Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1946)

„Mi ide érkeztünk” – mondta a „tanár úr”, de ez

nem igaz, bár sokaknak tetszik valamiért, és

hogy miért, az jobban magyarázza ezt a gyászos

kijelentést ránk nézve, mint a hamis tartalma.

Dicsőséget keresni a hódításban, hogy már

akkor is mi voltunk az erősebbek, amit ma

fel kell idézni, illetve visszahozni, kerül,

amibe kerül, a cél szentesíti az eszközt.

De ez nem így van, nem lehet cél, ami nem valós,

s több mint évezred távolából nézve nincs esély

megismételni a múltat vélt alakjában, ha

az kedvezőnek ítélt, mert ártalmas a szándék.

Nem véletlen, hogy minden nagy hódító hatalomnak

leáldozott, vagy újabbak felváltották, máig

éltetve nagyhatalmi eszmét és gyakorlatot,

de leginkább békés alkotó nép a túlélő.  

Aztán ezenközben megszületett oly álomhoz

ragaszkodás, minek utólagos körvonala

nyilvánvaló félremagyarázása tényeknek, hogy

kegyetlenség okossággal párban igazságos.

Aranybirtoklás, fényűző élet a világot

legyőző ember jelképes válasza korszaka

kihívásaira, mondatik, törvénnyé téve

mindennek szolgálatát s katonai védelmét.

De mással is baj van, nemcsak emberségi renddel,

azaz erkölccsel, mert találkozunk más felfogás

szerinti életmóddal, önvezetéssel, ahol

tudás igaz célok megvalósításából lesz.

Minek egyetemessége bolygónyira terjedt

már a történelmi idők előtt, de épp abból

lett történelem, a háborúból, aminek a

pusztítás a természete, utóbbi időkig.

E rombolásból építést faragni, hirdetni,

teljes ellenőrzéssel lehet, ami ellen küzd,

aki tud és mer, de a megtévesztést vágy

vezérli, nehéz ellenállni csábításának.

Hogy a magasabb rendűek közé sorolódjunk, 

és ha már a múltban, joggal kívánt a jelenben,

pedig túlnyomó többségében mindig itt élve

nagyobb értéket képviselünk, meg kell becsülnünk.