Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1948)

Alapvető nemzeti összetevőket nézve,

amit ma emlegetnek, igen sokrétű elem,

s legfontosabb megállapítás e kapcsolatban,

hogy visszamenve időben, csökken tartalma.

Egyszerűen nem volt jelen mindaz, mi manapság,

hiszen a nép nagyon megsokasodott, műveltség

felgazdagodott, s így válhattunk egyetemessé

a magunk tekintetében, kiegyensúlyozva.

A nyelvi közeg szétillanó volta köztünk jól

és hamar elterjeszti a vívmányokat, ha az

előremutató, de a veszteségeket is, ám

azt különböző mértékben súlyozva rajtunk.

Járványok, aszály és háború viselése ott

árt a legjobban, ahol történik, de máshol is

kifejti hatását, lecsökken a hatékonyság,

sokáig elmaradottakká válnak a vesztesek.

Ezért vidékenként, legfeljebb övezetenként

is meg kellene vizsgálni a múltunkat, sokkal

többet megtudhatnánk magunkról, a színvonalról,

valamint összehasonlítva távol tájakkal.

Mikor mi volt a húzóágazat, mit adott az

új eszközök, eljárások bevezetése, ha

a faekét felváltotta a fém, kormánylapát

s csoroszlya, embererőt állati sokszorozott.

De ugyanúgy a nyelvi világ is sokkal kisebb

mértékben vont elvi párhuzamot valósággal,

bár növény- és állatvilág ismert volt, de egyébként

kevesebb kifejező erővel éltek, mint ma.

Nemcsak regényeket nem olvastak, filmeket sem

néztek, de a regélők is ritkán nyilvánultak

meg, a közlés szűkebb viszonyokra vonatkozott,

másban teljesedtek ki, mint mi, s ez megfejtendő.

Ugyanakkor a ritka emberlakosság másként

viszonyult a természethez és egymáshoz, jobban

megbecsülete, tisztelte, isteni magasságba

emelte szinte, régen minden értékesebb volt.

Kicsiségben nagyság, ez volt a régmúlt, nagyságban

kicsiség, ez a jelen, és sokkal többet tudunk

sokkal többről, több emberről, mint ők tudtak egykor,

de alapokat ők raktak, köszönjük meg nekik.