VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

Gyimóthy Gábor: Kókuszos történet (16.) „Korán kelt a kelta”

Az egyik kókuszos történet (az ötödik), már feszegeti a kelta művészethez kötődő kapcsolatomat, azonban ahogy végignéztem az utóbbi évek faragvány-termését, rájöttem hogy ez a tárgykör megérdemel még egy rövid „nekifutást”.

Gyerekkoromban (így kezdődik a legtöbb történetem, mint ahogy a mesék Egyszer volt, hol nem volt-tal kezdődnek. De hát furcsa lenne, ha ez csoda volna, hiszen én is gyerekkoromban kezdődtem és számomra akkor kezdődött az egész világ...) szerettem volna – többek között – régész is lenni. Lapozgattam a tudományos könyveket, amelyek között sok volt a németnyelvű. Nem csak a kőkorszak érdekelt – habár az leginkább – hanem a bronzkor is. A németnyelvű könyvekben – melyeknek a szövegét sajnos nem értettem – rengeteg bronzkori tárgy és ékszer rajzát találtam. Főleg az ékszerek tetszettek. Apukám valamikor rádió-amatőrködött és saját gyártmányú készülékei között találtam olyanokat, amelyekben vastag vörösréz-drót tekercsek rejlettek. Ezekre a készülékekre ugyan már nem volt szüksége, de nem hiszem, hogy örült volna neki, ha tudja, hogy a bronzkori ékszerek, amelyeket a 3 mm vastag huzalokból kunkorítottam kacskaringókká és spirálisokká, a készülékeinek lelkéből származnak. Azt akkor még nem tudtam, hogy ami bronz, az itt Európa középső és nyugati részén egyúttal kelta is.

Bizony korán kelt a kelta, talán 3500 éve és Kisázsiától Írországig, mindenütt szorgalmasan keltáskodott. A kelták művészete, varázslatos ornamentikájuk aztán később újra elkezdett érdekelni és – igaz, nem túl gyakran – megpróbáltam néhány jellegzetes motívumukat a faragványaimban új életre kelteni. Az első ilyen darab a 60. nyakék volt. Nem sokat változtattam az eredeti kelta rajzon, és miután a kókuszhéj fenékdarab elég vastag volt, a „bújtatások” szemléltetése is meglehetősen jól sikerült. Szerintem a kelták, ha látnák, rögtön megcsinálnák bronzból. Íme az első „kelta” darab:





A bronz föltalálása óriásit lendített az emberiség fejlődésén. Igaz, hogy nem csak szerszámokat csináltak belőle azonnal, hanem fegyvereket is, de erről az emberiség máig nem tudott leszokni. Az atomenergiát is jóval előbb használta fegyverként, mint békés célokra. A bronz csodálatos anyag. Mást se kellett csinálni, mint a vörösrézbe egy kis ónt keverni és máris készen volt a réznél sokkal keményebb és szívósabb fém. Nem tudom, hogy a sárgarezet (ami réz és horgany ötvözete) mikor találták föl, de aki megpróbálta (mint ahogy én megpróbáltam) a bronzot esztergálni, rögtön rájön, hogy miért volt bronzkor és nem sárgarézkor. Míg a sárgarezet álomkönnyű esztergálni (és bárhogyan megmunkálni), addig a bronz megközelíti a vas erőszakos ellenállását a megmunkálási kísérletekkel szemben. Ezért, mint szerszám (és mint fegyver) Rendkívül jól bevált a vas és acél fölfedezéséig. És a vassal szemben óriási az az előnye, hogy nem marja szét a rozsda. Ebből aztán a régészek is hasznot húznak...

Egyébként nem tudom, hogy az ón és a horgany miért megy ki a szókincsünkből és vesszük át az erősen összetéveszthető cin és cink szavakat a németből?! Idemásolom egy régi szójáték-versemet:



Mondj más fémet, az sem német

E kis versre föl ne horkanj, ne mondd cinknek, ami horgany ! Cin-mondókkal se légy cinkos, csak így nem lesz ón-juh, cin-kos. (Zürich, 1986. II. 4.)



A következő darab nem csak egy rendkívül gyakori kelta gubancot mutat, hanem a mai – minek mondjam? – pop-ornamentikát is. Nem tudom honnan jött elő, talán láttam valahol hasonlót. A kókuszhéjat sütőben feketére sötétítettem, de nincs korommá égetve. A berakás pedig piros PVC. Íme:





Ezután több, mint negyven nyakék készült el anélkül, hogy a kelták művészetének szellemét idéztem volna. Az ilyesmi különben sem mindig tudatos. Mi az amit alkotunk és azt hisszük róla, hogy saját ötletből fakad? Van olyan egyáltalán? A madarak fészeképítési készsége állítólag ösztönös, azaz velük született (én ezt nem egészen hiszem, de ennek latolgatása nem ide tartozik). Ha ez így van és ez lehetséges, akkor miért ne lehetne egy kelta gubanchoz hasonló rajz a velünk született tulajdonságaink között a fejünkben, valahol a tudat alatt? A kelta gubanc általában egyszerűbb, mint egy bonyolult madárfészek. Ha más nem, az talán tényleg a velünk született értékek között van, hogy melyik művészeti irány, stílus felé hajlunk szívesen. Alig hiszem, hogy van közöttünk olyan, aki biztos európai származásában, gyökereiben és ki tudná zárni, hogy kelta gének is „csörgedeznének” a DNS-ében. Ezért aztán előfordulhat, hogy az ember nem kacsingat kelta rajzok felé és mégis olyan faragvány kerül ki a kezéből, amelyről visszaköszön a kelta stílus. Ilyen a következő darab, szép nagy szaru gombbal a közepén:




Nem tudom, hogy volt-e a keltáknak ötágú ornamentikája. Háromágú és négyágú sok volt, azaz olyan, amely a körnek 120-fokos, vagy 90-fokos fölosztásán alapul. És persze ezért a hatágú és a nyolcágú is előfordult, mint az előbbi két kör-fölosztás megfelezése.

A következő darab már abból az időből származik, amelyben fölfedeztem, hogy az üzletekben félérett kókuszokat is árulnak (el is neveztem kamasz kókusznak). Ezeknek az ivásra szánt kókuszoknak ilyen világos krémszínű héja van:





A benne lévő, kelta kacskaringó viszont a barna kókuszhéj fűrészporából van és pillanat-ragasztóval van átitatva és kikeményítve. A fényképen jól látható, hogy ez a kitöltés nem unalmasan egyöntetű barnaság, hanem „él”. Ezt, szilárd darabok berakásával csak úgy lehetett volna elérni, hogy aránylag rövid részletekből rakom össze. Már a kivágását sem lehetett egyszerre megcsinálni, mert a szabadon lengő spirálisok túl hosszúak. Össze-vissza kalimpáltak volna a levegőben. Az ilyesmire a vékony és törékeny héj nem alkalmas.

Visszatérek egy pillanatra a pillanat-ragasztóhoz, amit nem azért hívnak így, mert a pillanatokat lehet vele összeragasztani. 1967-ben, vagy 68-ban ismertem meg. Akkor vált nálunk kaphatóvá. És nevéhez illően, egy pillanat alatt úgy változtatta meg a világ ragasztó képességét, mint ahogy a repülőgép, az emberiség utazási lehetőségét. De a hasonlat rossz, mert azt a repülőgép nem pillanatok alatt változtatta meg. Csak a változtatás mértéke az, ami hasonló. Bizonyos dolgokat a cianakrilátok előtt (ez a polgári neve a pillanat-ragasztónak) egyszerűen lehetetlen volt ragasztani. A fémeket már lehetett, amióta föltalálták az epoxi gyantákat. Egyes műanyagokat lehetett oldószeres ragasztókkal nagyon jól ragasztani. A faféléket enyvvel és még az enyvnél is jobb kaurit ragasztókkal már nagyon régen jól lehetett ragasztani, de például fémet termoplasztikus műanyaghoz nem lehetett ragasztani, mert arra az epoxi gyanta nem jó.

Nyugodtan mondhatom, hogy e ragasztó nélkül a faragványaimnak a háromnegyed részét, vagy talán a 90 százalékát nem lehetett volna megcsinálni, vagy egyáltalán nem, vagy ebben a minőségben, ahogy azok sikerültek. Talán egy éve olvastam, hogy meghalt e ragasztó föltalálója. Kár, hogy ilyesmire nincs Nobel-díj, mert nagyon megérdemelte volna.

A következő darab – a már egyszer fölbukkant kelta gubanc második megvalósítása – sem létezhetne ilyen minőségben a pillanat-ragassztó nélkül, vagy ha igen, akkor tízszer annyi munkába került volna:





A berakás itt valódi barnakókusz és noha úgy tűnik, mintha az enyhén sötétített kamasz-kókusz héj lenne a berakott darab, a nyolc barnakókusz csücsköt utólag ragasztottam oda.

Az itt látható nyakék az ötödik kókuszos történet főszereplője. Itt csak annyit mondok róla, hogy a rajz alapja 2400 évvel ezelőtt készült, kelta bronz tárgy volt, ha jól tudom, lószerszám dísze. Én már a stilizált változatát vettem át. A barna benne kókuszhéj fűrészpor.




Megkíséreltem a fényképek méreteit úgy beállítani, hogy lehetőleg a nyakékek mutatkozzanak eredeti nagyságban. Ezért a képek nem mindig egyforma nagyok.

A következő darab is szerepelt már egy másik történetben. Kelta bronz tárgy az eredetije, de nem tudom, mi volt és azt sem, hogy melyik időből származik. Az eredeti tárgyat...






...csak úgy ismerem, ahogy kiásták: rücskös patinával (és azt is csak fényképről). A kókusz darab kárpótol, mert fénylik, mint ahogy a bronz is fénylett egykor. Az eddig bemutatott darabok közül talán ebből árad leginkább a „keltaság”. Elképzelem bronz színűen és ott vagyok időben a keltáknál...

És itt egy újabb „kelta gabalyodvány” (a 227. nyakék). De csak a „csomózását” vettem át, az állatkák nem kelták. Sőt, a bújtatás vonalát is megváltoztattam. A kelták általában vigyáztak rá, hogy a kereszteződéseknél a haladó vonal fölváltva, egyszer fölül egyszer alul legyen. Ez itt nincs így, ami ritkaság. Ezen nem változtattam, csak megcseréltem a bújtatást: a kelta rajzon, az állatok nyaka a keresztezésnél alul van. Én fölülre tettem. Így az állatok farka került alulra az utolsó kereszteződésnél. A minta ezúttal nem bronz tárgy, hanem rajz volt.




Végül bemutatom azt a karperecet, amely már a másik történetben is fölbukkant. Ez aztán tényleg száz százalékos kelta fonadék, egyetlen változtatás van rajta, amivel végtelen vonalakká tettem a bonyolult hurkokat. Sajnos a látszólagos bújtatásoknál, az egyes mamut „elefántcsont” darabkák között túl nagyok a hézagok. (Ám ez így is több, mint száz óra munka volt.) Ha legközelebb ilyet csinálnék, jóval közelebb vinném a berakásokat, hogy az alábújásoknál legföljebb csak fél miliméternyi rés maradjon. De az is lehet, hogy ennek a darabnak lesz egy faragott változata, amelyen majd a „bújkálás” valóságosnak látszik.





Zollikerberg, 2019 XII. 1.



És utóiratként egy régi versem:



 Kelta ékszer


Kétezer-ötszáz éve talán,

Hullt le a porba e kelta darab.

Dús, „arabeszkes” dísz a falán:

Íve se perzsa, se turk, se arab.


Furcsa, szeszélyes minta szerint,

Kacsokba sodortan inda, lián.

Forgataguk szemfényt pödörint. –

S mint ragyogott ez az ős dalián!


Látom az ötvös büszke kezét

Megtapogatni a mű vonalát.

Nézem az ékszer fémlemezét:

Csillog a múlt puha fátylain át.


Műve remek! S ezt tudja, hiszen

Ez nem az első, amit befejez.

Tán tudatosan ezzel üzen

S nem csak a múltnak hírjele ez?


Oly üzenet, mely adhat erőt –

Bármire váljon a hajdani kép;

Nem csak eloszlást győz, és időt:

Végtelenen hidal át, ami szép!



Zürich,1980 IV. 30.-VIII. 6.


Kapcsolódó cikkünk:


Gyimóthy Gábor: Nyelvtanulás verspihenőkkel (I.)

Gyimóthy Gábor: Nyelvtanulás verspihenőkkel (II.) Életem függelékben – Idegen nyelvek közt

41 megtekintés
MOGY-embléma_2019.png
Blogos rovatok
Kiemelt cikkek