VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

ISTENI ÁLLATKÍSÉRLETEK – I. Kiinduló megfontolások – II. Természetfeletti hangolódás





(Részlet az Isten logikája – Az Élet logikája című kettőskönyvből)


I. Kiinduló megfontolások

(emberi állatok, állati emberek)



1.

LÁSSUK BE: Egy gazdaságosságra és hatékonyságra törekvő hatalmas szellemhez méltatlan lett volna, ha minden teremtményét egyesével kívánta volna (és kívánná) megalkotni. Egy ilyen szellemhez az a méltó és logikus megoldás, hogy a Föld élettel való benépesítését és az ember megalkotását olyan teremtő programok segítségével valósítsa meg, amelyek lehetővé teszik egyfelől az azonos típusú élőlények (fajok) tömeges létrejöttét, fennmaradását és szaporodását, másfelől viszont (ezen túlmenően, a fajokon belül) a sokszínűség, sőt az egyediség (egyéniség, személyiség, ÉN) kialakulását.

2.

FOGADJUK EL: Csak az ellentétek (feszültségek) képesek mozgásban tartani és változásra (fejlődésre) kényszeríteni a világot, ezért a Teremtőnek – létrehozni kívánván az embert és az emberiséget – olyan tulajdonságkészleteket (testi, lelki és szellemi alapmintákat, információs programcsomagokat, DNS-csírákat) kellett kimunkálnia és útjára bocsátania, amelyeknek egymással gyökeresen ellentétes tulajdonságokat (képességeket és készségeket) is tartalmazniuk kellett. Számot vethetünk azzal, hogy a faji és az egyedi tulajdonságok kialakulásában kisegítő szerephez (feladathoz) jutott az evolúció, de a tulajdonságok szembeötlő ellentéteiben és gazdag változékonyságában a Teremtő megfontolását, tervszerű akaratát kell látnunk. Hamarosan bizonyítékokkal remélünk szolgálni.

3.

LÁSSUK BE: A maga végtelenül hatalmas szellemével Isten bár törekszik a tökéletességre, de nem bármi áron. Előzmények, tapasztalatok nélkül még neki sem lehet szintet ugrani. Az emberhez az egysejtűeken s az egyszerűbb lényeken (a náluk szerzett tapasztalatokon) keresztül vezetett az út. A mostaninál tökéletesebb Emberhez csak az egész teremtési folyamat újratervezésével (átprogramozásával) és újraindításával lehetett volna eljutni. Ilyen értelemben korlátai vannak a beavatkozásnak: Isten nem tehet meg bármit bármikor annak veszélye nélkül, hogy felborulhat az általa kialakított, már bizonyítottan működőképes teremtési (fejlődési) rend.

4.

FOGADJUK EL azokat a mikrobiológusok által közzétett kutatási eredményeket, amelyek azt igazolják, hogy az Ember és az alacsonyabb rendűnek ítélt élőlények genetikai állományában meglepően nagy az egyezőség. Ha a géneknek csak a fehérjekódoló szakaszát tekintjük, akkor annak valószínűsége, hogy az emberi DNS-hez hasonló örökítőanyagokat találunk egy csimpánzban: 100%; kutyánál, egérnél: 99%; csirkénél: 75%; muslicánál: 60%; s még az orsóféregnél is: 35%! Ha pedig véletlenszerűen választunk ki egy gének közötti DNS-darabot (tehát a kevéssé feltárt „hulladék”-szakasszal is számolunk), akkor annak a valószínűsége, hogy itt az emberi DNS-hez hasonló örökítőanyagokat találunk, így alakul az iménti élőlényeknél: csimpánz: 98; kutya: 52, egér: 40; csirke: 4; muslica: 0; orsóféreg: 0 százalék.

5.

VONJUK LE ezekből az (egyik kutató által sokkolónak nevezett) adatokból azt a kínálkozó következtetést, hogy az Emberben ott fészkelnek és hatnak a törzsfejlődési előzmények; illetőleg megfordítva: az alacsonyabb rendűnek tekintett lényekben alapos okkal kereshetjük-kutathatjuk az ember testi, lelki, szellemi vonásainak (tulajdonságainak) ősi nyomát. Ennek révén az ösztönös és tudatos ÉN kezdeteihez (kezdetleges megnyilvánulásaiig) is eljuthatunk, felfedezve (vagy legalább megsejtve) Teremtőnk idevágó logikáját.

6.

FONTOLJUK MEG: ha Isten, e végtelenül hatalmas teremtő szellem közvetlenül alkotta volna meg az embert, és nem pedig „gányolással”, akkor nem kellene életünk során annyit szenvednünk (de legalábbis kényelmetlenkednünk) például attól, hogy gerincünket minden bizonnyal olyan őslényektől „örököltük” (vagyis olyan őslények voltak a kísérleti elődeink), amelyek jellemzően nem felegyenesedve és nem is széken ülve töltötték el mindennapjaikat. Másképp fogalmazva: testi elemeink és működési egységeink – legalábbis zömükben – alacsonyabb fejlődési fokokról átvett, a szükséges és lehetséges mértékben továbbfejlesztett (módosított) alapminták.

7.

TÉTELEZZÜK FEL, hogy a Teremtő hasonló logikával (hasonlóképpen logikus módon) járt el a lelki és szellemi mintázatok (elemek, működési egységek, képességek, viselkedések) kimunkálása és hasznosítása esetén is.

8.

LÁSSUK BE: az ember tudatos és értelmes lényként – ÉN-ként – való létezéséhez egyszerre van szüksége

  • megfelelő testi, lelki és szellemi képességekre (azaz ilyen alapprogramokra, működtethető és fejleszthető, ÉN-esíthető – egyediesíthető – alapmintákra);

  • valamint személyes szabadságra (vagyis a teljesen ösztönvezérelte létből való, legalább részleges kiszabadulásra).

9.

VEGYÜK ÉSZRE: az emberré (emberiséggé válás) döntő mozzanatának az öntudatos – ÉN-tudatos – szabadság elnyerését kell tekintenünk, vagyis annak az adottságunknak és lehetőségünknek a megszületését (megteremtését), amelynek révén a világ működéséről saját képet (igazságot, elméletet) alkothatunk, ennek folytán pedig állandó késztetést érzünk természeti és emberi környezetünk befolyásolására, megváltoztatására.

10.

BIZONYÍTANI FOGJUK, hogy már a törzsfejlődés alacsonyabb szintjein kialakultak olyan lelki és szellemi képességek, amelyek nemcsak elérik, de sokszor még meg is haladják az ember, illetőleg az emberiség jellemző (általános, átlagos) adottságait. Mivel azonban az ezeket a képességeket birtokló állati lények nem jutottak el a tudatos tudat (tudatos ÉN) lelki-szellemi fokára, nem szabadultak ki eléggé az ösztönvezéreltség fogságából, kiváló adottságaikat képtelenek tágabb környezetük céltudatos és módszeres megváltoztatására fordítani (ellentétben az emberi egyedekkel).




II. Természetfeletti hangolódás

(lelki rezgések és rezgésképek)


1.

FIGYELJÜK MEG: Az állatvilágban számtalan olyan jelenségnek lehetünk tanúi, amelyre a tudomány mindmáig nem talált kielégítő magyarázatot, holott ha felismerjük és elfogadjuk, hogy az anyagi világ működésének (működtetésének) logikája (szabályszerűsége) a lélekvilágban is megfigyelhető, a rejtélyekre kézenfekvő megoldások kínálkoznak.




Kitérő:

HANGOLÓDOTT ANGOLNÁK


Az angolnák nem alkotnak hangya módra társadalmat, nincsenek különleges építményeik, nem termelnek és nem gazdálkodnak, nem tartanak rabszolgákat, s az egyes populációk vagy egyedek között sincsenek lényeges tulajdonság- vagy viselkedésbeli eltérések. Az angolnáknak mégis van egy olyan sajátos lelki – mások szerint fizikai vagy kémiai – képességük, amelyben messze túlszárnyalnak minket, embereket, s ezért e halfaj mostani vizsgálódásunk szempontjából megkülönböztetett figyelmet érdemel.

Számos hal-, madár- és rovarfajnál lényegében a mai napig megválaszolatlan kérdés, hogyan képesek költözésükkor, vándorlásukkor megtalálni a sok ezer kilométerre eső élő- vagy szaporodási helyüket. A világon sokfelé elterjedt angolnák esetén sokáig még az is rejtély volt, hogy hol ívnak. Mígnem hosszú és bonyodalmas kutatómunkával kiderítették, hogy akár a kanadai, akár az európai angolnák mind ugyanoda, az Atlanti-óceán nyugati medencéjében, a Bahama-szigetektől keletre elterülő Sargasso-tengerre vándorolnak utódaikat létrehozni. A kikelt kis angolnák pedig ugyanabba a folyóba vagy tóba térnek vissza, ahonnan szüleik származnak – csakhogy őnélkülük. Fajuk ősi szülőhelyének felkeresése ugyanis a felnőttek számára életük utolsó utazása.

Namármost: fogós kérdés, hogy miképpen találnak el az ivadékok egy olyan helyre, ahol azelőtt semmilyen formában, még megtermékenyített ikraként sem jártak; például a Balatonba, Közép-Európa legnagyobb tavába, ahol aztán minden tekintetben kiváló élőhelynek örvendhetnek. De a mi számunkra legalább ugyanennyire fogós kérdés a következő: ha ennek az emberi ésszel felfoghatatlan, csodálatos tájékozódó képességnek a kialakulása valóban csakis a természetnek köszönhető, vagyis a természet saját, önálló műve, akkor ugyanez a természet máskor meg – mint mindjárt látni fogjuk – hogy-hogy nem képes egy egészen egyszerű, ráadásul logikusan kínálkozó fejlesztés (sikeres alkalmazkodás) előidézésére, végrehajtására?

Gondoljuk csak meg: milyen hatalmas evolúciós előnyt jelentene egy angolna populáció számára, ha a megszokott, kiváló élőhelyükön, a kellemes vizű, nádas-hínáros Balatonban szaporodhatnának. Miként az összes többi balatoni hal teszi. Azon túlmenően, hogy ebben az esetben életük során többször is örvendhetnének a násznak és gyarapodásnak, nem kellene sem magukat, sem parányi ivadékaikat kitenni a hosszú út megszámlálhatatlan életveszélyének. Évmilliók óta mégsem akadt két angolna, amelyeket akár Európában, akár Kanadában, akár a világ más, távoli helyén fogott volna el az egymás iránti vágyakozás – hanem mindig csakis a Sargasso-tengerben. Tehát ily temérdek idő sem volt elegendő ahhoz, hogy legalább egy-egy angolnában valamelyest előbb és hajszálnyival nagyobb érdeklődés mutatkozzék a másik nem iránt, mint társaikban; s az utódaikban még egy kicsivel nagyobb érdeklődés, mint őbennük; mígnem aztán megszülethetett volna az a két példány, amely – a kedvezőbb faj- és létfenntartás érdekében – ívás idején is inkább a megszokott élőhelyén maradt volna.

Más halak még mesterséges tavakban is vígan szaporodnak. Az angolnák vajon miért nem? Miért nem engednek semmiféle környezeti nyomásnak? Tálcán kínált evolúciós előnynek?

Nos, azért nem, mert ebben a dologban nem az így-úgy változó természetes környezet, a hozzá való igazodás lehetősége és kényszere diktál, hanem a saját természetük: a fajuk egészébe beleprogramozott, megkerülhetetlen lelki alapmintázat. S ez évmilliók óta erősebbnek, meghatározóbbnak mutatkozik a környezet kínálta, sokkal előnyösebbnek ígérkező lehetőségeknél, változatoknál.

Az angolna vándorlásának – és ehhez kapcsolódó lelki alapmintázatának – van egy olyan sajátossága, amely a józan ész számára elképzelhetetlenné teszi, hogy isteni megfontolás (beavatkozás) nélkül létezhessen. Ugyanez a sajátosság jellemzően hiányzik más hal- és madárfajok vándorlásánál (ha nem is mindegyiküknél, miként nemsokára ugyancsak felfedezzük a kakukknál). Tudós emberek ezért feltételezhetik bátran például a lazacokról, hogy amikor édesvízi szülőhelyüket elhagyják, az óceánba vezető út során érzékelik a víz ízének, vegyi összetételének a változását; s amikor életük végén első és utolsó szaporodásukra visszaindulnak hajdani szülőhelyükre, csak arra kell figyelniük, hogy a víz ízének (vegyi összetételének) változása most fordított irányt vegyen. A gólyafiókák pedig szüleikkel együtt, csapatban kelnek vándorútra, s olyanok vezetik őket, akik már ismerik (életük során megtapasztalták) az utat.

Ámde az angolnaivadékok nem „visszatérnek”, és senki felnőtt nem is kíséri őket. Nekik legfeljebb búcsút inthetnének szüleik – annyi értelmet azonban már bajosan lehet feltételezni e