgyárban. És akkor valahonnan Párizsból, vagy Milánóból, ahonnan a világ divatját irányítják, jön a parancs – lehetőleg már télen – hogy a jövő őszi divat főleg sárga, narancssárga és cinóberpiros színeket fog használni, tehát tessék ilyen színekkel tervezni. Erre a tervezők eszeveszett tervezésbe kezdenek és mintáiknak a kék, zöld és lila színeket legföljebb csak messziről mutatják meg. De hát kik ezek a hivatásos tervezők? Rendszerint fiatal lányok, akik elvégeztek egy iparművészeti középiskolát, és addig tervezgetnek – miután abból lehetetlen megélni – amíg férjhez nem mennek. Ezt a munkát, ami pedig szerintem művészet, gyalázatosan rosszul fizetik. Nem tudom, ma mi a helyzet, de akkor ez így volt. Volt egy eset, amit még az újságok is nagy dobra vertek. Egy angol textilgyár – ha jól emlékszem – másfél fontot adott egy leányzónak az általa festett tervért, ami olyan sikeres lett, hogy a gyár miliókat keresett vele. Amikor megkérdezték a gyárat, hogy nem lenne-e esedékes valami kis jutalmat a lány kezébe nyomni, azt válaszolták, hogy nem! A lány a munkáját végezte és azért megkapta a fizetését (hogy az már eleve szégyenletesen kevés volt, azt persze nem említették meg). Semmi köze hozzá, hogy a gyárnak abból mekkora nyeresége származott. Ha vesztettek volna azon a mintán, ha a legyártott anyagok a kutyának se tetszettek volna, akkor sem kérték volna vissza a lánytól a másfél fontot. Csodálkozunk azon, hogy a jól keresőknek ilyen gondolkodás-módja miatt születnek Marx-lelkületű mukik?

Tehát ruhaminta tervezésről nem is álmodhattam. Ott, kívülálló nem tud labdába rúgni. A függönyöknél más volt a helyzet, mert függönyt általában hosszabb időre vesznek az emberek és nem cserélgetik félévenként valamiféle divatterror parancsára.

Ha a gyárakba küldött diapozitívjaim tetszést arattak és kiválasztottak néhány mintát, akkor elküldtem a megfelelő minta eredetijét, ami A4-es papírra volt festve, de hangsúlyoztam, hogy még az eredeti is visszaküldhető, csak ha megtartják, esedékes az ár átutalása. Mellékesen említem csak meg, hogy a diapozitívjaimat soha nem sikerült úgy becsomagolnom, hogy a postán ne törtek volna el, minden esetben, néhány keretet.

Attól nem féltem, hogy ellopják a mintáimat, hiszen minden gyár tudta, hogy az elutasított mintákat más gyáraknak is elküldöm és ha azok közül valamelyik megveszi az általuk elutasított, de ellopott mintát, abból nagy balhé lehet, és én tudom bizonyítani, hogy nem én vagyok a hunyó.

Annak, hogy nem tanultam e szakmát, előnye is volt. Miután nem ismertem a különböző gyártástechnikákat, voltak olyan terveim is, amelyek hivatásos tervezőnek eszébe se jutottak volna. Ám akadtak, akik az ilyen mintákban meglátták annak a lehetőségét, hogy valami szokatlannal tűnjenek föl és arassanak sikert, és kihívásnak érezték az általam tervezett, technikailag lehetetlen anyag megvalósítását. Nyomtatottan festett, nem szőtt anyagokról volt szó. Íme az egyik ilyen mintám, amit csak majdnem sikerült eladnom:



Bernben találkoztam a gyár igazgatójával. Sikerült eladnom neki egy másik mintát, amiről sajnos nincs fényképem. Ezt nagyon szerette volna megvenni, de nem tudta kitalálni a nyomtatás technikáját. Nagyon drága lett volna mind a három színt külön nyomtatni és a külön mintákkal pontosan eltalálni az elemek helyeit. A normális eljárás ez lett volna: egy alapszínre, mondjuk a zöldre a sötétkéket rányomtatni. De akkor a világosabb vörössel nem lehetne a sötétkék, második színt túlfedni. Ugyanígy nem lehetne a vörössel, mint alapszínnel kezdeni, mert akkor a zöld nem tudna a sötétkéken ilyen világos színben megjelenni.

Idős úr volt a gyárigazgató. Egy előkelő étteremben találkoztunk és jól elbeszélgettünk. Elmesélte, hogy fiatalabb korában a svájci titkos szolgálat vezetője volt. Hogy a másik mintát mennyiért adtam el neki, azt már nem tudom. A találkozót a munkám miatt, természetes