ISTENI ÁLLATKÍSÉRLETEK – III. Tervezett és parancsolt hajlamok

(Részlet az Isten logikája – Az Élet logikája című kettőskönyvből)

III. Tervezett és parancsolt hajlamok

(képességek, készségek és késztetések)

Figyeljük meg: Az állatvilágban számtalan olyan különleges viselkedést tapasztalhatunk, amelyek ellentmondanak a természetes fejlődés (az evolúció) logikájának. De nem mondanak ellent egy feltételezett, logikusan felépülő, Isten teremtette lélekvilágnak.

Kitérő:

Bestiális kakukkfiókák

Se szeri, se száma a közönséges kakukkmadár nem mindennapi tulajdonságainak, szokatlan viselkedéseinek. Alkalmanként 8-10 (de egyes források szerint nyaranként akár húsz) tojását egyenként kisebb madarak fészkébe csempészi, általában ugyanannak a fajnak a költőhelyeire. E szokatlan (habár nem példa nélküli) viselkedése, azaz élősködő természete miatt hívják a kakukkot fészekélősködőnek (fészekparazitának, költésparazitának). Más madarakkal költeti ki és tápláltatja fiókáit, s ezek nyár végén, ősz elején, kellőképpen megerősödvén, egymagukban indulnak vándorútra távoli Afrikába, a kakukkok téli élőhelyére.

Hogy miként képesek szülői segítség vagy útmutatás nélkül oda találni, ahol korábban még sosem jártak, arra az angolnáknál már kielégítően logikus választ találtunk. Gyakran hangoztatott, ám valójában bizonyítatlan, „féltudományos” vélekedés szerint a kakukkok valamiféle velük született térkép vagy mágneses erővonalak segítségével tájékozódnak. Ennek esélyét egy velük végzett kísérlet eredménye is határozottan cáfolja. Néhány fiatal kakukkot – éppen mielőtt nekivágtak volna első vándorútjuknak – dániai születési helyükről elszállítottak Spanyolországba, és ott engedték szabadon őket. Nos, nem jöttek tőle zavarba: egy részük a Gibraltári-szoroson keresztül, a többiek pedig Görögország felé véve az irányt, valamennyien célba értek. Nem az számított, induláskor hol vannak éppen, hanem az, hogy milyen – szüleiktől átörökített – rezgésképre voltak ráhangolódva, s ez, mint mágnes a vasat, úgy vonzotta őket. Természetfeletti kapcsolódásoknál, összefonódásoknál a távolság nem jelent akadályt.

Számos más, velük kapcsolatos, különös jelenség megfejtése azonban – hihető tudományos tézisek és bizonyítékok híján – még ránk (logikánkra) vár.

Mindenekelőtt: miért és hogyan alakulhatott ki a kakukk faj élősködő életmódja? Hogyan tudhatjuk ezt elképzelni az evolúció, a természetes kiválasztódás útján? Vagy ha egy értelmes tervezőt sejtünk mögötte, milyen logikát fedezhetünk fel egy olyan élősködő, ízig-vérig haszonleső madárfaj megteremtésében, amely már kis fiókaként kegyetlen és hálátlan gyilkolásra van kárhoztatva?

Az élővilágban csodálatos példák tömkelegét láthatjuk a szülői gondoskodásnak: az utódok odaadó védelmezésének, fáradhatatlan táplálásának, nevelésének, tanításának. Azok a dajkaszülők – jobbára kisebb termetű énekesmadarak –, amelyeknek fészkébe a kakukk belecsempészi saját ivadékát, egytől-egyig éppen ilyen gondoskodó természetűek. Adódik is a következtetés, hogy ezek a szülői ösztönök teljesen természetszerűleg fejlődhettek ki bennük, hiszen a darwini modell szerinti örökös lét- és fajfenntartási küzdelemben az idők során evolúciós előnyre – nagyobb túlélési, szaporodási esélyre, lehetőségre – tesznek szert azok az egyedek, populációk és fajok, amelyek kellőképpen meg tudják védeni, fel tudják nevelni utódaikat, s még útravalóval (hasznos ismeretekkel, élettapasztalatokkal) is el tudják látni őket.

Csakhogy ez a darwini fejlődési és kiválasztódási logika végképp nem érvényesül a kakukknál. Hogy, hogy nem, de az ő ösztöne nem azt diktálja, hogy üljön a fészkén, melengesse és óvja kicsinyeit, hanem azt, hogy egy életre szabaduljon meg tőlük, kiszolgáltatva őket idegen környezetnek, idegen dajkáknak. Vajon hogyan, mitől tévedhetett egy egészen más (mondhatni: a „természetessel” ellentétes) fejlődési útra? Amelyről azonban szintén ki kell jelentenünk, hogy „evolúciós szempontból” ugyancsak járhatónak, tehát sikeresnek bizonyult, hiszen a közönséges kakukkok mind a mai napig vígan élik világukat, s egyáltalán nem tűnik úgy, hogy ezt a különös természetű, élősködő madárfajt kihalás fenyegetné.

Szintén magyarázatra szorul az a szembeötlő különbség, amelyet az evolúciós fejlődés vélt lehetőségei és korlátai tekintetében tapasztalhatunk a gátlástalanul élősködő kakukk és a végletekig kihasznált dajkamadarak (más kifejezéssel: gazdamadarak) között. Míg a kakukk a hihetetlen fondorlatok és megtévesztések egész sorozatát képes véghezvinni célja beteljesítése érdekében, addig a dajkamadár a legelemibb önvédelemre is képtelen. Logikusan hogyan feltételezhető az evolúció részéről egy ilyen hatalmas „részrehajlás”? A végletekig segíti az egyik faj (a kakukk) különleges igényű alkalmazkodását, ehhez képest pedig szinte semmit sem tesz a többféle fajba tartozó dajkamadarak könnyebb boldogulásáért...

Ami a kakukkos fondorlatok tekintélyes eszköztárát illeti, röviden vegyük sorra őket az elejétől a végéig:

a) A tojó jóelőre feltérképezi, merre találhatók vagy hol épülnek olyan dajkamadár-fészkek, amelyekbe majd egy-egy tojását a kellő időben belelophatja.

b) A tojó tollazatának csíkos mintázata alulnézetből a karvalyokéra – vagyis egy ragadozó madáréra – emlékeztet. Így ha az élősködésre kiszemelt fészek körül megjelenik, annak kicsinyke gazdái sebesen elreppenek, lehetővé téve ezzel a kakukktojás becsempészését.

c) Számos tojó képes olyan méretű, olyan színű és olyan mintázatú tojásokat „előállítani”, mint amilyenek a fészek tulajdonosának tojásai, ezért a dajkamadarak minden további nélkül rájuk ülnek, hogy kiköltsék őket.

d) A tojó képes visszatartani már kész tojása világrahozatalát. A becsempészett fióka rendszerint korábban kel ki, mint a dajkamadár édesfiókái.

e) Mielőtt a dajkafiókák táplálására sor kerülhetne, a kakukkfióka módszeresen kitúrja őket a fészekből, akár még tojás állapotukban, akár már kikelésük után. Filmfelvételek tanúsága szerint mindezt úgy is képes megtenni, ha a dajkamadár közben a fészkén ül.

f) A kikelt kakukkfióka páratlanul élénk színű, vörös torka és lankadatlan tátogása ellenállhatatlanul arra ösztökéli dajkaszüleit, hogy a nagy fáradsággal begyűjtött táplálékkal fáradhatatlanul tömködjék a mind termetesebbé váló fiókát.

g) Ugyanezt a célt szolgálja a kakukkfióka erőteljes kéregető – sőt, követelő – hangja, amely még egy madárfül számára is elviselhetetlen, s az aprócska dajkamadarakat arra kényszeríti, hogy újabb és újabb eleség után nézzenek, hátha valamiképp mégis sikerülne elhallgattatni feneketlen bendőjű „fiókájukat”.

Termetes mérete miatt a 21-26 napos kakukkfióka kénytelen elhagyni az addigra kinőtt dajkafészket, azonban ettől még nem szűnik meg követelni a dajkaszülői ellátást. A dajkamadarak szülői ösztöneinek ez a mértéktelen kihasználása egészen 50 napos koráig tart, amikor végre önállósítja magát. A dajkamadarak pedig végre megszabadulnak szörnyű végzetüktől, amely miatt abban az évadban egyetlen saját fiókával, egyetlen utóddal sem gyarapodhattak...

(Darwin álláspontja –

helyett: lelki és szellemi alapminták)

Lássuk mindenekelőtt az evolúció atyjának vélekedését arról, hogy szerinte hogyan alakulhatott ki a közönséges kakukk e különös, élősködő szokása.

Nevezetes könyvében (Charles Darwin: A FAJOK EREDETE, Természetes kiválasztás útján) mindenekelőtt abból indul ki, hogy a természetes kiválasztás módosítja a természetes ösztönöket, s ez vezette rá a kakukk ősét is arra, hogy a tojását más madarak fészkébe rakja. Szó szerint a következőket írja:

„Magam is számos példát említhetnék olyan madarakra, amelyekről ismert, hogy néha más madarak fészkébe tojnak. Mármost tegyük fel, hogy az európai kakukk egykori ősének olyanok voltak a szokásai, mint ma az amerikai kakukknak, és a tojását néha más madarak fészkébe rakta. Ha az öreg madár hasznot húzott ebből az alkalmi szokásból – akár azért, mert lehetővé tette, hogy korábban elköltözzön, akár valami más előny miatt –, vagy ha a fióka a másik faj megtévesztett ösztönét kihasználva erőteljesebb lett, mint ha a saját anyja nevelte volna (akinek egyszerre kellett volna a tojásokkal és a különféle korú fiókákkal bajlódnia), akkor az öreg madarak, illetve a gyámságban nevelt fiókák kedvező helyzetbe kerültek. Az analógiák arra a feltevésre vezetnek bennünket, hogy az így felnevelt fiókák átöröklés révén maguk is könnyen követhették anyjuk rendellenes alkalmi szokását, és amikor rájuk került a sor, maguk is más madarak fészkébe rakhatták a tojásaikat, így aztán sikeresebbek lehettek a fiókáik felnevelésében. Azt gondolom, a kakukk furcsa ösztönei egy ilyesfajta folyamat hosszú ideig tartó működésének révén alakultak ki.”

Ne vessük el annak a lehetőségét, hogy a kétségkívül zseniális, ám nem feltétlenül tévedhetetlen Mesternek e gondolatfüzére minden elemében igaz, elejétől a végéig. Ám azt is rögtön vegyük észre, hogy a megfejtés egészéből kimaradt a talán legfontosabb, legdöntőbb mozzanatnak, a legelső lépésnek a hiteles magyarázata: vajon hogyan juthatott eszébe az első ténylegesen élősködő ősnek – vagy másképp fogalmazva: honnan, mitől támadt benne az ellenállhatatlan vágy –, hogy saját tojását idegen fészekbe pottyantsa? Hogyan volt képest természetes ösztönei ellenében cselekedni? Hogyan volt képes az alkalmi előnyért (kényelemért, könnyebbségért) idegen körülményeknek és szülőknek kitenni ivadékát? Emlékezzünk hangyáinkra: náluk már az is elegendő ok volt arra, hogy megtámadják a másik hangyafajt, ha az övékétől eltérő illatot árasztott. Kakukkunk úttörő ősében (netán egyszerre több ősében) hogyan győzethetett le az idegentől való idegenkedés?

A választ akkor tekinthetjük helyénvalónak, ha egyszersmind arra is magyarázatot kapunk, hogy miért nem követte (s követi) ezt az előnyösnek és ígéretesnek tűnő túlélési és szaporodási stratégiát minden kakukk, sőt minden madár? És a másik oldalról nézve: miért fogadja el ezt a végzetes kihasználást énekesmadarak egész serege?

Tételezzük fel, hogy meglepő, szokatlan, „úttörő” magatartásokhoz hasonló teremtői logika, hasonló megfontolású beavatkozási és megvalósítási program vezetett el, mint a változatos testi felépítésekhez.

Mint emlékezetes, a testi, alaki fejlődések logikus magyarázatát a Teremtő alkotta testtervekben, fejlesztőgénekben, s az általa (a Tervező Értelem által) a génekbe kódolt használati utasításokban („ABC”-ben) leltük meg. Arra is rámutattunk, hogy a NAGY MŰ megvalósításához és működtetéshez ugyancsak elengedhetetlen annak a természetfeletti mezőnek a létezése, amelynek jelenségeit – így vagy úgy – nap mint nap tapasztaljuk, érzékszerveink számára mégis felfoghatatlan, mérőeszközeinkkel kimutathatatlan, megmérhetetlen. E mező létezését feltételezzük pl. olyankor, amikor logikus magyarázatot keresünk és találunk arra, hogy a már világra jött hangyalárvákból miért fejlődik (hogyan fejlődhet) nagyobb arányban több katona és szuperkatona pusztán attól, ha a hangyacsaládnak megváltozik a lelki állapota, megnövekszik a veszélyérzete.

S végezetül arra is rámutattunk, hogy az élővilág állandó alakulásában (fejlődésében, változásában, változékonyságában) a természet egyrészt mint az élővilág anyagi színtere, másrészt mint kísérleti terep, harmadrészt pedig mint finomhangoló játszik meghatározó szerepet. A fejlődés (változás) fő csapásirányai tehát nem véletlenszerűek, hanem teremtői logikát és megfontolást kell látnunk és feltételeznünk bennük.

Mindezek alapján – amíg nem keveredünk valóságos, tényszerű tapasztalatainkkal és önmagunkkal ellentmondásba – fogadjuk el a következőket:

A testtervekhez – testi alapmintákhoz – hasonlóan a lelki és szellemi tulajdonságokra (képességekre, viselkedésekre) is léteznek alapminták (isteni „ABC”-k).
Ezek az alapminták éppen úgy nincsenek egyetlen fajhoz kötve, mint a testtervek (testfejlesztő programok).

Mint láthattuk, a testtervek és a fejlesztőgének jóvoltából egyazon fejlődési (változási) vonalon el lehetett jutni egy ősi haltól, egy szárazföldi emlősön át, a bálnáig, onnan meg a vízilóig. Az imént megfigyelhettük, hogy a halak osztályába tartozó angolnát, valamint a madarak osztályába tartozó kakukkot egyformán jellemzi a természetfeletti világban való tájékozódás (a rezgésképekre való ráhangolódás) lelki képessége. Az élősködésre való hajlam sem csupán a kakukk sajátja: más madárfajoknál is találunk rá példát (egyebek közt a vidafélék, a csirögefélék és a mézkakukkfélék között), sőt egyes rovaroknak (pl. a darázsméheknek) és halaknak (pl. a kakukkharcsának) szintén jellemzője. Másfelől viszont az élősködő hajlam alapmintája – illetőleg az ezt a tulajdonságot magába foglaló lelki alapminta – nem egyformán érvényesül a kakukkfélék családján belül sem: egyaránt vannak közöttük fészekrakó és fészekparazita fajok. A récefélék között pedig akadnak olyan fajok, amelyek ha éppen alkalom kínálkozik arra, hogy egy-két tojásukat idegen fészekbe csempésszék és ezáltal a költés és az utódnevelés fáradalmait másokra hárítsák, akkor élnek a lehetőséggel.

Mindebből adódik a logikus következtetés: a fészekélősködés jelenségének kialakulását nem lehet azzal elintézni, hogy a túlélésért és szaporodásért folytatott „kíméletlen” versenyben egyes egyedek alkalomszerűen – értsd: véletlenszerűen – éltek az élősködés kínálkozó lehetőségével, ez pedig az egyedet és populációját az idők során olyan versenyelőnyhöz juttatta volna, hogy – a természetes kiválasztódás révén – egy új ösztönvilágú, új tulajdonságú, sikeres faj alakulhatott volna ki. Mint megállapítottuk, Darwin szerint „a kiválasztás [...] módosította a természetes ösztönöket”, vagyis a kakukk mint faj nem volt eleve élősködő, hanem csak a kiválasztódás által vált azzá.

Ha ez ilyen egyszerű volna, akkor mit válaszolhatnánk arra a felvetésre, hogy vajon miért nem vált ugyanígy élősködővé (haszonlesővé) a többi állatfaj is. Például a többi kakukkfaj miért nem tért át a fészekparazita létre? Vagy a madárfajoknak összességében miért csupán egy kis töredéke? Miért van az, hogy más madárfajokra pedig az a jellemző, hogy ők az élősködő fajok legfőbb áldozatai? Mint láthattuk, a költésparazita kakukk a cselvetések egész sorozatát sajátította el, amelyekkel el tudja érni, hogy a dajkamadarak ne a saját fiókáikat neveljék fel, hanem az ő odacsempészett, termetes ivadékát. Az a természet, amelyik az egyik oldalon ilyen elképesztően fondorlatos – de legalábbis bámulatosan összetett, bonyolult – fejlesztésekre képes egyes fajok „túlélése és a szaporodása érdekében”, a másik oldalon hogy-hogy nem volt képes még annak az egyszerű feladatnak a megoldására sem, hogy a dajkamadarak azonnal felismerhessék az idegen szagokat, idegen tojásokat, idegen fiókákat, s ily módon elejét vehessék a saját tojásaik, fiókáik kegyetlen elpusztításának?

De ha az idegen tojásokra nem gyanakodnak is, hogy nem szólal meg valamiféle anyai, szülői ösztönük, amikor a kakukkfióka úgy tuszkolja ki az ő édes tojásaikat és fiókáikat a fészekből, hogy közben a tojó a fészkén ül? Filmfelvételek tanúsítják, hogy ügyet sem vet ivadékaira, miközben alóla tuszkolódnak ki, s odalent halálra zúzzák magukat.

Darwin egy helyütt maga is leszögezi: „A természetes kiválasztódás semmit nem tehet, amíg új, kedvezőbb változatok nem bukkannak fel.” Vagyis amíg nem állnak rendelkezésre olyan egyedi változatok, tulajdonságok, amelyek előnyt jelentenek a túlélési és szaporodási versenyben, s ezért egy idő múltán uralkodóvá válhatnak az adott populációban, mígnem egy új faj alakul ki, új ösztönkészlettel, új magatartásjegyekkel. Csakhogy az „új, kedvezőbb” változatok nyilván nem a semmiből, s aligha a vak véletlennek (környezeti nyomásra keletkező torzulásoknak, génhibának, mutációknak) köszönhetően bukkannak fel.

Az állat és környezete kapcsolatát kutató tudósok bizonyították be, hogy az élőlények a körülöttük lévő anyagi világnak csupán egy egészen kicsi, meghatározott részét képesek érzékszerveikkel felfogni. A felfogott ingereknek megint csak egy kisebb hányada szolgál arra, hogy valamilyen, az állat életében jelentős funkciót hordozzon. Ezek az ún. környezeti kulcsok, amelyek lehetővé teszik a környezethez való tevékeny kapcsolódást, vagyis egyrészt a külvilágnak egy belső világkép szerinti felfogását (érzékelését, értelmezését), másrészt a külvilágra a belső világkép szerinti visszahatást. „Az állat csak olyan akciókra képes, amelyek ebben a belső világban értelmezhetők”, szögezi le végül egyik neves tudósunk, s ennek számunkra – logikánk szempontjából – abban rejlik a jelentősége, hogy a szóban forgó élősködőinkre is kimondhatjuk: ahhoz, hogy egyáltalán „eszükbe” jusson más madarak fészkébe tojni tojásukat, idegenekkel felneveltetni fiókájukat, ahhoz az kell, hogy ez a „szokatlan”, „nem természetes” cselekedet az ő belső világukban értelmezhető legyen. Vagyis legyen ott a kódolt lehetősége, a lelki és szellemi alapmintája a belső világukban. „Alkalom szüli a tolvajt”, hangzik a találó közmondás, ám ez csak annyiban igaz, hogy ha valaki amúgy is hajlik mások javának eltulajdonítására, abból az alkalom valóban tolvajt csinál. Akiből azonban hiányzik vagy akiben gátlás alá került ez a hajlam (az eltulajdonításra való fogékonyság, az ennek megfelelő viselkedési mintázat), abból a legkiválóbb alkalom sem képes tolvajt csinálni.

Ránk vár még annak a megfejtése (tisztázása és rögzítése), hogy miképpen keletkeztek az első „természetes” ösztönök, s nyomukban az első „természetellenes” hajlamok.

(Élősködővé válás:

„természetellenes” hajlamok isteni megfontolásból)

Hasonló helyzettel állunk szemben, mint a világ anyagelvű teremtésénél: ha nem firtatjuk, hogy a világ keletkezésekor honnan származott az ún. ősanyag, s honnan származtak azok a fizikai és kémiai törvények, amelyek az ősrobbanás végtelen káoszból mégiscsak tökéletes anyagi rendet teremtettek, akkor a továbbiak keletkezésének és működésének megmagyarázására már jó eséllyel állhatunk elő különféle anyagelvű, hihetőnek tűnő elméletekkel. Ha most pedig azt nem firtatjuk, hogy élettelen anyagból hogyan keletkezhet véletlenszerűen élő szervezet, s hogy mi a forrása az éltető erőnek, mi a forrása a különféle, akár egymással ellentétes lelki és szellemi megnyilvánulásoknak, a viselkedési alapmintáknak, hanem rögtön abból indulunk ki, hogy a természetes kiválasztás képes megváltoztatni az ösztönöket (azaz onnan indulunk el, ahonnan Darwin), akkor kétségkívül többé-kevésbé működőképes elméletekhez juthatunk az élővilág különös jelenségeinek magyarázatához, értelmezéséhez. Csak éppen ezzel tévútra, szellemi zsákutcába kerülünk, ugyanis épp a lényeget tévesztjük szem elől.

A lényeg ugyanis – mint már utaltunk rá – mindenekelőtt ez az isteni megfontolás: olyan értelmes lényt, olyan hozzá méltó szellemi és lelki társat teremteni, aki képes a Nagy Mű értelmezésére és értékelésére. Továbbá pedig az a tervszerű, módszeres törekvés, hogy a teremtés folyamatából többet nyerjen ki, mint amennyit beletett. Evégett az élővilág fejlődésének (fejlesztésének) olyan irányt kellett vennie, hogy a majdan megszülető értelmes ember (emberiség) kellőképpen kivehesse részét a teremtésből, az élet gazdagításából, a maga boldogításából. Ehhez pedig Isten új teremtményeinek legalább részben meg kellett szabadulniuk az általános érvényű, „természetes” ösztönök uralma alól, s mind inkább egyéni vonásokra, tulajdonságokra kellett szert tenniük. Új élőlényeivel tehát Istennek el kellett jutnia az éltető erő minőségi szintjéről a következő fejlődési fokra, az ösztönös ÉN lelki és szellemi szintjére.

Mint megállapítottuk, a biológiai tömeggyártásban készülő, egyéniség nélküli hangyák lenyűgözően jól szervezett, sikeres társadalmakat képesek létrehozni. De náluk még minden cselekedetet az Isten által a hajdani őseikbe kódolt s általuk továbbörökített ösztönök, csoportszinten összehangolt, kötelező érvényű programok mozgatnak. A Teremtőnek ahhoz, hogy eljuthasson az értelmes emberig, az anyagi, lelki és szellemi világ önálló (saját hatáskörű) gazdagítására képes emberi társadalomig, már az állatvilágon belül új, minél nagyobb mozgást és minél nagyobb változatosságot előidéző képességeket (adottságokat, alaptulajdonságokat) és készségeket (egyedi hajlamokat, fogékonyságokat) kellett létrehoznia és célba juttatnia.

Ehhez pedig új teremtményeit olyan új ősprogramokkal, lelki és szellemi alapmintákkal, valamint ezekhez kötődő fejlesztőgénekkel kellett útjára bocsátania, amelyek lehetővé tették a változó körülményekhez való, önálló lelki és szellemi alkalmazkodást, azaz – a mintázatok megszabta korlátok között – a változó körülményeknek megfelelő lelki és szellemi átalakulást, fejlődést.

A testterveknél (törzsfejlődési alapmintáknál) azt állapíthattuk meg, hogy – felépítésükből, logikájukból fakadóan – a nagy testi változások előidézéséhez elégségesnek bizonyult egy-egy kicsiny (egy vagy néhány egyed embrionális állapotában bekövetkezett) genetikai módosulás. Okkal feltétezhetjük e logika jelenlétét – s vele a Teremtő hasonló alkotói beavatkozását – a lelki és szellemi alapmintázatok esetén is. Miként a kis tengeri hal testi felépítésében (genetikai állományában) mint fejlődési lehetőség benne rejlett a szárazföldi patás emlős, az elevenszülő bálna és az agyaras víziló, ugyancsak alapos okkal feltételezhetjük, hogy egy-egy állattörzs lelki és szellemi alapmintázatában (genetikai állományában) olyan képességek (tulajdonságok, viselkedési lehetőségek) rejlenek, amelyek csak akkor fejeződnek ki (jutnak szerephez), ha kellő készség és késztetés is társul hozzájuk.

Mint megállapítottuk, a zsiráfok hosszú nyaka sem attól alakulhatott ki, hogy a túlélésért folytatott küzdelemben az egyre hosszabb nyakú zsiráfok választódtak ki; hanem inkább attól, hogy a zsiráfok őseinek (elődeinek) némelyikében, pontosabban ezek egy vagy egynéhány embriójában ott lappangott az a testi-lelki fogékonyság (készség), amely fejlesztőgénjeiket ilyen alkalmazkodásra, azaz nyaknyújtásra serkentette. Éppen úgy, ahogy a hangyák megnövekedett veszélyérzete pedig azokat a lárvákat késztetik a katonává vagy szuperkatonává való kifejlődésre, amelyekben ott lappang az erre való ösztönös fogékonyság, vagyis a készség a környezeti inger (vészjelzés) fogadására és megválaszolására.

Hasonló a helyzet az élősködés testi-lelki-szellemi képességével, illetőleg a hozzá kötődő készséggel is. Mint láthattuk, több állatfajnál (madaraknál, halaknál, rovaroknál) megtapasztalható a költésélősködés jelensége, de összehasonlíthatatlanul kevesebbnél – kevesebb fajnál és kevesebb egyednél –, mint ahány a fizikai, lelki, szellemi adottságai révén képes lenne rá. Ahhoz ugyanis, hogy a képesség érvényesülhessen (kifejeződhessen), készségnek és késztetésnek is társulnia kell hozzá. Még a kakukkfélék legtöbbjéből is hiányzik a fészekélősködésre való készség (hajlam, nyitottság, fogékonyság). Másképp – némileg tudományosabban – fogalmazva: hiányzik a hozzá való környezeti kulcs. Az a kulcs, amely az ösztönös Én szintjére jutott fajoknál többé-kevésbé egyéniesült (egyedekre, egyéniségekre szabott) hozzáférést enged meg (tesz lehetővé) a természetes (anyagi) és természetfeletti (lelki, szellemi) világ különféle részeihez. Megint másképp fogalmazva: az ösztönös ÉN szintjére eljutó élőlényeknél a saját környezeti kulcsukon (fizikai–lelki–szellemi készségükön, hajlamukon, hangoltságukon, indíttatásukon, küldetésükön) múlik, hogy hova van „bejárásuk”, hova nyernek belépési lehetőséget, azaz a külső világból (sőt, a saját belső világukból) milyen jelzéseket, ingereket fogadnak (fogadhatnak), miként értelmezik (értelmezhetik) őket, s milyen válaszokat adnak (adhatnak) rájuk.

A kakukkok közül tehát csak azok élhetnek az élősködés képességével, amelyek egyszersmind kellő lelki-szellemi készséget (környezeti kulcsot) is nyertek hozzá. Ennek birtokában, megpillantván egy alapjában véve együgyű, ám felettébb szorgoskodó énekesmadár fészkét, már nem csak annyit foghatnak fel belőle, hogy ehető tojások vannak vagy lehetnek benne, hanem azt a lehetőséget is beleláthatják a helyzetbe, hogy hiszen ez a fészek az ő tojása lerakására, s a gazdája az ő ivadéka felnevelésére is alkalmasnak kínálkozik.

Ez után már az evolúció valóban elvégezhette a maga finommunkáját, a finomhangolást.

(Tojásutánzás:

természetes öröklés és természetfeletti összefonódás)

Az élősködéshez kulcshoz jutottak között akadtak ügyesebben és kevésbé ügyesen csempészők; a tojásukat ügyesebben és kevésbé ügyesen visszatartók; a fészekfoglalást jól vagy kevésbé jól időzítők; a fészektársaktól ügyesebben vagy kevésbé ügyesen megszabadulók; a tátogásukkal vagy hangjukkal hatásosabban vagy kevésbé eredményesen követelőzők. S a túlélés és szaporodás során nyilván azok az egyedek, s az idők során azok a populációk és azok a fajok bizonyultak sikeresebbnek, amelyek egyre hatásosabban és egyre találékonyabban éltek Isten adta élősködő természetükkel.

Némelyikük hasonuló (tojásutánzó) képessége azonban még egy fontos tényezőre világít rá az ÉN-fejlesztés logikáját illetően: az új tulajdonság- és viselkedési minták megszületését követően sem elegendő csak a természetes evolúcióval számolni. A ma még természetfelettinek tűnő hatások, összefonódások is döntő fontosságú szerepet játszanak.

Kutatók meggyőződése szerint a szóban forgó hasonulásnak – vagyis a dajkamadár-tojás utánzásának – meghökkentő képessége sok millió év evolúciója során alakulhatott ki. E képesség egyik szembeötlő – s számunkra kiváltképpen jelentőségteljes – különlegessége, hogy egyazon kakukkfajhoz tartozó egyedek különböző fajú gazdamadarak fészkét részesítik előnyben, ennélfogva különböző színű és mintázatú tojások előállítására képesek. A faj egyedei a gazdamadarakhoz való kötődésüktől függetlenül szaporodnak egymással, a kialakult kötődés – és ennek megfelelőn a tojások színe, mintázata – mégis generációról generációra öröklődik, mégpedig anyai ágon.

Ugyancsak figyelemre méltó, hogy az élősködésre „rákapott” kakukkfajoknak is csak egy töredéke képes arra, hogy a gazdamadarakéhoz hasonló színű és mintázatú tojást állítson elő. Egy magyar madarász sok évtizedes megfigyeléséből és gyűjtéséből jól látható, hogy valójában csak elvétve fordul elő a szóban forgó erőteljes hasonlóság, és sokkal gyakoribb a szembeötlő eltérés. A kutatók feltételezte sok millió év múltán bátran levonhatjuk azt a következtetést, hogy a túlélésért és szaporodásért folytatott versenyben az egyáltalán nem élősködő vagy csak kevésbé ügyesen élősködő kakukkfajok éppen olyan sikeresnek bizonyultak, mint azok, amelyek még a tojásuk kinézetét is képesek másokéhoz igazítani. Ez pedig nem kevesebbet bizonyít, mint hogy a hasonulás jelenségének magyarázatához ismét csak nem elégséges a természetes evolúcióval számolni: nem valamiféle versenykényszer, de nem is véletlenszerű, szerencsés fejlemények vezethettek oda, hogy egyes élősködők képessé váltak e meghökkentő teljesítményre. Hanem ismét egy logikus, istenes megfontolás után kell néznünk, a Teremtő tervszerű beavatkozásának nyomait kell keresünk.

Idézzük fel magunk elé az angolnáknak és a parazita kakukkoknak azt a meglepő adottságát, amellyel képesek oda találni, ahol korábban még sohasem jártak. Arra a megfejtésre jutottunk, hogy a Sargasso-tengernek és az afrikai szálláshelynek kell legyen egy olyan egyéni rezgésképe, amely a természetfeletti összefonódások tartományában mágnesként vonzza magához a rá hangolódó angolna-, illetőleg kakukkivadékokat. A ráhangolódáshoz szükséges ösztönhöz (lelki kódhoz, kulcshoz, mintához) öröklődés révén jutnak. Akárcsak a tojásaikkal mások tojásához igazodni, hasonulni képes kakukkegyedek.

Ugyanehhez a kulcshoz más kakukkfélék nem jutottak hozzá, s az élősködő kakukkfajoknak sem mindegyike. Amely egyedek azonban évmilliókkal ezelőtt hozzájutottak, azok – mint láttuk – anyai ágon olyan szigorúan örökítik tovább, hogy utódjaik mind a mai napig ragaszkodnak azokhoz a gazdamadár-fajokhoz, amelyeknek tojásához hasonult a saját tojásuk. Ugyanúgy nem tudják „elengedni” ezt a szokásukat (ösztönüket), ahogy az angolnák sem képesek szembeszállni azzal a paranccsal, hogy csak a Sargasso-tengerben szaporodhatnak, csak ott hozhatják világra utódaikat. Holott, mint láthattuk, számos élősködő kakukkfaj és kakukkegyed egyáltalán nem bajlódik azzal, hogy az övéhez hasonló tojások mellé pottyantsa a magáét, mégis éli világát.

A megszokott gazdamadarakhoz való parancsolt ragaszkodás az évmilliók során azzal a következménnyel járt, hogy egyes gazdamadár-fajok túlélési és szaporodási esélye veszedelmesen megcsappant. Hogy fogalmat alkothassunk a fészekparazitizmus mértékéről: egy magyar madarász 1976-ban 193 vörösbegyfészket vizsgált meg, s 78-ban talált kakukktojást. Néhány éven belül a hazai vörösbegy- és a kakukk-állomány is csökkenni kezdett...

Egyes élőhelyeken az elharapódzott fészekparazitizmus végül csak kikezdte e született gondoskodó lények egyes egyedeinek ösztönös jóhiszeműségét, gyanútlanságát, s ennek nyomán nemcsak némely egyedek, hanem némely fajok is elkezdtek kevésbé önfeláldozóan viselkedni. Kutatók megfigyelték, hogy azok a madárfajok, amelyek gyakran esnek a kakukk áldozatául, ingerültebben reagálnak az élősködő jelenlétére, mint a karvalyéra. Például a nádirigók sokkal vehemensebben kergetik el az életüket közvetlenül nem fenyegető kakukkot, mint az életveszélyes ragadozó madarat. A módszeresen kihasznált gazdamadárfajok némelyikénél azt is megfigyelték, hogy egyedeik egyre nagyobb számban egyre nagyobb figyelmet szentelnek annak, nehogy idegen tojás maradjon a fészekaljban. Ezek az egyedek már nem a fajuk ősi, természetes gondoskodó ösztönét követik, hanem vagy kiváltságos lelki-szellemi készségüknek köszönhetően, vagy ilyen készségű fajtársaik viselkedését, hozzáállását utánozva, megtanulták megkülönböztetni az idegen tojást a sajátjuktól. Ez viszont arra ösztökéli az élősködésre és hasonulásra berendezkedett kakukkot, hogy a tojása még tökéletesebben utánozza a gazdamadárét. Elvileg persze választhatná a másik, könnyebbnek látszó utat is: felhagy az adott gazdamadárfajhoz való ragaszkodással. De ezt éppen úgy nem teheti meg, ahogy az angolnák sem mondhatnak le a Sargasso-tengeri életveszélyes útjukról.

A fajok közötti és a fajokon belüli tulajdonságok, magatartások sokszínűsége ugyanis nem azt jelenti, hogy az egyébként már meglévő fizikai, lelki és szellemi fejlettségük birtokában az egyedek szabadon választhatnának közülük. Mint az imént láthattuk, nem a fejlettségnek, nem a birtokolt képességnek van döntő jelentősége, hanem a hajlamnak, a faji vagy egyedi szinten kifejeződő ráhangoltságnak, fogékonyságnak. S ennek kialakulásában a természetes öröklések és a természetfeletti összefonódások egyaránt szerepet játszanak.

(Perdöntő telegonia:

természetellenes fogantatás)

Az egyik, egyébként szigorúan őrzött birodalomban világifjúsági találkozót tartottak. Az őshonos fehér fiatal lányok némelyikét elcsábították a messzi földről érkezett feketék. Különösebb meglepetést nem okozott, hogy a találkozót követő 9. hónap környékén több olyan csecsemő is napvilágot látott a fővárosi szülészeteken, aki a fekete rassz jellegzetes jegyeit viselte magán. Azon viszont már csak a beavatott tudósok nem csodálkoztak, hogy az újra bezárkózott fehér birodalomban több év múltán is előfordult, hogy fekete apákra utaló csecsemők születtek.

Bő évszázaddal korábban egy másik országban lótenyésztők elhatározták, hogy állományuk fizikai tulajdonságainak javítása céljából lovaikat zebrákkal keresztezik. A kísérletet többször is megismételték, de fogamzás nem történt. Később, amikor már ezek a próbálkozások szinte feledésbe mentek, néhány, a kísérletben részvevő kanca csíkos utódot hozott világra. Ezt a jelenséget nevezik telegoniának.

E vitathatatlanul létező jelenség az egyik legfőbb bizonyítéka annak, hogy genetikai tulajdonságok átadásához nincs szükség az ivarsejtek egyesülésére (a fogamzás bekövetkezésére), hanem elegendő lehet hozzá két lény szoros fizikai közelsége, egymásra hangolódása, együtt rezdülése. Nem minden elcsábult fehér lánynak és nem minden kísérletben részt vett ló kancának született később szokatlan utódja, tehát nem mindegyikük birtokolta a másra való ráhangolódás képességét ilyen végletes mértékben (legalábbis ennek készsége nem mindegyikükben fejeződött ki), de tény, hogy akadtak ilyenek is. És nincs okunk feltételezni, hogy ugyanez ne fordulhatott volna elő fészekélősködő és tojásutánzó kakukkjaink őseinek valamelyikével. Nincs okunk feltételezni, hogy a tojóvá felnövekedett fiókák egy része – az a része, amely erre lelkileg fogékonyabb volt – ösztöneitől vezérelve ne olyan fészket keresett volna, amilyenben őt is „dajkálták”, ne olyan gazdamadarat keresett volna, amilyen őt is „dajkálta”. Logikusan így alakulhatott ki, így formálódhatott a millió évek során egy élősködő madárfajnak és egy dajkamadárfajnak az a szoros életközössége, amely egy adott pillanatban oda vezetett, hogy a dajkamadár tojásainak rezgésképe valamely ott nevelkedő kakukkembriót ösztönösen arra késztetett, hogy hangolódjon rá: „vegye elő” a hozzá illő (illeszkedő) környezeti kulcsot, s nyissa meg genetikai állományának azt a részét, amely a tojásutánzás készségét, programját tartalmazza.

E felismerés birtokában fogadjuk el, hogy az ösztönös ÉN szintjét elérő állati törzsek és fajok tulajdonságainak kialakulását kutatva, az anyagi jellegű, „természetes”, „evolúciós”, „ivaros” folyamatok szerepének indokolatlan kiemelése, elsődleges szerepük alaptalan feltételezése helyett figyelmünket helyénvalóbb a „természetfelettire” összpontosítani: a lélek- és szellemvilág kialakulására, a tervszerű, logikus teremtői közreműködés bizonyítására.

Következik: