Vukics Ferenc: Most akkor lesz háború, vagy sem?
Nemrégiben kisebb zavar támadt a gépezetben. A német haditengerészet vezetője, Kay-Achim Schönbach néhány kijelentésében szembesítette a világot a jelenleg Ukrajna körül éleződő konfliktus valódi szereplőivel. Leginkább azokat, akik képesek olvasni a sorok között, és nem csak a maintream által „tálcán kínált” magyarázatokra kíváncsiak. Egy konfliktus megoldása során a tervezőmunka egyik legfontosabb kérdése, hogy kik is a valódi szereplők, és azokat milyen érdekek mozgatnak, ehhez milyen erőforrásokkal rendelkeznek. Ha maradunk a fősodor által számunkra nyújtott „átideológizált” hírek mellett, akkor tényleg elhisszük azokat a szólamokat, amelyeket a kormányok hangoztatnak, és kritika nélkül hallgatjuk a semmitmondó, a legtöbbször a konspiráció eszközeként használt „biztonságpolitikai” fejtegetéseket.
Hamburgi tanulmányaim alatt többször megtapasztaltam, hogy bizony mást mondanak a német kollégák a nyilvánosság előtt, és mást mondanak a személyes beszélgetések alatt. Innen Magyarországról néha úgy tűnik, mintha a teljes Nyugat hirtelen megbolondult volna, és teljesen tökkelütöttek vezetnék. Ebben annyi igazság van csupán, hogy pl. az európai politikát jelenleg olyan emberek formálják, akiknek „eredeti megbízatásuk” nem az volt, hogy stabil és erős állammá tegyék az EU-t, hanem éppen ellenkezőleg, olyan erőknek dolgoznak, akiknek nem érdekük egy gazdaságilag, katonailag és kulturálisan erős EU létrejötte. Schönbach csak „kiesett a szerepéből”, és azokat a gondolatokat folytatta, amelyekről immár két évtizede beszélnek a folyosókon, irodákban a saját államaikért és Európáért aggódó politikai és katonai vezetők.
Persze, a magyar és az európai sajtó egyből „Putyin-barát” vezetőket vízionált a NATO vezetésében. Egyes politikai szereplők odáig mentek, hogy követelik a magas rangú katonai vezetők újbóli átvilágítását (a politikusokkal ellentétben a katonai vezetőknek eddig is a létező legszigorúbb ellenőrzéseknek kellett megfelelni) és az „orosz kémek” eltávolítását, egyfajta „belső tisztogató akciót” követeltek.
Schönbach pénteken látogatott el Indiába, ahol arról beszélt, hogy szerinte Vlagyimir Putyin orosz elnök arra törekszik, hogy a Nyugat egyenrangú félként kezelje, ezért az orosz vezető és Oroszország tiszteletet érdemel.
„Amit valóban akar, az a tisztelet. És Istenem, tiszteletet adni valakinek nem kerül olyan túl sokba, sőt, valójában nem is kerül semmibe. Könnyű megadni neki azt a tiszteletet, amit valóban követel – és amit valószínűleg meg is érdemel” – mondta Schönbach a kiszivárgott videófelvételen, hozzátéve: Oroszország régi és fontos partner.
A német katonai vezető szerint a Kína jelentette fenyegetés miatt Indiának és Németországnak szüksége van Oroszországra. Elmondta, hogy Oroszország keresztény ország, "bár Putyin maga ateista, de az nem számít". "Ha ez a hatalmas ország, még ha nem is demokrácia, a mi partnerünk, (...) akkor az valószínűleg távol tartja Oroszországot Kínától". Az ukrajnai válsággal kapcsolatban Schönbach úgy vélte, a Krím félszigetet Ukrajna már soha nem fogja visszaszerezni, és "nonszensznek" nevezte, hogy Oroszország ukrán területet akarna kisajátítani. A volt haditengerészeti parancsnok szerint a Krím félsziget már soha nem lesz Kijevé.
A német védelmi tárca elhatárolódott Schönbach kijelentéseitől, és közölte: a haditengerészet parancsnokát "saját kérésére" felmentették hivatalából. Schönbach a Twitteren azt írta, "meggondolatlanul" beszélt, kijelentéseivel "nyilvánvalóan hibázott". „Arra kértem Christine Lambrecht védelmi minisztert, hogy azonnali hatállyal mentsen fel kötelességeim alól, hogy elkerüljük a további károkat. A miniszter elfogadta kérésemet” – írta nyilatkozatában Schönbach.
Az eset miatt Kijevben bekérették Németország nagykövetét. Dmitro Kuleba ukrán külügyminiszter jelezte: "Németország minapi kijelentései nem felelnek meg a két ország közötti viszony szintjének". Kijelentése szemben áll azzal a Németország által is hivatalosan osztott állásponttal, miszerint a Krím orosz megszállása nem volt jogszerű, a Krím Ukrajnát illeti.
Lemondása előtt a német védelmi miniszter nyíltan kritizálta Schönbachot, aki bocsánatot kért kijelentéseiért. A volt haditengerészeti vezető szavait az ukrán külügyminisztérium is bírálta.
Az USA vezetése, a NATO, az európai kormányok és a sajtó mindenáron azt akarja a fejünkbe verni, hogy az „orosz fenyegetés” miatt valós a veszélye annak, hogy Európa egy újabb fegyveres konfliktus közepén találja magát. A 100 000 orosz katonával való folyamatos ijesztgetéseknek meg is lett a hatása, mivel az európai polgárok egy része már jobban aggódik egy háború eljövetelétől, mint a járványtó. Miközben az Egyesült Királyság azzal vádolja Putyint, hogy egy Moszkva-barát személyt akar beállítani Ukrajna kormányának élére, arról persze mélyen hallgatnak, hogy az ukrajnai vezetés tagjait gyakorlatilag közvetlenül az amerikai kormányzat jelöli ki. Olyan is előfordult, hogy egy kormányalakítás közben az új kormány kétharmada azon a napon kapta meg az ukrán állampolgárságot, amikor a kinevezését kézhez kapta. Ukrajna egy bábállam. Vissza kell térnem a két héttel korábban írt cikkünk megállapításaihoz:
„Ukrajna lassan minden tekintetben elveszíti a benne rejlő potenciált. Európa belefáradt Ukrajnába. Ez az ország az elmúlt hét évben óriási médiafigyelmet és politikai támogatást kapott, ám ezzel valójában nem tudott élni. Megmaradt a nemzetközi politika tárgyának, és nem vált annak alakítójává, alanyává. Ukrajna szép lassan visszatér arra a szerény helyre, ahol geopolitikai értelemben mindig is volt. Ez a hely most nem az orosz világ, hanem Európa perifériája. Ahogy az a nevében (okraina, kraj) is benne van. Már két évvel ezelőtt látni lehetett, hogy Washington továbbra is keresni fogja az orosz szempontból kényes helyeket.”
„Jens Stoltenberg, a NATO főtitkára – és Norvégia egykori miniszterelnöke – kijelentette, hogy az Egyesült Államok vezette védelmi szövetség felkészült egy „új fegyveres konfliktusra Európában”, amennyiben a tárgyalások kudarcot vallanak.
Na, ez hiányzik nekünk a legkevésbé.
A két ország már 2015 óta amúgy is háborúban áll a világ különböző részein, de ott eddig döntő részében proxy (helyettesítő erőkkel) folytatták az egymás elleni küzdelmet. A nagy óvatoskodás ellenére csak az elmúlt hét évben már több mint húsz alkalommal került sor tűzpárbajra az amerikai és orosz erők között, aminek néhányszor már több száz áldozata is volt (pl. Szíriában).
Egy európai háború Magyarországot a megsemmisülés veszélyével fenyegeti.
Amikor Olekszij Reznyikov ukrán védelmi miniszter a CNN-nek azt mondta, hogy „igazán véres mészárlás” lesz, ha Oroszország úgy dönt, hogy megtámadja Ukrajnát, és figyelmeztetett, hogy „az orosz fiúk is koporsókban fognak hazatérni”, akkor már tudvalevő volt, hogy nem magától ilyen bátor ez a politikus.
Ukrajna azért is nagyon dühös most a határ menti orosz mozgásokra, mert ezzel a Donbasz ellen indítandó ukrán támadó műveleteket (amelyről természetesen hallgat a nyugati média) hiúsították meg.
Nem véletlenül csalódottak az ukránok és az őket támogató amerikaiak. Egy, a lázadó területek ellen indított sikeres támadás alaposan átalakíthatta volna az erőviszonyokat a tárgyaló asztal mellett. Az ukránok későbbi nyilatkozataikkal saját magukat leplezték le.
A határ mellett „felvonultatott” orosz erők nagyságából és összetételéből inkább következik egy Donbasz-ban történő beavatkozás, mint Ukrajna megtámadása.”
Kay-Achim Schönbach szerint az az elképzelés, hogy Oroszország meg akarja támadni Ukrajnát, ostobaság. Egy olyan vezető, aki mögött folyamatosan egy konfliktusokat elemző, cselekvési változatokat kidolgozó csapat van, az nem mond hülyeségeket, és nem beszél meggondolatlanul. Schönbach szereptévesztése abból adódott, hogy a katonai szakterület számára nyilvánvaló következtetések és a politikai „valóság” közötti ellentmondásokra nem figyelt oda. A felvételek nyilvánosságra hozása (a legtöbb ilyen tárgyalás során a sajtót csak a „protokollnak megfelelő” információkkal látják el) része a konfliktus további elmélyítésének és üzenet a „másképp gondolkodó” politikusoknak és katonai vezetőknek.
Megint csak visszatérnék a két héttel ezelőtti cikkünk megállapításaira:
„Az európai vezetés egy ideig kacérkodott azzal a gondolattal, hogy saját Oroszország-politikát folytasson. 2003-ban a szentpétervári egyetem jogi karának díszdoktorává avatták Gerhard Schröder német kancellárt és a szintén a Néva-parti városban vendégeskedett Jacques Chirac francia elnököt is. Putyin–Schröder–Chirac csúcs egy az Atlanti-óceántól Kamcsatkáig tartó erőtér lehetőségét vetette fel, amit az amerikai vezetésnek mindenáron meg kellett akadályoznia. Putyin a találkozó után először mondta azt, hogy az Egyesült Államok a kapitalista demokráciát akarja exportálni katonai eszközökkel. Gerhard Schrödernek természetszerűleg vereséget kellett szenvednie ahhoz 2005-ben, hogy ez az európai–orosz államalakulat örökre egy téveszme maradjon. Ennek biztosítására volt szükség Angela Merkelre. Választási veresége után Schröder szinte azonnal orosz állami nagyvállalatoknál vállalt zsíros állásokat, magyarán üzleti tőkére váltotta a politikai karrierjét.”
Az Amerikát irányító elitek mindent meg fognak tenni annak érdekében, hogy egy európai-orosz közeledés lehetőségét lehetetlenné tegyék. Nem érdekük egy erős Európa vagy egy erős Oroszország. Kettőjük stratégiai megállapodása, közeledése, szövetségkötése pedig végképp nem. „Egészségügyi védőövezet” létrehozásán dolgoznak a két erőközpont között. Ebbe az övezetbe tartozik Románia, Szlovákia. Lengyelország, a Balti-államok és Ukrajna.
Amerika mindent meg akar tenni annak érdekében, hogy a háborús szint alatt tartott (hibrid) események mellett Oroszországot belekényszerítse egy olyan konfliktusba, amit az orosz gazdaság a meglévő embargók és szankciók mellett már nem bírna finanszírozni. Ez volna a legjobb módszer arra, hogy nem csak az orosz peremterületeken foglalja le az oroszokat, hanem a konfliktust az Orosz Föderáció testébe is be tudja „injekciózni”. Reményeik szerint olyan pénzügyi, gazdasági válságokat fognak előidézni, amely elindítja az ellenérdekelt hatalom belső bomlását.
Akkor pedig itt az ideje, hogy összegezzük a valódi szereplőket és céljaikat:
– USA (az ország hadseregét magánhadseregként, gazdasági potenciálját pedig magénérdekek érvényesítésére használó hatalmi elit): Európa és Oroszország maradjon gyenge. A két hatalom közeledését meg kell akadályozni. Létre kell hozni az ezzel kapcsolatos „egészségügyi övezetet”, ami folyamatosan akadályozza a politikai, gazdasági kapcsolatokat. A korábbi együttműködés színtereit mindenhol amerikai cégek vegyék át. El kell érni, hogy Európa „totális partner” legyen. Ne legyenek saját elképzelései, céljai, szolgálja ki azokat a magánérdekeket, amelyek az USA-t irányítják. Meg kell akadályozni az EU saját védelmi szövetségének létrehozását. Törékeny, belső feszültségektől szenvedő, vegyes lakosságú és kultúrájú területté kell átalakítani az európai országokat. Gátolni kell az európai hadiipar fejlesztését és el kell érni, hogy a térség országai csak amerikai hadieszközöket vásároljanak. Ha lehetséges fegyveres konfliktusokat kell előidézni az EU és Oroszország között, ami a két államalakulat további gyengülését okozza. Biztosítani kell, hogy az EU országainak vezetésébe (az egészségügyi övezet országaiban fokozottan) olyan személyek kerüljenek, akik képesek menedzselni ez a folyamatot. Fel kell számolni a nemzetállamok ellenállását. Ez a hatalmi csoport tisztában van azzal, hogy Európa erejét a nemzetállamok erőinek összegzése adja leginkább, ezért ezek önállóságát az „európai integrációra hivatkozva” fel kell számolni és egy a saját érdekeit felismerni képtelen szerveződést kell létrehozni. Oroszországot kívülről és belülről fel kell bomlasztani, az erőforrásait ellenőrzés alá kell venni. A „periféria országaiban” nem tűrnek el semmilyen „önállóskodást”. Azok a kormányok, amelyek nem fogják kiszolgálni ezeket az elképzeléseket, azok számíthatnak arra, hogy az USA „helyreállítja a demokráciát” megfelelő politikai erő hatalomra jutattásával. Ezek az erők (ha szükséges) az USA felszámolására is hajlandóak.
– Európai árnyékkormányok elitje (kiszolgáló társadalmi elitek): Miután hatalmi pozicióikat ennek a szerepnek köszönhetik, ezért tisztában vannak a határaikkal és törekednek a gyarmati állapot további mélyítésére, a „totális partnerség” megvalósítására. Ennek érdekében megkezdték az EU átalakítását és nem riadnak vissza a demokratikus intézmények felszámolásától sem. Mindent meg fognak tenni a nemzetállami szerepet felvállaló országok ellehetetlenítésére (Valójában a közös európai érdek megtárgyalásának lehetőségét vennék el – ha az egyes tagállamok nem rendelkeznek saját elképzelésekkel, akkor abból hogyan is születhetne meg a közös európai érdek!).
– Európai vezetés: Európát nemzetközi szereplővé szeretnék tenni. Önálló kül-, bel- és gazdaságpolitikát szeretnének folytatni. Tudomásul veszik Oroszország „atomhatalmi” szerepét és úgy gondolják, hogy az ottani folyamatokat az együttműködések kialakításával lehet leginkább pozitív irányba terelni. Önálló európai haderőt akarnak létrehozni, amely megállapodásokat kötne Oroszországgal és a világ fontos katonai hatalmaival. Meg szeretné akadályozni, hogy Európa „belső” és „külső” konfliktusai felerősödjenek. Belátják, hogy ezen céljaik eléréséhez az Oroszországgal való együttműködés elkerülhetetlen. Szerintük az „amerikai” nyomás csak arra jó, hogy Oroszországot (katonai erejével, erőforrásaival) végül Kína „karjaiba lökje”.
– Oroszország: Nincs már hova hátrálnia. Saját Trianonjuk előtt állnak. A politikai akciói (a közeledésre) rendre sikertelenek maradtak. Korlátozott gazdasági ereje miatt csak a végső esetben hajlandó fegyveres erőszakhoz nyúlni. A politikai sikertelenség esetén továbbra is arra törekszik, hogy a saját „egészségügyi védőövezetét” fenntartsa. Itt bármikor hajlandó fegyveresen is beavatkozni (Fehéroroszország, Kelet-Ukrajna, Kazahsztán stb.). A meglátásuk szerint Oroszország az, ami volt, birodalom. Birodalmi a tudat és a gondolkodás. Ez érvényes a társadalomra és a hatalomra egyaránt. Ez a gondolkodás sokáig ellenzékben volt, de ez az eszme azonban olyannyira életképes volt, hogy nem lehetett csak úgy kiirtani a fejekből. A helyzet annyit változott csupán, hogy most tisztában vannak azzal, hogy ez a „birodalom” a továbbiakban csak egy erős szövetségessel együtt fenntartható.
Bármennyire is meglepő, de ezek a hatalmi erőterek legalább egy évtizede háborúkat is folytatnak egymás ellen. Az USA és Oroszország amúgy is régóta háborúban áll a világ különböző részein. Eddig döntő részében proxy (kihelyezett konfliktusok - helyettesítő erőkkel megvívva) folytatták az egymás elleni küzdelmet. A nagy óvatoskodás ellenére csak az elmúlt hét évben már több mint húsz alkalommal került sor tűzpárbajra az amerikai és orosz erők között, aminek néhányszor már több száz áldozata is volt (pl. Szíriában). Az európai szereplők és NATO tagországok is keverednek ilyen jellegű konfliktusokba, mint például Líbiában, ahol a törökök által támogatott erők harcoltak az oroszok, franciák által támogatott Haftar ellen és az is előfordult, hogy amerikai és brit érdekeket képviselő csoportok csaptak össze francia, vagy szaúdi proxy erőkkel. Mert bizony még az európai „magországok” között sem olyan nagy az egyetértés.
Talán emlékszünk még arra a botrányra, amikor kiderült, hogy az amerikai hírszerzés dán segítséggel hallgathatta le a vezető európai tisztségviselőket és a transzatlanti telekommunikációs kábelek dániai központjait felhasználva hallgathatták le a célpontok sms-eit, telefonjait, netes tevékenységeit. Az állítás szerint mindez egy 2015-ben indult dán belső vizsgálat eredménye. Eszerint az NSA a dán katonai titkosszolgálattal együttműködésben svéd, norvég, francia és német vezető tisztségviselőket figyelt meg. Többek közt például Angela Merkel kancellárt, Frank-Walter Steinmeier korábbi német külügyminisztert vagy Peer Steinbrück, korábbi ellenzéki, német szociáldemokrata vezetőt is.
Trine Bramsen dán védelmi minisztert csak 2020 augusztusában értesítették a lehallgatások tényéről. A védelmi miniszter alig több mint egy éve ült akkor a hivatalában."Közeli szövetségesek rendszerszerű lehallgatása elfogadhatatlan"– állította Bramsen védelmi miniszter a dán közmédiának. Az ügyből végül semmi sem lett. A dán katonai titkosszolgálat vezetőjét és két beosztottját felfüggesztették, és ezzel le volt tudva a dolog. Az amerikai titkosszolgálatot is eszközként használó gazdasági csoportok azóta is módszeresen befolyásolták az európai választásokat, nyomást gyakoroltak a közvéleményre és kezükben tartják a legtöbb politikust és médiavállalatot.
Ha pedig a cikk címében lévő kérdésre választ akarunk adni, akkor azt kell mondanon, hogy ennyi ellenérdekelt szereplő ellenére lesz háború. A konfliktusok fenntartása érdeke ennek a csoportnak. Az „állandó háborús készenlét” fenntartása és a folyamatos lokális konfliktusok kirobbantása óriási hasznot generál a számukra. Ezek a magáncégek az elmúlt két világégés során szerezték meg vezető hatalmukat és pontosan tudják, hogy milyen „bizonytalanságokat” kell fenntartaniuk a hatalmuk megtartása érdekében.
Meg kell ismételnem a két héttel ezelőtt elhangzottakat:
"Amerika pedig, úgy látszik, „kötelező házit” kapott az ország fegyveres erőit magánhadseregként használó gazdasági köröktől, és egyáltalán nem lesz elkeseredve, ha Európa keleti részén egy kiteljesedő konfliktus alakul ki. Na, ez persze nem azt jelenti, hogy mindenki „rákönyököl” a piros gombokra, hanem azt, hogy egyre több regionális konfliktusban fogják próbára tenni a képességüket.
Ez azt jelenti, hogy a jövőben összecsapások várhatók Ukrajnában, Fehéroroszországban, Kazahsztánban, Moldovában, Grúziában, Örményországban, Boszniában, Szerbiában, Koszovóban, Közép-Ázsiában, Szíriában, Líbiában és esetleg a Baltikumban.
A „periféria országaiban” pedig nem fognak eltűrni semmilyen „önállóskodást”.
Azok a kormányok, amelyek nem fogják kiszolgálni ezeket az elképzeléseket, azok számíthatnak arra, hogy az USA „helyreállítja a demokráciát” az adott országban.
Kutya nehéz idők jönnek.
Az amerikai-orosz kapcsolatok a hidegháború óta a mélyponton vannak. Szinte minden magas szintű párbeszédet felfüggesztettek a két ország között. Ma még semmi jele annak, hogy a kapcsolat a közeljövőben javulni fog.
Ez a helyzet azonban valószínűleg nem tart örökké – az Egyesült Államok és a Szovjetunió még a hidegháború idején is korlátozott, de értelmes párbeszéd zajlott. Ha a párbeszédet szorgalmazó országok ereje elegendő lesz, akkor a két ország (nem a magántársaságok által képviselt Amerika és nem a mostani orosz vezetés) végül újra felveszi a kapcsolatot.
Tudomásul kell vennünk, hogy a világ stratégiai súlypontja továbbra is Eurázsia marad.
Források:
