ISTENI ÁLLATKÍSÉRLETEK – I. Kiinduló megfontolások – II. Természetfeletti hangolódás
(Részlet az Isten logikája – Az Élet logikája című kettőskönyvből)I. Kiinduló megfontolások
(emberi állatok, állati emberek)
1.
LÁSSUK BE: Egy gazdaságosságra és hatékonyságra törekvő hatalmas szellemhez méltatlan lett volna, ha minden teremtményét egyesével kívánta volna (és kívánná) megalkotni. Egy ilyen szellemhez az a méltó és logikus megoldás, hogy a Föld élettel való benépesítését és az ember megalkotását olyan teremtő programok segítségével valósítsa meg, amelyek lehetővé teszik egyfelől az azonos típusú élőlények (fajok) tömeges létrejöttét, fennmaradását és szaporodását, másfelől viszont (ezen túlmenően, a fajokon belül) a sokszínűség, sőt az egyediség (egyéniség, személyiség, ÉN) kialakulását.
2.
FOGADJUK EL: Csak az ellentétek (feszültségek) képesek mozgásban tartani és változásra (fejlődésre) kényszeríteni a világot, ezért a Teremtőnek – létrehozni kívánván az embert és az emberiséget – olyan tulajdonságkészleteket (testi, lelki és szellemi alapmintákat, információs programcsomagokat, DNS-csírákat) kellett kimunkálnia és útjára bocsátania, amelyeknek egymással gyökeresen ellentétes tulajdonságokat (képességeket és készségeket) is tartalmazniuk kellett. Számot vethetünk azzal, hogy a faji és az egyedi tulajdonságok kialakulásában kisegítő szerephez (feladathoz) jutott az evolúció, de a tulajdonságok szembeötlő ellentéteiben és gazdag változékonyságában a Teremtő megfontolását, tervszerű akaratát kell látnunk. Hamarosan bizonyítékokkal remélünk szolgálni.
3.
LÁSSUK BE: A maga végtelenül hatalmas szellemével Isten bár törekszik a tökéletességre, de nem bármi áron. Előzmények, tapasztalatok nélkül még neki sem lehet szintet ugrani. Az emberhez az egysejtűeken s az egyszerűbb lényeken (a náluk szerzett tapasztalatokon) keresztül vezetett az út. A mostaninál tökéletesebb Emberhez csak az egész teremtési folyamat újratervezésével (átprogramozásával) és újraindításával lehetett volna eljutni. Ilyen értelemben korlátai vannak a beavatkozásnak: Isten nem tehet meg bármit bármikor annak veszélye nélkül, hogy felborulhat az általa kialakított, már bizonyítottan működőképes teremtési (fejlődési) rend.
4.
FOGADJUK EL azokat a mikrobiológusok által közzétett kutatási eredményeket, amelyek azt igazolják, hogy az Ember és az alacsonyabb rendűnek ítélt élőlények genetikai állományában meglepően nagy az egyezőség. Ha a géneknek csak a fehérjekódoló szakaszát tekintjük, akkor annak valószínűsége, hogy az emberi DNS-hez hasonló örökítőanyagokat találunk egy csimpánzban: 100%; kutyánál, egérnél: 99%; csirkénél: 75%; muslicánál: 60%; s még az orsóféregnél is: 35%! Ha pedig véletlenszerűen választunk ki egy gének közötti DNS-darabot (tehát a kevéssé feltárt „hulladék”-szakasszal is számolunk), akkor annak a valószínűsége, hogy itt az emberi DNS-hez hasonló örökítőanyagokat találunk, így alakul az iménti élőlényeknél: csimpánz: 98; kutya: 52, egér: 40; csirke: 4; muslica: 0; orsóféreg: 0 százalék.
5.
VONJUK LE ezekből az (egyik kutató által sokkolónak nevezett) adatokból azt a kínálkozó következtetést, hogy az Emberben ott fészkelnek és hatnak a törzsfejlődési előzmények; illetőleg megfordítva: az alacsonyabb rendűnek tekintett lényekben alapos okkal kereshetjük-kutathatjuk az ember testi, lelki, szellemi vonásainak (tulajdonságainak) ősi nyomát. Ennek révén az ösztönös és tudatos ÉN kezdeteihez (kezdetleges megnyilvánulásaiig) is eljuthatunk, felfedezve (vagy legalább megsejtve) Teremtőnk idevágó logikáját.
6.
FONTOLJUK MEG: ha Isten, e végtelenül hatalmas teremtő szellem közvetlenül alkotta volna meg az embert, és nem pedig „gányolással”, akkor nem kellene életünk során annyit szenvednünk (de legalábbis kényelmetlenkednünk) például attól, hogy gerincünket minden bizonnyal olyan őslényektől „örököltük” (vagyis olyan őslények voltak a kísérleti elődeink), amelyek jellemzően nem felegyenesedve és nem is széken ülve töltötték el mindennapjaikat. Másképp fogalmazva: testi elemeink és működési egységeink – legalábbis zömükben – alacsonyabb fejlődési fokokról átvett, a szükséges és lehetséges mértékben továbbfejlesztett (módosított) alapminták.
7.
TÉTELEZZÜK FEL, hogy a Teremtő hasonló logikával (hasonlóképpen logikus módon) járt el a lelki és szellemi mintázatok (elemek, működési egységek, képességek, viselkedések) kimunkálása és hasznosítása esetén is.
8.
LÁSSUK BE: az ember tudatos és értelmes lényként – ÉN-ként – való létezéséhez egyszerre van szüksége
megfelelő testi, lelki és szellemi képességekre (azaz ilyen alapprogramokra, működtethető és fejleszthető, ÉN-esíthető – egyediesíthető – alapmintákra);
valamint személyes szabadságra (vagyis a teljesen ösztönvezérelte létből való, legalább részleges kiszabadulásra).
9.
VEGYÜK ÉSZRE: az emberré (emberiséggé válás) döntő mozzanatának az öntudatos – ÉN-tudatos – szabadság elnyerését kell tekintenünk, vagyis annak az adottságunknak és lehetőségünknek a megszületését (megteremtését), amelynek révén a világ működéséről saját képet (igazságot, elméletet) alkothatunk, ennek folytán pedig állandó késztetést érzünk természeti és emberi környezetünk befolyásolására, megváltoztatására.
10.
BIZONYÍTANI FOGJUK, hogy már a törzsfejlődés alacsonyabb szintjein kialakultak olyan lelki és szellemi képességek, amelyek nemcsak elérik, de sokszor még meg is haladják az ember, illetőleg az emberiség jellemző (általános, átlagos) adottságait. Mivel azonban az ezeket a képességeket birtokló állati lények nem jutottak el a tudatos tudat (tudatos ÉN) lelki-szellemi fokára, nem szabadultak ki eléggé az ösztönvezéreltség fogságából, kiváló adottságaikat képtelenek tágabb környezetük céltudatos és módszeres megváltoztatására fordítani (ellentétben az emberi egyedekkel).
II. Természetfeletti hangolódás
(lelki rezgések és rezgésképek)
1.
FIGYELJÜK MEG: Az állatvilágban számtalan olyan jelenségnek lehetünk tanúi, amelyre a tudomány mindmáig nem talált kielégítő magyarázatot, holott ha felismerjük és elfogadjuk, hogy az anyagi világ működésének (működtetésének) logikája (szabályszerűsége) a lélekvilágban is megfigyelhető, a rejtélyekre kézenfekvő megoldások kínálkoznak.
Kitérő:
HANGOLÓDOTT ANGOLNÁK
Az angolnák nem alkotnak hangya módra társadalmat, nincsenek különleges építményeik, nem termelnek és nem gazdálkodnak, nem tartanak rabszolgákat, s az egyes populációk vagy egyedek között sincsenek lényeges tulajdonság- vagy viselkedésbeli eltérések. Az angolnáknak mégis van egy olyan sajátos lelki – mások szerint fizikai vagy kémiai – képességük, amelyben messze túlszárnyalnak minket, embereket, s ezért e halfaj mostani vizsgálódásunk szempontjából megkülönböztetett figyelmet érdemel.
Számos hal-, madár- és rovarfajnál lényegében a mai napig megválaszolatlan kérdés, hogyan képesek költözésükkor, vándorlásukkor megtalálni a sok ezer kilométerre eső élő- vagy szaporodási helyüket. A világon sokfelé elterjedt angolnák esetén sokáig még az is rejtély volt, hogy hol ívnak. Mígnem hosszú és bonyodalmas kutatómunkával kiderítették, hogy akár a kanadai, akár az európai angolnák mind ugyanoda, az Atlanti-óceán nyugati medencéjében, a Bahama-szigetektől keletre elterülő Sargasso-tengerre vándorolnak utódaikat létrehozni. A kikelt kis angolnák pedig ugyanabba a folyóba vagy tóba térnek vissza, ahonnan szüleik származnak – csakhogy őnélkülük. Fajuk ősi szülőhelyének felkeresése ugyanis a felnőttek számára életük utolsó utazása.
Namármost: fogós kérdés, hogy miképpen találnak el az ivadékok egy olyan helyre, ahol azelőtt semmilyen formában, még megtermékenyített ikraként sem jártak; például a Balatonba, Közép-Európa legnagyobb tavába, ahol aztán minden tekintetben kiváló élőhelynek örvendhetnek. De a mi számunkra legalább ugyanennyire fogós kérdés a következő: ha ennek az emberi ésszel felfoghatatlan, csodálatos tájékozódó képességnek a kialakulása valóban csakis a természetnek köszönhető, vagyis a természet saját, önálló műve, akkor ugyanez a természet máskor meg – mint mindjárt látni fogjuk – hogy-hogy nem képes egy egészen egyszerű, ráadásul logikusan kínálkozó fejlesztés (sikeres alkalmazkodás) előidézésére, végrehajtására?
Gondoljuk csak meg: milyen hatalmas evolúciós előnyt jelentene egy angolna populáció számára, ha a megszokott, kiváló élőhelyükön, a kellemes vizű, nádas-hínáros Balatonban szaporodhatnának. Miként az összes többi balatoni hal teszi. Azon túlmenően, hogy ebben az esetben életük során többször is örvendhetnének a násznak és gyarapodásnak, nem kellene sem magukat, sem parányi ivadékaikat kitenni a hosszú út megszámlálhatatlan életveszélyének. Évmilliók óta mégsem akadt két angolna, amelyeket akár Európában, akár Kanadában, akár a világ más, távoli helyén fogott volna el az egymás iránti vágyakozás – hanem mindig csakis a Sargasso-tengerben. Tehát ily temérdek idő sem volt elegendő ahhoz, hogy legalább egy-egy angolnában valamelyest előbb és hajszálnyival nagyobb érdeklődés mutatkozzék a másik nem iránt, mint társaikban; s az utódaikban még egy kicsivel nagyobb érdeklődés, mint őbennük; mígnem aztán megszülethetett volna az a két példány, amely – a kedvezőbb faj- és létfenntartás érdekében – ívás idején is inkább a megszokott élőhelyén maradt volna.
Más halak még mesterséges tavakban is vígan szaporodnak. Az angolnák vajon miért nem? Miért nem engednek semmiféle környezeti nyomásnak? Tálcán kínált evolúciós előnynek?
Nos, azért nem, mert ebben a dologban nem az így-úgy változó természetes környezet, a hozzá való igazodás lehetősége és kényszere diktál, hanem a saját természetük: a fajuk egészébe beleprogramozott, megkerülhetetlen lelki alapmintázat. S ez évmilliók óta erősebbnek, meghatározóbbnak mutatkozik a környezet kínálta, sokkal előnyösebbnek ígérkező lehetőségeknél, változatoknál.
Az angolna vándorlásának – és ehhez kapcsolódó lelki alapmintázatának – van egy olyan sajátossága, amely a józan ész számára elképzelhetetlenné teszi, hogy isteni megfontolás (beavatkozás) nélkül létezhessen. Ugyanez a sajátosság jellemzően hiányzik más hal- és madárfajok vándorlásánál (ha nem is mindegyiküknél, miként nemsokára ugyancsak felfedezzük a kakukknál). Tudós emberek ezért feltételezhetik bátran például a lazacokról, hogy amikor édesvízi szülőhelyüket elhagyják, az óceánba vezető út során érzékelik a víz ízének, vegyi összetételének a változását; s amikor életük végén első és utolsó szaporodásukra visszaindulnak hajdani szülőhelyükre, csak arra kell figyelniük, hogy a víz ízének (vegyi összetételének) változása most fordított irányt vegyen. A gólyafiókák pedig szüleikkel együtt, csapatban kelnek vándorútra, s olyanok vezetik őket, akik már ismerik (életük során megtapasztalták) az utat.
Ámde az angolnaivadékok nem „visszatérnek”, és senki felnőtt nem is kíséri őket. Nekik legfeljebb búcsút inthetnének szüleik – annyi értelmet azonban már bajosan lehet feltételezni e fajnál, hogy el is tudnák magyarázni ivadékaiknak, s ezek meg is tudnák jegyezni, milyen irányt kell tartaniuk, milyen áramlatokat célszerű kihasználniuk, melyik édesvízi torkolatnál kell majd a sós vizet elhagyniuk, s meddig kell felfelé, sodrással szemben úszniuk. Lássuk be: egy simán csak anyagelvű világban elméletileg is teljesíthetetlen az a feladat, amely a kis angolnaivadékok elé tornyosul. Mégis mindig célba találnak.
Vegyük észre: ez a célba találás annak az Isten teremtette lélekvilágnak köszönhető, amelyet – az anyagi világhoz hasonlóan – láthatatlan kapcsolódások (vonzások, taszítások, összefonódások) jellemeznek. Az anyagi világban a különféle elemi részecskék tulajdonsága dönti el, hogy milyen kapcsolatra képesek – vagy nem képesek – lépni egymással, vonzzák vagy taszítják egymást, vagy épp közömbösek (semlegesek) egymás iránt. A lélekvilágban hasonlóképpen: a különféle tulajdonságokkal rendelkező lelki tényezők vonzzák vagy taszítják egymást, összefonódásra, összehangolódásra törekszenek, vagy éppen egymás gyengítésére, eltávolítására, kioltására, felszámolására; hacsak nem közömbösek (semlegesek) egymás iránt.
Logikusan azt kell feltételeznünk, hogy az ivadékok nem tudják – hisz nem tudhatják –, hanem érzik, hova kell menniük. Éppen úgy, ahogy – hiteles kutatások szerint – némely kutyák is megérzik, hogy gazdájuk hazaindulni készül. S habár egy emberivadék képtelen lenne arra, hogy mindenféle külső segítség nélkül odataláljon arra a helyre, ahonnan édes szülei egykor útra keltek, köztünk, emberek között is számosan akadnak olyanok, akik megérzik, ha szeretett hozzátartozójukat a messzi távolban, akár a Föld túloldalán tragédia érte. S azért érezhetik meg, mert láthatatlan és mérhetetlen természetfeletti kapcsolat van közöttük: lelkileg összefonódnak, egy hullámhosszon vannak, képesek venni (fogni) egymás jelét, érezni egymás rezdülését.
S ahogy minden anyagi részecskének, ugyanígy minden lelki elemnek logikusan kell legyen egy őt jellemző, saját rezgése, és minden természetes helynek is kell legyen egy őt jellemző, összetett rezgésképe. Fajonként és – némely fajoknál – egyedenként változik, hogy mennyire képesek a rezgésképek befogadására, elraktározására, előhívására.
Ahhoz, hogy az angolnák végrehajthassák hihetetlennek tűnő vándorlásaikat, kielégítő tudományos magyarázat híján el kell fogadnunk a különféle részismeretekre építő, ezekből következő logikus magyarázatot (egészen ennek hiteles megcáfolásáig): minden angolnaivadékban rögzülnie kell a születési hely, vagyis a Sargasso-tenger sajátos rezgésképének; s minden felnőtt angolnában rögzülnie kell az élőhelye sajátos rezgésképének. Amikor a felnőttek útra kelnek, szülőhelyük bennük hajdanában rögzült rezgésére hangolódnak rá, ez vonzza őket egészen megérkezésükig. Kis ivadékaikra pedig átörökítik élőhelyük rezgésképét, ők meg erre hangolódnak rá, ez vonzza majd őket egészen megérkezésükig. S ilyenkor nem a természet anyagi törvényeinek engedelmeskednek, hanem a lélekvilág törvényeinek, kihasználva e természetfeletti valóság láthatatlan és mérhetetlen erőit, kapcsolódásait, összefonódásait.
2.
Zenetudósok megállapítása szerint hallószervünk hullámforma (rezgéskép) alapján ismeri fel a hangmagasságot. TEGYÜK EHHEZ HOZZÁ: pillanatnyi lelki állapotunkat a hangulat szóval fejezzük ki, s itt a hang közvetlenül rezgésre utal, valamilyen ráhangolódásra, együttrezdülésre. Jegyezzük meg tehát: a rezgéskép nem a szemünkkel látható, hanem a lelkünkkel érzékelhető természetfeletti valóság.
3.
VEGYÜK ÉSZRE: a világon minden létezőnek van egy saját, objektív, elvileg tőlünk (megfigyelőtől) függetlenül is létező rezgésképe, kisugárzása. A legkisebb elemi (atomi) részecskék világában azonban olyan (kvantumfizikai) törvények uralkodnak, amelyeknél már a megfigyelő, illetőleg a megfigyelés ténye is befolyásolja a kapott eredményt. Miként tudós részecskefizikusaink megállapították: egy kvantumfizikai kísérlet eredménye csak valószínűségekkel írható le, és ezek a valószínűségek függenek a megfigyelés módjától. A kísérleti elrendezés megfelelő beállításával például bebizonyíthatjuk, hogy a fény részecskékből áll, s egy másik kísérleti elrendezéssel bebizonyíthatjuk, hogy a fény hullámtermészetű. Tudósaink ennek nyomán leszögezték: „Az elemi részek (kvantumfizika) világában objektum és szubjektum kölcsönhatása semmiféle kísérletből nem küszöbölhető ki.” Fogadjuk el, hogy a lélek még láthatatlanabb és még mérhetetlenebb elemeinek világában sincs ez másképpen: a megfigyelés eredménye függ a megfigyelőtől.
4.
VEGYÜK ÉSZRE: minden egyes létező élőlény a végtelen világnak csak egy végtelenül pici részét észleli. Ez igaz az egyes emberre is. Figyelmünk csak arra terjed ki (csak arra van „antennánk”), amire rá vagyunk hangolódva, amire van fogékonyságunk, azaz képesek vagyunk venni (fogni), mert lelkünk képes rezdülni vele (képes rezonálni rá). Rajtunk, megfigyelőkön múlik – azaz lelki (és szellemi) berendezkedésünkön, alapmintázatokból kifejlődött egyedi mintázatunkon, vagyis az ÉN-ünkön –, hogy mit látunk meg a világból, miként dolgozzuk fel, mi épül bele lelki (szellemi) készletünkbe, állományunkba, s ennek nyomán miként értelmezzük a világot, miképpen igyekszünk alkalmazkodni hozzá, s miképpen igyekszünk a magunk képére formálni...
5.
VEGYÜK ÉSZRE: ezzel a felismeréssel tettünk egy nagy lépést az emberi lélek egy különleges megnyilvánulása, a küldetés – küldetésérzet, küldetéstudat – jelenségének megértése, logikus értelmezése felé.
6.
KERESSÜNK további bizonyítékot arra, hogy a különféle tulajdonság-alapminták kialakulásának logikus magyarázatához nem elégséges a „hivatalos” fejlődéselmélettel (darwini evolúcióval) számolni, hanem egy értelmes tervező céltudatos beavatkozását (ÉN-fejlesztő igyekezetét) is feltételeznünk kell.
Következik:
III. Tervezett és parancsolt hajlamok
A teljes írás itt, ill. a Búvópatak 2021. június számában olvasható.
Kapcsolódó írások
