Szentandrási Erzsébet: Laci

A Szilaj Csikó munkatársának (volt korrektorának) írása. Olyan magánügy, amelyet mélységei közüggyé emelnek... (a Szerk.)

Forintos László a párom volt. Elég későn, 43 éves koromban ismertük meg egymást, és a halálakor már 33 éve ismertem. Előtte nem voltam férjnél, és társas kapcsolatom is kevés volt, egyedül éltem, szüleim elhaltak, mivel késői gyerek voltam, testvérem nem született.  De még viszonylag fiatal voltam, munkába jártam, ezért jóformán a munkahelyem pótolta az otthont, rokonom nem volt. Így a barátaim voltak a családtagjaim.

Aztán 43 éves koromban jött az életembe Laci. A teljes 33 együtt töltött évről nem írtam naplót, voltak benne buktatók is, szakítások, visszajövetelek, megbocsátások, de mindezzel együtt Ő volt a társam, a támaszom. Tudtam, éreztem, hogy nem vagyok egyedül. Voltak együtt töltött nyarak a Balaton mellett, Keszthelyen, közös biciklizések, (de mennyi!), sok-sok teniszoktatás, (többnyire eredménytelenül, de nagyon igyekeztem…), vitorlázások (leeresztett vitorlával, mert félek a nagy víztől); tavasszal, ősszel, no meg télen is kirándulások, idősebb korunkban a verőcei kertemben eltöltött nyarak, persze a biciklizésről nem mondtunk le.

Egymáshoz nőttünk. Még akkor is, ha néhanapján vitáztunk. Naponta telefonált, volt, hogy egy nap ötször is.

Aztán tavaly megbetegedtünk. Először Ő kapott infarktust. Éjjel hívott, hogy nem tudja felemelni a kezét. Taxival rohantam hozzá, a taxiból hívtam a mentőket, és majdnem egyszerre értünk a házhoz, ahol lakott. Szépen gyógyult, nem gondoltam arra, hogy elveszíthetem, mert sportos ember volt világéletében.

Három sztentet ültettek be a szívébe. Ápoltam, naponta mentem a kórházba, majd hetente utaztam a füredi szívkórházba, ahol rehabilitáción volt. Akkor még nem tudtam, hogy én is komoly beteg vagyok. Aztán két hónap múlva nálam is jelentkeztek a tünetek, és egy újabb hónap múlva végre ki is derült, hogy béldaganat az oka a rosszulléteimnek.

Műtét, most énnálam. Elmondhatatlan szeretet és hála, amikor megláttam az alakját a kórterem ajtajában, amikor látogatóba jött, fogta a kezem az ágy mellett ülve, mindennap. És elmondhatatlan szeretet, amikor már otthon látogatott, majd hozzám költözött. – Aztán jött a kemoterápia. Otthon az asztalon sokszor levél fogadott: „Mókuskám, gyógyulj meg, mert egyedül nem akarok élni.” Azt hittem, meggyógyultam. Áttét nincs, vagy legalábbis a műtét során nem látták, jól is éreztem magam, ezért megnyugtattam, hogy én már meggyógyultam, legalábbis jó úton vagyok afelé. – Amíg ki nem derült az áttét a tüdőben. – Majd hazakerültem itthoni további kezelésekre, és hogy örültem ennek! – Mert addigra Laci betegedett meg ismét, és örültem, hogy ápolhatom. Pontosan nem is tudtuk, mi lehet a baj oka, talán egy hónappal a végzetes vonatbaleset előtt mondták az orvosok, hogy jó lenne egy kórházi kivizsgálás… de erre már nem kerülhetett sor.

Kívülről nehéznek tűnhetett ez az utolsó év, ám én mégis nagyon köszönöm a jó Istennek, hogy megkaptuk ezt az egy évet teljes szeretetben, harmóniában, békében, biztonságban, boldogságban. Csak egymásra figyelve, egymásról gondoskodva, egymást támogatva, ápolva.

Néha megkérdezte: „Mi lesz veled, Mókuskám?” Akkor még nem sejtettem, hogy történhet valami rossz is, hiszen már mindketten gyógyulófélben voltunk. Ő ugyan még kivizsgálásra várt. „Mi lenne? – kérdeztem. – Téged megnéznek a kórházban, én elég jól bírom még magam, aztán tavasszal megyünk ki Verőcére, és majd biciklizünk.”

Nem fogunk többet biciklizni, és Verőcére sem fogunk többet már kimenni. Hogy mi lesz velem? Hát nem tudom.

F. L. meghalt: 2026. március 20-án, Istvántelek vasútállomás – (egyébként: hasnyálmirigyrák)