Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1978)

Meddig terjed gondolkodásunk hatóköre? – fel

sem tett kérdés, avagy nem szokásos, mert vagy nincs rá

válasz, vagy ha van, nincs benne köszönet, ellentmond

a józan észnek az ész határát így megszabni.

Ugyanakkor beépített kétértelműség van

a kérdésben a gondolat szárnyalása miatt,

de ami nem előzheti meg a ténylegesen

tudottat, viszont a tudásunk mégis folyton nő.

Gondolatban is lehet ugyanis tapogatni

úgy, hogy még nem tudjuk, mit, és most nem azokról van

szó, akik nem tudják – pontosan – mit beszélnek, de

mondják rendületlen, hanem fejlesztő módszerről.

Nem tőlünk független fejlődésről tehát, amit

befogadunk, de az eszünk általi lépésről

előre, vagy ha tetszik, körben haladva, lényeg,

hogy többet tudjunk meg, mint amit addig már tudtunk.

Többféle eljárása van ennek, de mindben kell

kisebb-nagyobb következtetést használni, ilyen

eset, mikor részleteket egésszé állítunk

össze, összeáll a minőségileg több új kép.

Vagy amikor van egy elméleti meglátásunk,

s azt ráhúzzuk valamely esetre – eseményre,

történésre, cselekvésre – olyan természetes

módon, mintha az magátólértetődő lenne.

Elvet és fogalmat tudunk azonosítani,

vagy pontosítani, ha sántít az összevetés

a valósággal, ami tehát mindkettő észi

dolog, gondolkodással jön létre az eredmény.

Mégis van bizonyosságunk, hogy nem mi találtuk

ki ezt az egészet, hanem bőrünkön érezzük,

fülünkkel halljuk, szemünkkel lájuk, s ennyi elég,

különben megbomlott lenne valóságérzékünk.

A bomlás jele egyébként minden túlkapás, mi

túlmenés adotton, tudotton, képességünkön,

például a halálunk utániak felé, még élve,

ha az ránk, s nem maradékainkra vonatkozik.

Ugyancsak erkölcsi hatókörünkön túlhajlik

olyan vállalása, mit másokkal végeztetnénk 

el, ami persze szintén megtörténik, végsőleg

összefüggve valamiféle parancsnoklással.

Ami tehát hatókör-túllépés, mert akaratunk és

gondolatunk nem különbözhet, csupán magunkra

vonatkoztathatjuk együttes előfordulásuk

esetéről döntve, s szándékunkat közölhetjük.

Ez a közlés az, ami megment bennünket nemcsak

a magányos gondolkodástól, hanem képesség-

hiánytól, hogy egyedül tehetetlenek vagyunk

valamely tettre, közös hatókör a megoldás.

Ekkor semmi sem tiltott, minden megengedett a

viszonosság mentén, alapján, van elegendő

eszünk saját érdekünk érvényesítésére,

ha erőt hozzá közös kölcsönösségből nyerünk.

Ám itt ne cövekeljünk le, egyéni ajánlat-

tevéssel vihetjük világunk előre, ha az

olyan, hogy a többség rábólint, mert érzi, tudja,

hogy mindenkinek hasznára válik a jó ötlet.