Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1979)

Nagy embereknek, nagy tettek végrehajtóinak

csak némelyike kapott méltó elismerést még

életében, nagy többségnél különböző okból

ez elmaradt, vagy csak halála után történt meg.

Ezt is, azt is hátráltatta, sőt lehetetlenné

tette sorozatos rendszerváltás, a hatalmi

kör kicserélődése, amit egyébként külső

erők kényszerítettek ránk, itt, a mi honunkban.

Annak során akik a vesztes oldal kiemelt

tagjának lettek elszámolva, még családjukban

is üldöztetést szenvedtek, nemhogy személyükben,

vagy elmenekülve kizárták maguk mindenből.

Fél évszázad múltán esetleg visszatért olyan

szemléletű világ, hogy megemlékeztek róluk

tisztelettel, de ennek példaadó hatása

már kisebb, mintha eredetileg kitüntetnek.

Aztán örök tényező maradt nálunk kortársi

féltékenység is, vagy ami még rosszabb, korlátos

erőforrások elosztásánál kedvezményre

számítók, újonnan indulók ütik a régit.

Könnyű eltakarni az érdemeket másoknál,

ha mi vagyunk meghatározó helyzetben, aztán

az irány meghatározása is kulcskérdéssé

válik, és hogy ki vezényli le a végrehajtást.

Elvi, elméleti álláspontok különbsége

esetén sem a megvitatás szokott nálunk a

gyakorlat lenni, nehogy má’ a beosztott tudja

jobban, mi a fontosabb teendő jövőt nézve.

S aztán van még egy érdekesség is e térfélen,

hogy csak az adományozóknál pattog a labda,

aki úgy érzi magáról, hogy kiérdemelte

a kitüntetést, nem jelentkezhet érte maga.

Pedig ez mint intézmény üdvös eszköz lehetne

igazán nagy eredményt elérő, de háttérbe került

számára, hogy megmutatván, ki is volt ő,

miben alkotott maradandót, figyeljenek rá.

A bírálók pedig bizonyára túlnyomórészt

rádöbbennének mellőzöttség veszteségére,

mérlegelnék ellenkező irányzat hasznát is,

megadnák, ami jár, gazdagítva nemzetünket.