jún. 7.

Podmaniczky Katinka: MAGYARNAK MARADNI – Hogy őriztem meg anyanyelvemet idegen nyelvi környezetben (4.)

Egyetemi éveim

Az érettségim évében édesanyám szokásához híven eldöntötte helyettem, hogy tanítónő lesz belőlem. Az osztályomból csak a legrosszabb tanuló ment tanítóképzőbe. Bár gyenge volt az önbizalmam, éreztem, hogy én többre vagyok képes. Nagy nehezen kiküzdöttem magamnak, hogy francia-történelem szakra mehessek egyetemre. Anyuci végül abba is beleegyezett, hogy én is a tübingeni egyetemre iratkozhassak be, ahol nővérem az orvosi egyetemre járt. Ez a döntés örömmel töltött el, de hosszútávon hozzájárult magyar szókincsem romlásához. Ugyanis Andrisnak ‒ így szólítottuk nővéremet – és nekem világos volt, hogy németek jelenlétében nem beszélhetünk egymással magyarul. ‒ Visszatekintve tudom, hogy édesanyánk befolyása alatt álltunk. Ő százszor is megismételte, hogy udvariatlan mások előtt idegen nyelven beszélni. Mindig ránk rivallt, ha a lépcsőházban, az utcán, vagy a villamoson magyarul szólaltunk meg. Az ő fő problémája, fájó pontja az volt, hogy őt, aki negyven évig németnek tartotta magát, most Németországban magyarnak nevezték. Kerülte, hogy külföldinek nézhessék.

Ajándékként az érettségim utáni nyári szünetben befizetett bennünket egy spanyolországi társasutazásra. Nővéremmel megbeszéltük, hogy ezalatt a két hét alatt rászokunk a német nyelvü társalgásra. Olcsó társas buszutazás volt, tehát minden négy-öt órában megállt a busz. Indulásunk óta kizárólag németül beszéltünk, de az első szünetben elejtettem egy magyar mondatot. Ebben a pillanatban egy édesanyánk korabeli hölgy, aki a férjével ugyanabba a kis tengerparti városba utazott, mint mi, megszólalt magyarul! A magyar honfitársak iránt érzett vonzalom mágneses volt, úgyhogy a tíz napot reggeltől estig velük töltöttük. Így szó sem lehetett a német nyelv gyakorlásáról!

Így a tübingeni évünk első heteiben kellett megtanulnunk mások előtt csak németül szólni egymáshoz. Hamarosan szokássá vált, hogy németül, illetve, ha egyedül voltunk, a magyar‒ német „keverék nyelven” beszélgessünk egymással. Andris az első egyetemi éve alatt sokat szenvedett gyenge némettudása miatt, ezért érezte, hogy hasznára válik majd a német társalgás a családi körben, még a húgával is. Így – számomra akkor még észrevétlenül – kezdett tovább kopni a magyar szókincsem.

A tübingeni boldog önnálló élet, távol szigorú édesanyánktól, épp úgy, mint hét évvel korábban az internátusi, nem tartott sokáig. Anyuci hamar megtudta, hogy Stuttgartban is lehet francia–történelem szakra járni, tehát otthon lakhatom, és neki nem kell albérletet fizetnie. Tanulmányaimat tehát már a második szemesztertől a stuttgarti egyetemen folytattam. Szerencsére itt évfolyamtársaim között igazi jó barátokra, barátnőkre találtam. A velük folytatott hosszú beszélgetések által a német aktív szókincsem egyre bővült – persze a magyar szókincs rovására. Magyarságom ellenben egyetemi éveim elején felértékelődött. Beáte, egyik új barátnőm, lelkesen reagált, amikor megtudta, hogy félig magyar vagyok. Dieter, első fiú barátom, rácsodálkozott a kétnyelvűségemre, és többször feltette a kérdést: nem keverödik-e a két nyelv a fejemben?

Ezek az élmények erősítették gyenge önbizalmamat. A két baráttal a menzán terveket szövögettünk, hogy valamikor együtt Magyarországra fogunk utazni. Sajnos ezeknek a hazatérési terveknek a megvalásitásától még elkeserítően távol álltam. Az évenként beadott vízumkérelmemet sorra elutasították. Természetesen nem én voltam az egyetlen emigráns fiatal, aki annyira hazavágyott. Az ismeretségi körünkből egy Burg kastl-i diák huszonéves bátyja elutazott az osztrák-magyar határra, ott azt hazudta, hogy 56-ban emigrált magyar szülő gyermeke – és beengedték! Azonban rosszul sült el a dolog. A hatoságok rájöttek, hogy szülei csak a hatvanas években emigráltak, és így neki még nem jár amnesztia. Büntetésül elkobozták az útlevelét, hónapokig Magyarországon kellett maradnia és naponta jelentkeznie a rendőrségen. Végül visszakapta az útlevelét azzal a pecséttel, hogy soha többet nem léphet be az országba. – Ez a rosszul végződött kaland példaként lebegett lelki szemeim előtt, ha a hazautazásra gondoltam.

Az úgynevezett „Zwischenprüfung” után, másodszor hosszú szócsatát folytatva édesanyámmal, pályáztam egy hat hónapra szóló ösztöndíjra Poitiersbe. Meggyőződésem volt, hogy enélkül sosem fogok folyékonyan beszélni franciául, és még kevésbé kaphatok jó jegyet az államvizsgán. Anyám bevallott aggodalma, hogy beleszerethetek egy francia férfibe, csak megmosolyogtatott, és szeptemberben boldogságtól sugárzó arccal szálltam fel a Párizsba menő vonatra. A saját szoba a diákszállóban, a szememben magas ösztöndíj – 1025 francia frank – azelőtt sohasem érzett lelkesedéssel töltött el. Rozsaszín ködbe borult a világ … Maximálisan kihasználtam az első négy hónapot: országnéző buszutakra mentem, új barátságokat kötöttem – és tanultam!

Annyira élveztem ezt az új, önálló életet, hogy németül és magyarul kürtöltem szét a „világba” – a világ akkor nekem Németországot és Magyarországot jelentette –, milyen szép az élet! Nagynénémnek, Zsuzskának is hosszú levelet írtam, amiben megköszöntem a sok szeretetet, törödést és jó hatást, amit édesapám halála után gyakorolt rám. Mondhatom, pótanyám volt. Az ő derűs világképe, széles műveltsége és jóindulata mindenkivel szemben, szöges ellentétben állt édesanyám pesszimizmusával, anyagiasságával és rosszmájúságával. Ő az évek folyamán minden barátjával, barátnőjével szakított, szerette hangoztani, hogy jobban szereti az állatokat, mint az embereket. Az is elidegenített tőle, hogy Németországban már nem olvasott könyveket és a televízó rabjává vált. Olyannyira, hogy „überspanntnak”, hóbortosnak csúfolt, ha olvasni vagy komoly zenét akartam hallgatni filmnézés helyett. Ilyenkor annyira haragudott rám, hogy a béke kedvéért sokszor odaültem a tévé elé – egy könyvvel a kezemben.

Kapcsolatunk egyre romlott, s Poitiersban nem szívesen gondoltam a karácsonyi szünetre és a hazautazásra. Egyik napról a másikra tologattam az indulás napját. Párizsban meg akartam látogatni Madame Romain Rolland-t. Ezt az aranyos, nyolcvannégyéves hölgyet, az ismert Romain Rolland író özvegyét, két évvel korábban ismertem meg a francia-magyar diáktáborban, amit németbarát férje emlékére hozott létre Vézelay-ben. Egy félreértés révén nem találtam otthon, és nem a szokásos éjszakai vonattal, hanem másnap, a délivel utaztam haza Stuttgartba. Ennek a körülménynek sorsdöntő szerepe lett az életemben, mert megismerkedtem egy francia férfivel, aki Stuttgart közelébe utazott német barátaihoz. Gyorsan meghallotta, hogy akcentussal beszélek franciául, és amikor megtudta, hogy magyar vagyok, nagyon megörült, mesélt sümegi barátairól, akiket már meglátogatott. Tudott pár szót magyarul és – ezzel tette rám a legerősebb benyomást ‒ ismerte József Attila Anyám című versét. Egy szó mint száz, másfél évvel később megtartottuk az esküvőt egy Mayenne nevezetű kisvárosban. A helyi újság beszámolt a francia‒német házasságról, bár én, ahogy már említettem, magyarnak vallottam magam.

Következik két nap múlva:

5. Végre valahára újra otthon

Előző fejezetek: