CSERBEN HAGYOTT HŐSEINK – Felejtésre ítélt magyar életek Szibériában (Fuksz Sándor cikksorozata 2.)

Magyar foglyok 48-as honvédekre találtak Oroszországban

„…az elhajtott magyar rabok sorsáról nem hallott többé senki.”

Az előző részben említett „temesvári tanárról”, aki levelet kapott a Szibériában raboskodó tanártársától, és a levélről többet is megtudhatunk:

A Szeged és Vidéke c. újság hozta a hírt 1918. február 15. számában, „48-as honvéd hadifoglyok Szibériában” címmel:

„Temesvárról írják, hogy Wolfman Béla, a temesvári állami főgimnázium tanára, aki már két év óta a Bajkál tó mellett levő Beresovkiban (Berezovka – Ulan-Ude városától 5 km) van mint orosz fogoly, Kovács Károly dr. temesvári tanárbarátjához intézett levelében a többek közt ezt írja:

— Embereink a szomszéd falvakban 1849-ben elhurcolt honvéd hadifoglyokat födöztek föl.

Bővebb részleteket a levél nem tartalmaz és csak akkor szerezhetünk majd bővebb tudomást a föltűnő hírről, ha Wolfman Béla tanár az orosz fogságból hazakerül.”

Nem kellett megvárni Wolfman Béla hazatértét, mert jelentkezett Szuchányi Lajos hadbiztos, aki már közben megérkezett Magyarországra és meg tudta erősíteni a különös hírt.

A Szeged és Vidéke már másnap, február 16-án számolt be az újabb történésről, de átvette a szenzációs hírt a Miskolcon megjelenő Reggeli Hírlap is.

„Magyar foglyok 48-as honvédekre találtak Oroszországban” címmel március 17-én a következő hírt hozta:

„Hatvankilenc éve, hogy Világosnál elbukott a magyar nemzet szabadságának ügye, s a fiatal harcosok megtört lélekkel, szomorú fáradtsággal, mögöttük kísérő kozákokkal megindultak Oroszországba, az örökös rabságba. Hová mentek, merre mentek? . . . Az évek évtizedekké tömörültek, a harcos nemzedék után egy békésebb kor jött, melynek napsugara új életre fakasztotta a szabadság fáját, de az elhajtott magyar rabok sorsáról nem hallott többé senki.

Nem tudtunk róluk mindmáig semmit, míg a napokban egy Oroszországban sínylődő magyar tiszt nem írt róluk. De ő is csak annyit jelzett, hogy magyar hadifoglyok 48-as szabadsághősökkel találkoztak Szibériában. A 48-as honvédekről most bővebb tudósítást hozott Szuchányi Lajos hadbiztos, aki most szabadult meg az oroszok fogságából. Szuchányi a Szibériában talált 48-as szabadságharcosokról a következőket mondta el: »Ghiczy István és Tarczaly Árpád honvédszázadosoktól és Jakabffy Tódor honvéd huszárkapitánytól hallottam még Oroszországban, ahol egyszer egy helyre kerültünk. Mikor őket egy szibériai fogolytáborba szállították, utazásuk közben a Transbajkálban, az Irkutszk-Vladivosztoki fővonalon lévő Vengerszkaja állomásra érkeztek, ahol a legnagyobb meglepetésükre magyarul köszöntötték őket. A három magyar fogoly tiszt csodálkozva fordult két igen öreg ember felé, akik magyarul szóltak hozzájuk. – Hát maguk hol tanultak meg magyarul? – kérdezték. A két öreg ember reszketeg hangon válaszolt: – Hiszen mi is magyarok vagyunk. 1849-ben voltunk katonák, honvédek. Az oroszok akkor fogtak el bennünket és idehurcoltak. Azután ők is elmondták az életük szomorú útját. Mikor elfogták őket, 3 évig tartott, amig a Volgához értek. Onnan még tovább hajszolták a magyar szabadsághősöket, míg végre Vengerszkája községbe telepítették őket.

Elmondták, hogy valamikor sokan voltak ott magyar foglyok, akik földet kaptak, s maguk gazdálkodtak. Megnősültek, orosz asszonyt vettek el, s a gyermekeik már tiszta oroszok. De ők, a honvédek megmaradtak magyarnak, s nem felejtettek el magyarul. Azután lassan kivesztek az öreg foglyok, s most már csak ketten vannak – két 90 éves ember. – Arra nem gondoltak, hogy hazajöjjenek? – kérdezték a két öreg katonát. – Hát hogyan gondolhattuk volna, mikor a hazánk olyan messze van. Három évig tartott, amíg csak a Volgáig értünk.«”

Szuchányi hadbiztosról keveset tudunk. Magyarországi élete előttünk – eddig még – ismeretlen. Vajon kutakodott-e Vengerszkája után? Igaz, hogy Szibériában nem egyszerű a nyomokon eligazodni, de a szerencse is segíthet, akár a már kihalt honvédek leszármazottai szolgálhattak volna értékes információkkal.

A Szeged és Vidéke még egy adalékkal szolgált róla a március 16-i számában:

„Szuchányi hadbiztos, aki Przemysl elestekor került orosz fogságba és csak most, január 23-án indult útnak hazafelé, néhány érdekes dolgot beszélt el hadifogságából s különösen a forradalmi Oroszországról. Több fogolytáborban volt s Transzbajkál egyik községében egy magyar kereskedővel találkozott, aki már régóta Szibériában lakik. Ez nagy segítségére volt a magyar katonáknak. A múlt év decemberében egy pétervári kórházba került, s itt látta azokat az állapotokat, amelyek most az orosz fővárosban pusztítanak. Állandóan gyilkosságok és rablások történnek, de a vörös gárda kérlelhetetlen szigorúsággal igyekszik a rendet fönntartani. Annak idején csak igen rövid jelentés érkezett arról, hogy a forradalom kitörésekor hogyan fosztották ki a cári palotát. A hatalmas épületet előbb a Péter Pál-erődből ágyúval lőtték, s egyik oldal kerítése le is rombolódott. A nép azután betört a palotába, amelynek műkincseit az utcára hurcolták s ott árulták azokat, sőt azt is megtették, hogy a díszes termekbe, amikor azokból már minden értéktárgyat elvittek, kézigránátot dobtak, hogy a rombolás még tökéletesebb legyen. A fogoly tiszteket a kórházakban nem tudták rendesen ellátni, mert az élelmiszerek beszerzése nagyon nehéz volt. A liszt teljesen elfogyott s egyéb áruk szédületesen drágák. Egy font szalonnál 6-7 rubelért, egy font kolbászt 9 rubelért, egy font cukorért 12 rubelt kellett fizetniük. A magyar foglyokra már senki sem vigyáz. A legénység csapatostól hagyja el a fogolytáborokat s jönnek nyugat felé, útjukban senki sem tartóztatja föl őket. A tisztekre már jobban vigyáznak s azoknak nincs olyan jó dolguk, mint a legénységnek. Szuchányi hadbiztos január 23-án indult haza Szentpétervárról s Torneán, Svédországon, Németországon keresztül tért vissza Magyarországra.”

(folytatjuk)

(A szerző arcképének forrása: „ha küszködőn, ha szenvedőn, ha sírva…”)

Kapcsolódó cikkeink: