Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 519.

519.

Hogy a nemlétre vagy nem létezésünkre

gondolunk-e gyakrabban, talán álkérdés,

mert lehet-e gondolni arra, ami nincs,

ha tudjuk, világ volt előttünk, s lesz azután,

hogy mi már nem leszünk, és ez bizony még az

emberiségre is igaz: igen távoli

jövőben már megtörténhet, hogy teljesen

eltűnünk a Földről s a világmindenségből.

Hiszen a bolygónk lakhatatlanná válik,

ha Napunk vörös óriássá felfúvódik,

kijön ide hozzánk, sőt rajtunk is túlmegy,

de már sokkal előbb véget ér itt élet.

Ezt tudván most kifelé fordulunk bőszen,

meghódítanunk viszont nem másik bolygót

kellene, hanem fiatalabb naprendszert:

s bármennyire gyászos, ebbe vagyunk zárva.

De gyászos-e, kell-e reménytelen játszmát

folytatnunk tovább, elpazarolva jövőnk,

vagy magunkhoz fordulva erőt gyűjteni,

teljessé tenni az emberi hivatást.

Ennek első pontja az önboldogítás,

amit megakadályoz a rabszolgaság

bármily csekély foka, szabadulni tőle:

hozzájutni megfelelő szemlélethez.

Hogy saját létezésünk folyamat része,

hozzánk már igen sok jó munka vezetett,

hogyha hozzájárulunk az igazsághoz,

örökös életünk lesz minékünk szintén.