top of page

Magyar merénylet Petőfink ellen (Fuksz Sándor cikksorozata 4.)




Lesz-e jóvátétel a „merénylet” áldozatai számára?


„…Sem én, sem az előttem hirdetők nem pályáztunk sem díszdoktori oklevélre, – sem bármilyen más elismerésre, csupán arra kértük a Petőfi Társaságot és a Honvédelmi Minisztériumot, tegyék lehetővé azt, hogy amit mi ott messze Szibériában láttunk, hallottunk és becsületes Magyar hazafiakhoz méltóan feljegyeztünk és az illetékes fórumokhoz felterjesztettünk, azt itt a helyszínen, hivatalosan vizsgálja ki és ott nyomban hozza meg róla ítéletét…” (Részlet Barátosi Lénárt Lajos naplójából)


Vannak, akik munkás életük javát azzal töltötték, hogy valamit cáfoltak. Valamit, aminek nem lett volna szabad megtörténnie, mert zavarta egyesek (hatalmak?) érdekeit, esetleg ízlését. Ők voltak (és ma is) azok, akik kíméletlenül elfojtanak minden forrást, üldöznek és megszégyenítenek mindenkit, aki mást mer állítani, mint amit ők szorgalmaznak. Általában módosabbak és jobban felszereltek, mint az igazságot keresők, mert a hatalom bő kézzel fizet a tagadásáért annak, amitől meg kell „kímélni” az arra nem „érdemeseket”. Ha mindez a tudomány berkeiben történik, akkor annak az egyetemes szellemi felemelkedés látja kárát.


Barátosi Lénárt Lajos élete és meghurcoltatása hűen tükrözi a magyar történelem- és irodalomkutatás másfél évszázados mulasztását és félrevezető manővereit Petőfi szibériai életével kapcsolatban. Az a fondorlatos lejáratási módszer, amelyet a hírhozókkal szemben alkalmaztak, 100 év alatt mit sem változott. Még szerencséje volt és van azoknak, akiket csak hozzá nem értőknek titulálnak, mert a dilettáns jelzőtől kezdve egészen a csaló és szélhámos cím is kijár a gyanútlan kutatóknak, azoknak, akik vették a bátorságot, hogy közreadják saját, ismerőseik vagy rokonaik információit arról, hogy létezik egy sír a Bajkálon túl, amelyet Petőfiének tartanak a helyiek.

Mivel Barátosi volt az első, aki tudatosan és célirányosan indult el Petőfi nyomában, és több mint 50 év után – tudomásunk szerint – ő hozott először értékelhető dokumentumokat magával, az első áldozat is ő volt. Úgy kellett eltávoznia ennek a nagyszerű embernek az árnyékvilágból, hogy elismerés helyett még a feleségével is megpróbálták meghazudtolni a sajtó mindenre képes hiénái. Az egy Makkai Sándor, füzesgyarmati jegyzőn kívül, aki földijeként igyekszik feltárni életének mozaikjait, senki még egy jó szóval sem illette, nemhogy igyekezetét és úttörő érdemeit meghálálta volna az utókor.


Józan ésszel szinte felfoghatatlan, hogy az elmúlt 100 évben nem akadt egyetlen egy írástudó a magyar ugaron, aki felelősségétől indíttatva és tekintély, hatalom birtokában feltette volna a kérdést vagy kérdéseket: Mi van, ha nem hazudik Barátosi Lénárt Lajos? Milyen érdeke fűződött volna Svígel Ferencnek ahhoz, hogy fényképet hamisítson a barguzini keresztfáról? Vajon miért akarta volna Eliaszov professzor félrevezetni magyar tudóstársait, amikor eljuttatta hozzájuk felfedezését, hogy a szibériai öregek visszaemlékezéseiben Petőfi él? Miért lódít Bönisch F. Hermann a Neuer Wiener Tagblatt lapjain, hogy magyarul beszélő és Petőfire emlékező honvéd-leszármazottakkal találkozott Szibériában? Mivel magyarázható a Moszkvában élő, 70-éves Vinokur bácsi áldozatvállalása, amikor elutazik ötezer kilométer messzeségbe, csak azért, hogy megmutassa a nagy magyar költő sírhelyét, amelyet nagyapja mutatott neki még gyerekkorában? És hogyan azonosíthatott több ezer Vietnamban eltemetett amerikai katonát Bruce Latimer és Clyde Simpson, neves antropológusok, ha nem tudnak megkülönböztetni egy női csontvázat egy férfitől?


Barátosi Lénárt Lajos egy naplóban számolt be szibériai útjának Petőfi nyomait kereső részleteiről. Idézzük fel a napló bevezető sorait:


1909. június 26-án egy VII-as gimnazista diák – minden korábbi meggondolás nélkül – elindult Ázsiába, hogy nagyapjának, a lengyel-rutén származású Huziuk Fedornak, – ki Károlyvárosban Petőfivel katonáskodott, – majd 1849-ben együtt harcolt Bem alatt Petőfivel, igazságot szolgáltasson. Ez az ifjú, otthagyva a szülői házat, barátokat, testvéreket és iskolát, ment egy szenvedésekkel teleszórt útra, talán meggondolatlanul, ifjú hévtől hajtva, de egy rejtett hátsó gondolattal, igazságot szolgáltatni a nagyapának, akit a bécsi kamarilla, az aradi várban 10 évre ítélte – nehéz vasban – a fent idézett állításáért. S Petőfi katonabarátjának unokája nem hiába fáradozott. Kutatását a jószerencse és Petőfi nagy szelleme úgy irányította, hogy 1911 nyarán fáradozását siker koronázta, mert a sírt, Petőfi sírját a Bajkál-tó keleti oldalán meglehetősen elhanyagolt állapotban megtalálta. Ez az ifjú, ez a VII-es gimnazista diák én voltam..."


A napló sorsa – hasonlóan Barátosiéhoz – szomorú véget ért. Valamilyen úton a debreceni Déri Múzeum gyűjteményébe került, aztán – állítólag családi rendelkezés alapján – zár alá került. Ma már nem kutatható, nem másolható, egyszerűen el van zárva. Szerencsére a Magyarok Világszövetséghez még eljutott egy másolat, amelyet az általa kiadott Magyarságtudományi Füzetek 25. számában publikált. Ugyancsak az MVSZ részesítette Barátosi Lénárt Lajost posztumusz a legnagyobb kitüntetésben.


1913-ban érkezett haza oroszországi útjáról Barátosi, ahová néhány év múlva hadifogolyként ismét magyar honvédek érkeztek. Az ő tanúskodásuk új fejezetet nyitott Petőfi és társai szibériai szenvedéseinek megismerésében...


(folytatás következik)


 

Kapcsolódó cikkeink:














345 megtekintés

Comments


legte Tanka.jpg

VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

dombi 2023.jpg
vukics boritora.jpg
acta 202305.png
gyimothy.png
dio.jpg
KIEMELT CIKKEK