LAMBORGHINI HURACAN STERRATO (Dienes Jenő Attila elbeszélése)

Álmaink plázájában egymás mellett gördülnek a dolgok. Hova bújhatnánk el, kedvesek vagyunk, naturista nyugdíjasok, egy táguló világegyetem szűk plázsán. A vénségek már nem szégyenkeznek, nincs rejtegetnivaló szemérmük. Túlélték a nagy trükköket, élményeiken kotlanak, a szépre emlékeznek csak, a rugalmas tomporok ívére, a nagy guggolásokra. A legendás operatív törzsfőnök a 11-es soron bóklászott, húzta a hétrétegű toalettpapír gurigákat. A pánik elillant, a szokás megmaradt a ránkrohadt, leárazott tartóstejjel. Évtizedek óta nincs válasz a kérdésre: hova tűnt Magyarország? Az ember leugrik időnként ezért-azért, Viktor egy bödön zsírért, Ferenc egy műanyag lavórért, hazajöttek a tajtékból D-vitaminosan, csak ide, mert itthon terem a legjobb henteskolbász! Megyóval egyszer Zamárdiban csücsörített össze a szavazó, egy parkoló volt a helyszín, szembe jött, elröhögték magukat – Hej, de megvénültél, Péter! – Dermedt suttogás, vad vigyor, oldalba bökik egymást, nézd már, ez is az olcsó vajat veszi. Százas van a bevásárlókocsiban?

– Magyarok! Férfiak és asszonyok! Hallgassátok Koppány vamzert!

Bizonytalan gyöngeséggel erőltette a nyeklő-kerekű bevásárlókocsit, iszonyatos kisülésekre készült, a haja az égnek, a zene elmaradt. De jó lépten nyomon ismerősökbe futni, halkan suttognak a textek, nem úgy, mint a biztos szavazók körében. A polgár dögnehéz átkokat cipel a hátán, főként kefirt, kiflit, ha van, tojást, tízet, hatványos helyzet ez is, szinte minden tehetséges kortárs eltemetve. Alig érhető tetten a vásárlóerő, csak az önkiszolgáló kasszák jópofa trükkjei, a tűszegény és kőgazdag fogyasztás mindenütt.

Egy parányi színpadi emberség, a családgyilkos politika helyett, ezt a mócsingot jó sokáig kell főzni, már alig csöpög a média szelepe. Egy másik háború, az kéne most hirtelen. Igyekeznek feldobni a hangulatot, egy kis hisztériával, szenzációval, hozzánk vágnak egy-egy fonnyadt mosolyt, távoli exportált szenzációt, majd jön a bejelentés. És tényleg vannak azok az ínyencek, a nem túl válogatós igénytelenek, akik bekajálják…

Bezzeg a mi időnkben, kinek volt keserűbb a kenőmájas, még kenyér sem volt, amire kenhettük volna. A lélek azóta haldoklik, jön az újabb sakklépés. Van, akinek tetszik, egész jól épülő logikai rendszer, megbonthatatlan védelem, telis-tele csapdákkal, kitörési pontokkal, az idő itt a kulcskérdés, a homokóra. Napóleon és a Kádár naptárában nem voltak vasárnapok, nem volt McDonald’s, de láttuk, amikor egy részeget a kocsma előtt szétvertek a fakabátok. Azt üvöltözte, hogy Kádár János, durva a nyár! Ez bátorság volt, a véleményalkotás vakmerő bandzsidzsampingja. Utána hosszasan törülgette a száját, talán egy-két foga is bánta, lassan hazatolta a bicót.

Gazdagok soha nem voltunk, de megvolt mindenünk. Aztán Jánosunk elment. Ott ácsorgott, üldögélt mindenki a temetésén, még azok is, akik letagadták. Túlzás lenne azt állítani, hogy az exhumált holttest romlatlan maradt. A történelem metafizikája rácáfolt az életszentségre, a gonosz emberek sokáig kínlódnak, jött a szellemi állapot hanyatlása, a szétesett tudat, végül az elgurult koponya soha nem került elő.

A gyász rövidre nyúlt, a zárszámadási asztal hosszúra, a terítékeken roskadozott a temérdek konc. Abban az időszakban az ország vezetői megmaradtak a kulináris élvezeteknél. Gyakorta kilovagoltak jobbágyaik közé lakomázni, vadászni, például a Boldvába lőni néhány szarvast. Akkoriban nem voltak tehetséges vállalkozók, sikerprojektek, nem volt élet-halál kérdése a távoli szigetekre rakni a szarkafészket, idehaza képzelték el a magyarságukat. Volt ebben megjátszott fanatizmus, elvtelen liturgia, sértett nihil, romantikus szépség, együgyű tisztaság. Az üzemikonyhák kendős szakácsasszonyai tudtak vendégmarasztalót hevíteni, a fene tudja honnan, ismerték az arisztokraták étrendjét, balzsamot kentek gyomorfekélyre, elixírt pöttyentettek a kezdődő májcirrózisra. Kultikus áldozati füstöt eregettek a kukták gőzével, és ott remegtek Észak-Magyarország legendás pálinkái, rekeszekben koccanó Borsodi sörök, hegyaljai borok palackokba zárt démonai, zárójelben sütemények, gyümölcsös kosarak.

– Grósz elvtárs, Te zsidó vagy?

– A frászt, diósgyőri sváb vagyok – így ült szemben, de nem ez a lényeg.

– Nem mondtad neki, hogy – Nana, Grósz elvtárs, Grósz elvtárs?!

– Mondhattam volna.

Csöndesen telt-múlt a Kádár-korszak. A szunnita óriások földjén botladozó kicsiny fiú egyszeriben férfivé szurtosodott. Komor arcszőrzete vörhenyesre festette mellkasát (konkáv), baljában gatyakorcba csavart jókora kő csüngött. Serényen húzta a kerítéseket, ásta az árkokat, drága fegyverét szegezgette erre-arra, miközben naphosszat eszeveszett módon sikoltozott. Nukleáris katasztrófa ez a gyerek, nem bírnak vele a szülei, nem ismeri a fegyelmet, folyton elkalandozik, mintha diszgráfiás lenne… És lássatok csodát, mégis vitte valamire! Valamennyi pajtását beszervezte a gittegyletbe, együtt rágják a műgyanta alapú moslékot. Az egykori katica csoport széttépett pirospöttyös bugyogói mára fosszíliákká kövültek. A kis haramiák beköltöztek a szívünkbe, azóta ájulás, zihálás, szűnni nem akaró vágyakozás, és ez nem szerelem, pusztán szívférgesség.

Hullanak a bombák? Jézus-Máriát zsigerből gyűlölő egzaltált felebarátaink civakodnak, Dávidok és Góliátok, ormótlan jelképeikkel hadonásznak, lázítanak, vádaskodnak, de sehogy sem jön már vissza az elcsatolt Kánaán.

Antik kegytárgy, egy kis szuvenír az elnökúrtól. Ballagási tarisznya egy üveg piával, egy szatyor kitömve „öttel”.

– Idefigyelj, Lacikám! Nincs itt semmiféle korrupciógyanús történet, csupán irigy, középszerű emberek fantáziálnak.

Kínos hónapokat éltünk meg, alig lopható napokat. Nincs ihlet, nincs húzása a sors járomjának, befuccsolt az üzlet, fizetetlen szabin a gyógyszermaffia, az összes vakcinabróker, csak pihegnek, rohadnak a szétküldött futárok, a szuszogógépek, a Bowden Globe-díjas kórházi matrac.

A kirakatot gyönyörűen berendezték, ott a bűvöskocka és legendás kirakója, pukkantsunk el gyorsan egy utolsó palack pezsgőt, mielőtt beledöglenénk, koccintsunk a vályogból gyémántra, kukkantsunk a Johns Hopkins covidos éremtáblára – vezetünk!

– Te hülye, itt haltak meg a legtöbben.

A latrinából gebeszkedik a lajtorja, legalján a végrehajtók zarándoklatával, szorgalmasan emelkednek föl a szarból, már senki sem hiszi ezt a szamaritánus ügyetlenkedést. Médiában bambuljuk a szerénységgel fajtalankodó gazemberek színjátékát, a felelősségrevonás komédiáit. Itt egy kis szünetet tartunk, átsétálunk a lelátó túlsó oldalára, most már inkább a nézőket satírozzuk. A stílust nagyon nehéz belőni, agresszív impressziók, jó adag kapcaszagú realizmussal, förtelmes bájjal, egy hitvány agyonfestett vászonra csurgatva.

Odaállunk, ahova a gyerekek szeretnék, a bevásárlóközpont tök üres parkolójába, a barna Porsche mellé. Eszeveszett fotózásba kezdünk, a család apraja, nagyja felsorakozik, tündérien mosolyog mindenki, egyszer csak megjelenik a gazdi. Teljesen normális, szimpatikus Porschés hölgy, ebből a fajtából biztos nincs túl sok, kezében a kulccsal, kedvesen mosolyog a gyerekekre, megkérdezi, hogy be akartok-e ülni? Hát persze, hogy beül a két legvadabb. Közben megtudtuk, hogy ez a Porsche Cayman (987). Nagyon szép, eszméletlen áramvonalas valami. Újabb fényképek dörrentek, nagyon menők lettek. Tombolt a nyáriszünet a Balatonparton. Sikerült egy kellemetlen előítélettől elbúcsúzni, a porschés néni jóságos angyal, szemben az átlagos gyapjas-alakváltó gyíkemberektől, akik a világot a mocskos pénzükkel pusztítják.

A fiúk már tovább is gondolták a történetet, eljutottunk oda, hogy majd ilyen és ilyen sportautóink lesznek, és Apa, te milyen kocsinak örülnél a legjobban, milyen volt az első autótok? Skodájuk volt, a másik meg Volga, Moszkvics, egy igazi Lada, Dacia, de olyat nem látni az utakon, ezeket a régi rendszámú csodákat már megette a rozsda. Mi lett belőlünk?! Hát persze. A Lamborghini Huracan Sterrato jó választás kezdő autónak? Mi a faszekerce! Ja. Szerintem túl kicsi. Éppen azért nem választottunk például Leopard 2A4-es tankot, mert csak ötszemélyes. Kényelmetlen lenne vele az utazás, nem férnének el a csomagok. A németek feladták a hazájukat, magányos Helmutokban, Johannokban kezdtek gondolkodni, legfeljebb kétajtós nyugdíjasokban, melegekben, kényelemesekben, inkább majd vonatozunk, vagy sétálunk utánatok. Ilyen áron nem vásárlunk senkinek semmit. Örülünk a nyugati jóléti veteránoknak, akik boldogan dicsérgetik a nyomorunkat, éljenek sokáig, mi pedig föladjuk a számlákat, aztán alszunk egy nagyot kicsi-Magyarországon.