Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1975)

Valahogy nem akar menni a visszavezető

visszatekintés nekünk: amikor magyarságunk

múltban gyökérző eredetéről határozott

kijelentést kell tenni, elbizonytalanodunk.

Nincs róla egyértelmű fogalmunk, és több okból

kifolyólag: elsősorban ismert tudományos

hivatkozás teszi kétségessé, hogy biztosat

tudhassunk, merthogy elkülönít magunktól minket.

Olyanként tekint ránk az őstörténet tárgykörét

előadók túlnyomó része, mint akik nem ott

lakunk jó idő óta, mint ahol létrejöttünk,

ezer, ezerszáz évet emlegetnek itt lenni.

Ez éppen elegendő is lenne, mert hozzánk még

csak közelítőleg sincs itt hasonló régi nép

a környezetünkben, ám felhánytorgatják ama

honfoglalásnak mondott eseményt, mint hódítást.

Hangoztatván a vádat, hogy itteni kultúrnép

vagy népek volt az áldozat, bűnben fogant állam

a miénk, melyet utóbb meg kellett keresztelni,

szalonképesek legyünk végre Európában.

És itt botlunk bele az első botlató ügybe:

a régészet nagyfokú folytonosságot mutat

az itteni lakosok körében, ami négy-öt

ezer év, sőt sokkal több, és hasonló a jelleg.

Sem a csontok, sem az eszközök nem beszélnek, és

még a díszített tárgyak, művészi alakok sem,

de azért az értelmüket megfejthetjük, sőt még

azonosságot is látunk bizonyos jeleknél.

Akik ezeket a földbe tették, nem jöttek ők

sehonnan, és túlnyomó többségben vannak

az ideérkezetteknek mondottakhoz képest,

de róluk nekünk kötelességünk lemondani.

De kikről nem? – ez a kérdés sincs tisztázva, mintha

igazolni lehetne a nekünk szánt megoldást,

hogy egész népként költözött ide, ki tudja, hogy

milyen messziről és hogyan, az elődeink hada.

Mert nomád hadat emlegetnek, kik szekereken laktak,

legeltettek, állatállomány volt a vagyonuk, 

s ha más nép vagy időjárás miatt elveszett a

legelő, födönfutókként új élettért leltek.

De ez csak ázsiai részeken volt életmód

akkoriban, ami oly messze van tőlünk, hosszú

vándoroltatással tudja a feltételezés

idehozni onnan a győztes „honfoglalókat”.

Ám ha arra képesen erősek voltak, előbb

is találhattak volna hazát maguknak, de ők

ide vágytak elszántan, csodaszarvas mutatta

az utat ötezer kilométeren keresztül.

Ez már a regék világa, bár újabban néhány

névazonosságból próbálnak közös múltat és

minőséget előhívni, mindig harciasság

dicsőítését megtéve számunkra vonzónak.

Ámde háborúkat szítók mindig elenyésztek,

míg békés munkálkodás eredménye túlélés,

s mintha nekünk ez utóbbi lenne a lényegünk,

erre vezessük vissza magunk, visszatekintve.