top of page

Podmaniczky Katinka: MAGYARNAK MARADNI – Hogy őriztem meg anyanyelvemet idegen nyelvi környezetben (5.)

 

 





Végre valahára újra otthon



Egy évvel a házasságkötésünk előtt történt az első meghatározó és felejthetetlen hazatérés. Olyan erős honvágyam volt, hogy jövendőbeli férjem deux chevaux-jával „elvitettem magam” az osztrák‒magyar határra, és az ismerős fiatalember példáját követve, arra  kérdésre, hogy „ha magyar állampolgár volt, mikor hagyta el az országot?”, 1966 helyett 1956-ot írtam be. A három-négy óráig tartó feszült várakozás után megtörtént a csoda: engem is beengedtek! A határon tehát nem volt feketelista. Pár perccel később dobogó szívvel csöngethettem be nagynéném soproni lakásába! 


Másnap átmentem a szomszéd házban lakó barátnőmhöz, és – habár az utcán nem ismertük volna meg egymást – zokogva borultunk egymás nyakába. Sopronban felkerestem még több kedves régi ismerőst: volt óvónőmet, orosztanárnőmet és másokat. Majd Pesten meglátogattam édesapám fiatalkori barátját, ott élő unokatestvéreimet, egyikükhöz még Gyulára is elzarándokoltam. Amikor Pesten viszontláttam legkedvesebb másodfokú unokatestvéremet, örömömben másodszor is zokogásban törtem ki. Olyan sokáig tartott a könnyáradat, hogy vőlegényem azt hitte, szerelmes vagyok Attilába, pedig csupán a tíz évig visszafojtott fájdalom robbant ki belőlem.


A megható viszontlátások kapcsán leírhatatlanul jólesett, amit megfigyeltem, hogy „a magyarok” – ahogy én akkor honfitársaimat láttam – ugyanúgy mutatják ki szeretetüket, örömüket, mint én. Németországban ez másként volt. Ha nagyon megszerettem valakit, nem tudtam visszatartani érzelmeimet, és ha például megpusziltam az illetőt, az mereven fogadta a szokatlan kedvességet. Rendszeresen előfordult, hogy szokásom szerint, jókedvemben kacagva a mellettem ülő combjára ütöttem, függetlenül attól, hogy fiú vagy lány volt az illető. Ez is meglepetést váltott ki társaimban. Most azonban megfigyeltem, hogy gyermekkori barátnőim, ismerőseim ugyanilyen spontán módon viselkednek, fejezik ki örömüket. Ez a felfedezés végtelenül jólesett, és azt az érzést sugallta, hogy a három ország között, amelyet ismerek, Magyarország az, ahol olyanok az emberek, mint én, ösztönös megnyilvánulásaik azonosak az enyéimmel, s itt éreztem otthon magam. Megfogalmazódott bennem: tehát én magyar vagyok!


Jövendőbeli férjem természetesen bemutatott sümegi magyar barátainak. Ők is aranyosan fogadtak, és a háromnapos ottlétünk alatt úgy összebarátkoztam Máriával és nálam két évvel fiatalabb fiával, hogy ez a barátság még most is tart.


Sajnos a hosszú beszélgetések során az is kiderült, hogy keresem a szavakat, ami kimondhatatlanul fájdalmas volt számomra. Főleg a „felnőtt” szókincs hiánya tűnt fel, amit egy fiatal többek között a középiskolában sajátít el. A szembesülés tíz-tizenkétéves kori szókincsemmel még szomorúbbá tett. Budapesten meglátogattam édesanyám barátját, aki megörizte játékaimat és régi füzeteimet. Gyermekkori fogalmazásaim olyan jók voltak, hogy be kellett vallanom önmagamnak: 22 évesen képtelen lennék ilyen jól írni. Ez a felfedezés eszembe jutottatta gyermekkori álmomat, hogy írónő szerettem volna lenni. Ekkor tudatosult bennem, hogy németül beszélek és írok legjobban, tehát elvesztettem anyanyelvemet! Már nem az irodalmi magyar nyelvet, hanem csupán egy szegényes szókincsű konyhanyelvet beszélek. Mai szememmel nézve látom, hogy túloztam, dramatizáltam, de akkor tragikus sorsú személynek éreztem magam.


Egy évvel később letettem a stuttgarti egyetemen az államvizsgát történelemből és romanisztikából. Mivel nem francia anyanyelvű voltam, nem taníthattam franciát. Természetesen adódott, hogy germanisztikát tanuljak. Új életem nem hagyott időt arra, hogy magyar szókincsemet tudatosan bővítsem. Három évig tartott, míg megszereztem a némettanári diplomámat. Eltelt néha több hónap anélkül, hogy magyar szót hallottam vagy mondhattam volna. Édesanyámmal és nővéremmel már majdnem kizárólag németül beszélgettünk. Német sógorom, arra hivatkozva, hogy felesége nem jól fejezi ki magát németül, nem tűrte a magyar beszélgetést, sőt megkövetelte nővéremtől, hogy leveleimet lefordítsa németre. Magyar társalgásra nagy ritkán nyílt alkalmunk. Ha kettesben voltunk Andrissal, én rögtön magyarra fordítottam a szót. Azonban nem telt örömöm vontatott beszélgetéseinkben. Akkor jöttem rá, hogy az ember rosszabbul beszél egy nyelvet egy olyan személlyel, aki szintén keresi a szavakat. Andrist, aki mint orvos nem foglalkozott nyelvekkel, ez nem zavarta, legalábbis sohasem tette szóvá. Felejthetetlen számomra az a jelenet, amikor csuklójára mutatva tágra nyílt szemekkel kérdezte tőlem: ezt csuklónak hívják? Megrökönyödtem, hogy ő, aki majdnem húsz évig csak magyarul beszélt, nyolc év alatt még a testrészek nevét is el tudta felejteni! Ebből a megfigyelésből arra is következtethettem, hogy én, bár csak 13 évig éltem magyar nyelvi környezetben – vele ellentétben –, kevesebbet felejtettem, mint ő. Ez is megerősített abban, hogy próbáljam bővíteni szókincsemet.

 

 

 

Következik két nap múlva:



6. Megszületik első „francia” gyermekem


 


 

Előző fejezetek:


124 megtekintés

Comentarios


legte Tanka.jpg

VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

dombi 2023.jpg
vukics boritora.jpg
acta 202305.png
gyimothy.png
dio.jpg
KIEMELT CIKKEK
MOGY2023.jpg
bottom of page