Vukics Ferenc: A magyar járványkezelés a társadalom állapotáról mutat pontos képet
Mivel már két évtizede figyelem a népesség változásával kapcsolatos adatokat, így az ország egészségügyi adatait is rendszeresen áttanulmányoztam. A járvány megindulásával pedig barátaimmal együtt tisztában voltunk azzal, hogy ezen adatok változásaiból tudunk majd a lehető legtöbb következtetést levonni. Meglepődve tapasztaltuk, hogy az adatközlőrendszer nemcsak hogy nem fejlődik az új kihívások irányába, hanem még a korábban kutatható anyagok is elérhetetlenné váltak. Még inkább elvetette bennünk a kétely magvait, amikor a világ legjobb biostatisztikusai (Marion Gruber és Philip Krause) arról írtak a The Lancet hasábjain, hogy az USA-ban közlésre kerülő adatok is úgy vannak elkészítve, hogy azokat egy tudományos eljárásban nem lehet felhasználni. Ferenci Tamás klinikai biostatisztikus, orvosbiológiai mérnök, a téma egyik legjobb magyar szaktekintélye szerint bizony középkori állapotok uralkodnak hazánkban, és ha létezne szándék, akkor – további költségnövekedés nélkül – egy hét alatt a legtöbb adatközlési hiányosságot meg lehetne szüntetni.
Még inkább megdöbbentő volt, amikor kiderült, hogy a hatóságok úgy adnak ki eljárásrendet, hogy abba beleírják: „szakmai szervezetekkel, szakemberekkel” egyeztetve készült, noha egyetlen szakmai szervezet vagy szakember nincsen benne megnevezve!
Az egyes országok adatközlése lényeges fejlettségi különbségeket mutat. Az Európai Járványügyi Központ (ECDC) pontosan meghatározza az ezzel kapcsolatos elvárásait.
A járvány kitöréséig azt lehetett tapasztalni, hogy az egyes tagországok folyamatosan javították, fejlesztették adatközlő rendszereiket. Aztán a járvány okozta „sokk” hatására még a korábban közölt adatok egy része is eltűnt a nyilvánosság elől. Egyes szakembereknek azt is feltűnt, hogy ha közölnek is adatokat a hatóságok, akkor azt valami olyan formátumban teszik, amelyek alkalmatlanok a további feldolgozásra. Szó sincs a korábban beígért átláthatóságról. A hatóságok szinte csak néhány országban kezelik partnerként a lakosságot, és jól látható módon az adatok eltüntetése, vagy az adatok manipulálása mögött gazdasági és politikai érdekek és műveletek állnak.
Az átláthatóság hiánya a legjobb táptalaja a hatósági intézkedésekkel kapcsolatos kételyek, ellen-elméletek terjedéséhez.
Ha a hatóságok megengedhetik maguknak azt, hogy manipulálják az adatokat a saját állításaik igazolására, akkor a másik fél is a lehető legtermészetesebb dolognak tartja, hogy hasonló eszközökhöz nyúljon a maga igazának bizonyítására.
Az adatok minél szélesebb körű gyűjtése és közlése szükséges ahhoz is, hogy a lakosság tisztában legyen a helyzet valódi súlyával, ami nélkül nem várható el, hogy ennek megfelelően viselkedjen.
A nyílt adatközlés az egyik legjobb minőségbiztosítási eszköz is, mert a közvélemény figyelme, ellenőrzési lehetősége jellemzően kikényszeríti a jó minőségű munkát.
Az átláthatóság előnye az is, hogy ha minél több független szakértő tudja elemezni az adatokat, annál valószínűbb, hogy a hibák a lehető legkorábban kiderülnek, és a leggyorsabban felbukkannak a továbbfejlesztési lehetőségek, melyek az egészségügy fejlesztőinek is érdekében áll.
Mivel a hatóságok és a lakosság közötti kapcsolat leginkább a „cári ukázok” szintjére süllyedt, azoknak az embereknek, akik kritikával illették az intézkedéseket, nem róható fel az ellenállásuk.
Az emberektől csak akkor várhatjuk el, hogy a helyzet súlyának megfelelően viselkedjenek, ha tisztában is vannak a helyzet súlyával.
Mindkét oldalon egy érzelmekkel túlfűtött harcot indítottak a másik ellen, ami jelenleg az „emberiesség szempontjából alaposan megkérdőjelezhető harceljárások állóháborújává vált”. Nehezíti a helyzetet, hogy ha a legelképesztőbb állításokat kivonjuk a képből, akkor azt tapasztalhatjuk, hogy mindegyik oldal mondanivalójában vannak igazságtartalmak. A véleményem szerint az emberek szándékosan lettek „két malomban őrlésre” kényszerítve.
Az emberiség rendelkezik azzal a szellemi potenciállal, amely a képessé teszi arra, hogy megoldja a felmerülő legnagyobb problémákat is. Az ellenérdekelt fél ezt csak akkor tudja megakadályozni, ha a lehető legtöbb törésvonalat hozza létre a társadalomban, és megakadályozza, hogy az így kialakított csoportok kommunikáljanak egymással. A párbeszéd akadályozását leginkább az adott tevékenységnek ellenálló társadalmi csoportok kriminalizálásával tudja elérni az, aki nem érdekelt a valóság közkinccsé tételében.
Egy értelmes társadalmi diskurzus, a lakosság egészségét előtérbe helyező politikai hozzáállás nagyon sok hasznos konklúziót eredményezhetne. Az egész világban azt látjuk, hogy a politikusok rövidlátó stratégiája mindent megtesz annak érdekében, hogy polarizálja és buborékokba zárja az állampolgárt. Elvárva tőle, hogy a buborék vezető véleményét kritika nélkül szajkózza és a másik buborék lakójának minden állítását gondolkodás nélkül tagadja. Mindez azonban egyrészt teljes konszenzusképtelenséghez, másrészt a problémák végtelen lebutításához vezet (pl. oltottak-oltatlanok viszonyrendszer).
A magyar járványkezelés kudarcai és sikerei valójában a társadalom állapotáról mutatnak pontos képet. Minden válság csak egy nagyító, amelyen keresztül jobban láthatjuk a mélyebb társadalmi folyamatokat. A krízisek kihívások elé állítják a társadalmat, és kiderül, hogy mennyire is életképes. A történelem arról szól, hogy csak az a kultúra marad fenn, amely képes a túléléshez szükséges erőforrásokat felkutatni, használni. A társadalmi elitek erőforrásai nem elegendőek. A mi szempontunkból különösen aggasztó, hogy az emberek legalább olyan bizalmatlanok a hatóságok irányába, mint a rendszerváltás előtt. Honfitársainkat végletesen polarizálta, az állami szerveken pedig látszik, hogy képtelenek tanulni, tapasztalatokat feldolgozni és alkalmazkodni. Az együttműködés teljes hiánya pedig mindig a társadalom és a kultúra megszűnéséhez vezet. Ezért is kell figyelnünk egymásra és ezért is kellenek az olyan szellemi műhelyek, amelyek a közös párbeszéd módszertanán dolgoznak.
A kezdetben mindkét oldalról ütni fogják őket. Ez bizony fájdalmas, félelmetesen nehéz és néha embertelen és megalázó helyzeteket teremt, de higgye el nekem minden Kedves Olvasó, hogy az ő munkájuk nélkül nem lesz Magyarország.
Kapcsolódó írások:
Vukics Ferenc: Jön az oltottak világjárványa – az új variánsok az oltottakat támadják I. (frissítve)
Szilaj Csikó siker – elfogadják a T-sejtes immunitás vizsgálatokat a védettségi kártyához!
Botos Gregory Zoltán: T-sejtes immunitás. Miért nem bíznak a tudományban a világ kormányai?
Vukics Ferenc: Szivárognak a hivatalos válaszok a magyar médiából I. – A sejtes immunitásról
Vukics Ferenc: Ha a Szilaj Csikóra hallgattak volna, nem lenne negyedik hullám – Ki a felelős?
