Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 837.

837.

Távoli testvérnek tekintjük azokat,

akik hihetetlen messze is magyarok,

kiknek sokaságát meg sem ismerhetjük,

de épp úgy bírják, mint mi, mit Isten adott.

És most ne az anyagiakra gondoljunk,

hogy ki közülük szegény és ki olyan gazdag,

hogy irigylésre méltó, hanem lélekre,

azonosság-kötelékre, mi hatalmat

ad egymást forrásnak és célpontnak látni,

örvendeni a megértés közös nyelvén,

amikor nagy baj van, segítséget adni,

s eszméket táncoltatni Isten tenyerén.

Hisz’ nem azért kell megegyezésre jutni,

mert hát milyen szép is az örök békesség,

hanem előzetes vitával elérni,

hogy az emberségen soha folt ne essék.

Ám a vitatáshoz nem kell jelen lenni

a másik félnek, többieknek, bekapcsolt

a lényük eszmélkedésünkbe, igazunk

nélkülük nem jöhet világra: ne rabsors

várjon ránk rossz döntésünk nyomán, ha jobbat

találhatunk közös tapasztalat mélyén,

ezért kell átfogni a földkerekséget,

napvilágra hozni, mi lapul ész éjén.

Nem mintha más népek nem élnek világon

keresztül-kasul, róluk rokonainktól

tájékozódva tudunk meg a legtöbbet,

hiszen velük élnek, kapnak gondjaikból.

És méltán remélhetünk kölcsönösséget,

kivált, hogy ha ismerik követeinket,

kik nekünk csápjaink, hogy eleget lássunk,

együtt meglelve ember-gyökereinket.