CSERBEN HAGYOTT HŐSEINK – Felejtésre ítélt magyar életek Szibériában (Fuksz Sándor cikksorozata 3.)

Bumba György hazajött

„…akinek a szívéből az orosz sivatagok fagya sem tudta kiölni, tüze sem tudta kiégetni a magyar szív legszentebb virágát: a hazaszeretetet.”

Így végződik az írás, amely hírt adott egy csodálatos hazaérkezésről; a Pápa és Vidéke 1920. szeptember 30-i számában jelent meg egy riport az Oroszországból éppen szabadult, aggastyánkorú Bumba Györggyel. Neki a háború hozta meg a szabadulást, mert csatlakozhatott a haza induló hadifogoly-transzporthoz. Több kérdést is felvet ez az újságcikk:

Hogyan lelt férje nyomára a feleség?
Honnan tudta, hogy merre keresse?
Ha megtudta, hogy hol tartózkodik, ki segített az egyszerű, semmiképpen sem világjárt asszonynak a tájékozódásban?

Bizony, megindítják a fantáziát már maguk a kérdésfelvetések is. Kellett, hogy legyenek hírcsatornák az orosz vidék és Magyarország között. Posta? Üzenet?

Az kifejthető az újsághírből, hogy Bumba Györgyöt nem zárták el a külvilágtól, (katona)szolgálataival kiérdemelte a viszonylagos szabadságot, mesterségét is folytathatta, ez sem ellenkezett a Szibériát benépesítő cári elvekkel. Kellett a katona, aztán a munkáskéz…

Ha tételesen nem is derül ki az írásból, azt csak feltételezzük, hogy Szibériába került, mint a többi elhurcolt honvéd nagy része. Ezt a csóti leszerelőtábor irataiból lehetne kiolvasni.

Itt van tehát egy szabadult honvéd esete! Ha szabadult, akkor valakik foglyul ejtették! Ezek után már anakronizmusként könyvelhetjük el azokat a kijelentéseket, amelyek tagadják a puszta tényt is, hogy magyar hadifoglyokat vittek volna magukkal a cári csapatok. Erről az Akadémia elnöke próbálja meggyőzni a nagyérdeműt. Kosáry Domokos nyilatkozott így a Hajdu-Bihari Napló 1991.2.28-i számában:

„…A cári katonai vezetés olyan mértékben mozgott a szigorú hierarchia szabályai szerint és regisztrált minden lényeges lépést, hogy elképzelhetetlen az ilyen esetek előfordulása… Egyetlen írásbeli bizonyítékot nem tettek le az asztalra. Az első világháború után hadifogoly magyarok felfedezni vélték korábban odahurcolt honfitársaik nyomait. Ha voltak ilyenek, akkor azok az 1863-as lengyel felkelésben – mert annak voltak magyar résztvevői – részt vett és Szibériába száműzött magyarok nyomai lehettek…”

Vajon mit szólna ehhez a magabizos tagadáshoz Bumba György? A szabadságharc katonája!

Vagy ne higgyünk neki és csodálatos szabadulásának?

Olvassuk a Pápa és Vidéke cikkét!

„Hetvenegy évig hadifogságban

A cím talán valószerűtlennek hangzik, pedig megtörtént valóság. Még e hónap tizenhetedikén egy 132 emberből álló hadifogoly transzport érkezett Oroszországból a csóti táborba. Ezekkel a foglyokkal érkezett meg Csótra egy öreg, kilencven éves, volt negyvennyolcas honvéd: Bumba György is. Az öreg Bumba apó még a múlt század harmincas éveiben született a kies Selmecen. Tizennyolc éves volt, amikor kitört a szabadságharc. Bumba György is abbahagyta mesterségét, mit még a nagyapjától örökölt: az üst készítését és beállt a világ egyik legszebb harci tettekkel dicsekvő hadseregébe: a honvédekhez. Görgey tábornok seregében szolgált, végigharcolta az egész szabadságharcot s akkor, amikor a magyarok szerencsecsillaga lebukott Világosnál az égről, a szabadságharc leverésekor az oroszok fogságába került, akik magukkal hurcolták a messzi Oroszországba. Sok kálvárián ment keresztül, amíg végre az oroszok megengedték neki, hogy szabadon járhat-kelhet és folytathatja mesterségét. Bumba György tovább készítette az üstöket, míg egy napon olyan meglepetés érte, a mire alig mert számítani s ami szinte csodákkal határos: megérkezett hozzá a felesége. Az asszony utána ment a sok veszedelmen keresztül. Ott éltek kint együtt egészen a kilencvenes évekig, amikor az asszony a másvilágra költözve át egyedül hagyta Bumba Györgyöt. Azaz, hogy nem egyedül, hanem hat gyerekkel: négy fiúval és két leánnyal ajándékozta meg az asszony. Fiai a mostani világháborúban részt vettek az oroszok oldalán, magyarul nem tudtak, azt a keveset is elfeledték a hosszú évek alatt, amire Bumba György kiskorukban megtanította őket – mint ahogy apjuk is az oroszok oldalán harcolt a törökök ellen, míg Plevnánál a bal lábán meg nem sebesült.

Az öreget, aki nagy kora és az utazás fáradalmai ellenére is friss és egészséges, vallatóra fogták, miért jött haza? Az öreg így válaszolt: – Meguntam az ötvenöt évi viszontagságos vándorlást. Fiaim szerte széledtek, két évi hosszas keresés után sem tudtam rájuk akadni. A hosszú távollét után nagyon erőt vett rajtam a honvágy. Itthon akarok pihenni az édes, magyar földben. Öreg vagyok már, Karácsonyra leszek kilencven éves. Rokonaim Szegeden, Nagykőrösön és Erdélyben vannak. Most Nagykőrösre megyek látogatóba… Remélem, megélem még, hogy édes hazám ismét szabad lesz. Akkor hosszú viszontagságos vándorlás után megtérek az én Teremtőmhöz, a magyarok Istenéhez.

Az öreg Bumba György ma reggel már útra is kelt Csótról Nagykőrös felé. Viszi a vonat Nagykőrös felé a vén negyvennyolcast, akinek a szívéből az orosz sivatagok fagya sem tudta kiölni, tüze sem tudta kiégetni a magyar szív legszentebb virágát: a hazaszeretetet…” (Pápa és vidéke, 1920. szeptember 30.)

(folytatjuk)

(A szerző arcképének forrása: „ha küszködőn, ha szenvedőn, ha sírva…”)

Kapcsolódó cikkeink: