Vukics Ferenc: Az új intellektuális játékszer – a klímaszorongás

„Századokon át az volt az emberek fő gondja, milyen lesz az élet a halál után. Úgy látszik, ma először arra kell válaszokat keresnünk, milyen lesz az élet a halál előtt.”

Szent-Györgyi Albert

„Ha nem követeljük magunknak az örökkévalóságot, elveszítjük a mát is.”

Kodolányi János

„Ez a Magyarország még mindig összeszedhetné magát, megrázhatná magát, mint a kutya… A valóságos élő emberek, akikkel találkozom, lenyűgözőek, csak mintha el volna átkozva az összefüggés.”

Karátson Gábor

Mi is történik a ma emberével? A korábbi korokhoz képest példátlan jólétben élünk, hatalmas mennyiségű információhoz juthatunk hozzá nap mint nap, mégis egyre több emberből vész ki annak az igénye, hogy a körülötte lévő világot megismerje, formálja. Ezzel párhuzamosan folyamatosan csökken azoknak a száma is, akik reményteli várakozással tekintenek a jövőbe.

Az elmúlt évtizedekben az emberiség példátlan erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy megszüntessen minden lehetséges okot, ami félelmet válthat ki belőlünk. A békés környezet megteremtése, a társadalmi megegyezések szükségességének felismerése, a korszerűnek gondolt gyógyszerek, a járványos megbetegedések felszámolása, az egészséges és biztonságos lakóhelyek, a fejlett gazdagság, a bőséges táplálék, a jogrendszer igyekszik biztonságos, félelemmentes világot teremteni számunkra. Látszólag minden rendelkezésre áll ahhoz, hogy a racionálisan gondolkozó ember egyre nagyobb biztonságban érezze magát, és egyre kevesebbszer találkozzon a félelemmel. Úgy tűnik azonban, hogy éppen a racionálisan gondolkozó ember, a modern világ működtetője és kialakítója fél egyre inkább.

Lehet, hogy a fogyasztói társadalmak új embertípusa már nem lesz alkalmas arra, hogy a jövőért cselekedjen?

Kopp Mária, Skrabski Árpád írták a Magyar Lelkiállapot az ezredforduló után c. tanulmányukban, hogy a gazdasági, fogyasztói verseny, növekedés gyakran kifejezetten káros az emberi személyiség fejlődése szempontjából. Minden jel arra mutat, hogy az emberi agy, lélek, szervezet, az emberi társadalom saját evolúciós sikerének áldozatává vált.

„Az embert az állatvilágtól megkülönböztető jelenség, hogy a jövőben bekövetkező veszély előjeleire ugyanúgy vészreakcióval válaszolhatunk, mintha a veszély jelenvaló lenne. A modern világ gyakran igen nehezen kiszámítható körülményei között, a tömegtájékoztatás negatív üzenetei hatására, vagy a kevés biztonságot adó gyermekkori fejlődés eredményeként igen sokan reagálnak ilyen téves pánik-, veszélyreakciókkal a bizonytalanság, betegség, társadalmi lemaradás gondolatára.”

„A verseny, a valóban soha nem látott gazdasági fejlődés eredményeképpen olyan társadalmak jöttek létre, amelyek csak nagyon korlátozottan felelnek meg az emberi személyiség, az önálló, környezetét alakító, kreatív alkotó ember fejlődésének, sőt, a „fogyasztói” embertípus szinte nagyipari előállításának kedveznek.”

”Modern paradoxon, hogy az érett személyiség nem ideális fogyasztó, az ideális fogyasztó a kapcsolataitól, céljaitól megfosztott, magányosan szorongó ember.

A fogyasztói társadalom ideálja az infantilis személyiség, akinek jellemzői: bizalmatlanság, sőt ellenségesség, unalom, öncélú izgalomkeresés, erőszak, agresszivitás, mint szorongásoldás. Az az ember, akinek nincsenek hosszú távú céljai, aki nem bízik senkiben, és a kapcsolatokat is fogyasztási cikknek tekinti, a legkönnyebben manipulálható, befolyásolható.”

Mindent átszövő modernitásunk azonban csak álca. Régi félelmeinket újakra cseréltük, majd újrateremtettük a régieket is.

A korábbiak helyett, melyek főként a természeti csapásokkal, járványokkal, spirituális jelenségekkel voltak kapcsolatosak, egyre több, erősebb, korábban soha nem tapasztalt félelem telepedett társadalmunkra. Az emberiség kezében korábban nem tapasztalt hatalom összpontosul. Ez a hatalom azonban már régen nincs demokratikus ellenőrzés alatt.

A világ kevesek kezébe került. A hatalmi koncentráció birtokosai és annak elszenvedői ennek ellenére pontosan ugyanúgy reagálnak a jövő kihívásaira: félnek. A tudás, a hatalom gyakorlása, vagy a hatalmat birtoklónak tevékenysége a jelek szerint mindent átható félelmet gerjeszt.

Aztán a világjárvány és az ökológiai válság kapcsán rádöbbentünk, hogy a régi félelmeinket is feltámasztottuk, mert semmire sem találtunk igazi megoldást.

A kísérlet, amely az intellektus kizárólagos segítségével akart boldogságot teremteni, mégsem hozta el az áhított jövőt. Ma is ugyanúgy megszületünk, élünk, megbetegszünk és meghalunk, mint ahogy azt évszázadokkal ezelőtt őseink tették. Bár várhatóan hosszabb ideig fogunk élni, de gyakran jóval több testi, lelki, szellemi szenvedés árán érjük el utunk végső állomását. Közben elszennyeztük az élettereinket, testünket, lelkünket, szellemünket, és ha nem vigyázunk, mi lehetünk az első civilizáció a történelem során, amely bukásával magával ránthatja az egész Földet.

Az emberi lélek továbbra is sejteti velünk, hogy a világ lényegesen több, mint ami öt érzékszervünkkel felfoghatunk és intellektusunkkal feldolgozhatunk. Ez a „belső tudásunk” egyre nagyobb konfliktusba kerül mindazzal, amit maga körül lát, ezért természetes a válaszreakciója: szorong, fél, retteg.

Ezt a félelmet táplálja az is, hogy a tudomány „kiszabadult” az erkölcs, a morál és átfogó világképek korábbi szoros kontrollja alól. Elembertelenedésünk egyik fő okozójává lépett elő. Ezzel párhuzamosan egyre többen kételkednek már ennek az elszabadult tudománynak az újabb ígéreteiben.

Jól láthatjuk a mostani pandémia során is, hogy maguk a tudósok is teljesen kétségbeesettebben vergődnek a természettudományos tudás, az új ideológiák, valamit a gazdasági és politikai szereplők hálójában.

Az első pandémiás hónapok után rádöbbentünk, hogy a korábbi évekhez képest az első félévben jóval kevesebben haltak meg. Pedig a lezárások miatt elmaradtak a szűrővizsgálatok és a műtétek jelentős része is. Egy orvos ismerősöm ekkor azt mondta, hogy ez talán azért van, mert a kollégáinak kevesebb lehetősége volt túldiagnosztizálni és félrekezelni az embereket. A hétköznapok embere a járványról nyilatkozó orvosok kijelentéseit hallgatva már felismerte Thorwald Dethlefsen német pszichológus aforizmáját, amely szerint: „A ma igazsága, a holnap tévedése.”

Fritz Riemann, a félelem ismert kutatója, a jelenséget a következőképpen fogalmazza meg:

„Úgy tetszik, a mai életünkhöz egy új nyavalya tartozik: egyre több olyan szorongásfajtát ismerünk, amelyek saját ténykedésünk nyomán jönnek létre, s e ténykedésünk önmagunk ellen fordul. Ismerjük a szorongást a bennünk magunkban meglévő romboló erőktől – amelyek a természetes életfolyamatokba való beavatkozások nyomán adódnak. A hatalom akarása, ami híjával van szeretetnek és alázatnak, a természet és az élet fölötti hatalom akarása azt a félelmet kelti bennünk, hogy manipulált, kiüresedett lelkű lénnyé válunk. Ha a régebbi korok embere félt a természeti erőktől, amelyeknek tehetetlenül ki volt szolgáltatva, és félt a fenyegető démonoktól, a bosszuló istenektől, akkor nekünk most önmagunktól kell félnünk.”

Sokan azt gondolhatjuk, hogy mindez ennek az évezrednek a terméke, de a folyamat már sokkal korábban megindult. A 90-es évek közepén találkoztam David Hicks angol jövőkutató egyik tanulmányával, amely akkor a fiatalok jövőképét vizsgálta történeti megvilágításban. Már a 70-es években felfedezték azt a tényt, hogy ellentmondás van a fiatalok személyes, egyéni elvárásai és aközött, ahogyan az ország, a nemzet, a világ jövőjét látják. Míg saját életükben munkát, házasságot, családot reméltek, addig a nagyvilágban forradalmat, nemzeti katasztrófát, nukleáris háborút „jósoltak". Míg a korábbi felmérések optimizmust sugároztak a személyes, a magánélet szférájában, pesszimizmus csak a nemzeti, országos és globális kérdések területén mutatkozott. A kilencvenes évek közepére ez a különbség eltűnt. A fiatalok jövőtlenségérzése nem csökkent a hidegháború befejeztével, sőt, a probléma egyre mélyült, főleg a globális környezetromlás, az erőszak, az egyenlőtlenség, a dehumanizáció és a gépek uralta világ miatt.

A globális felmelegedés és a klímaváltozás sokak szemében csak messzi, megfoghatatlan fenyegetés, amire az ő életükben úgysem kerül sor. A húszévesek szerint nyolcvan év múlva, a nyolcvanévesek szerint húsz év múlva fog bekövetkezni.

Ezek az emberek csak azzal foglalkoznak, hogy az ő életüket ezek a problémák ne zavarják, az utánuk következőkkel már nem akarnak törődni. Mit törődnek ők a örökkévalóság ígéretével!

A modernkori emberi önzés mindent a következő generáció nyakába akar tolni. Akadnak olyanok is, akik elfogadják és felelősnek érzik magukat a problémákért, és vannak olyanok is, akik annyira komolyan veszik a fenyegetést, hogy az már a mentális egészségüket veszélyezteti.

Ezt nevezzük klímaszorongásnak.

A klímaszorongás hasonló, mint bármely más szorongás. Alapvetően nem számít betegségnek, sokkal inkább tekinthető egyfajta jelenségnek, amely azáltal alakul ki, hogy egy ember túl sok időt tölt a globális felmelegedés végkimenetelének elképzelésével. Nagyon hasonló ahhoz, ami az 50-es és 70-es évek között volt megfigyelhető, mikor a hidegháború következtében mindenki egy esetleges atomtámadástól félt. Ezáltal túlzottan erős, néha irracionális félelem alakulhat ki az erre hajlamos személyekben. A szorongás irreális, túlzott félelmi reakció, aminek a tünetei minden embernél máshogy és más intenzitással jelentkeznek.

A tünetek erőssége és milyensége attól függ, hogy az adott személy mennyire harmonikus, érett, stabil, kényszeres vagy neurotikus személyiség – illetve mennyire van hajlama a szorongásra és a depresszióra.

A szorongás komolyabb tünetei közé azok tartoznak, amelyeknél az illető annyira fél az esetleges klímakatasztrófától, hogy emiatt már nem is tervez a jövővel kapcsolatban, pl. nem akar gyermeket. A félelem megbénítja a munkavégzését vagy hétköznapi cselekvéseit, mint például a bevásárlást, ahol nem tudhatja pontosan, hogy mivel, mennyire árt a természetnek. Extrémebb esetekben a klímaszorongás olyan méreteket ölthet, hogy az illető teljesen elszakad a valóság talajától, ezáltal akár hallucinációk is felléphetnek. Az ilyen jellegű gondolatoktól

klímadepresszió is kialakulhat, ekkor a személy cselekvésképtelennek érzi magát a természeti katasztrófa megakadályozásában, ezáltal az életének minden területét értelmetlennek kezdi érezni. A friss kutatások azt mutatják, hogy a fiatalok többsége aggódik a jövője miatt, klímaszorong.

Egyrészt úgy érzik, hogy a felnőttek, a döntéshozók cserben hagyták őket, másrészt elvesztették túlélési ösztöneiket, és nem tudnak tájékozódni a problémák eredőjével kapcsolatban. Ezt az állapotot nagyon tudatosan gerjesztik és kihasználják a gazdasági élet szereplői és a politika irányítói. Így azok állnak az egyes mozgalmak élére, akik tevékenységükkel a jelenlegi helyzetet okozták.

Míg korábban a fiatalok ösztönösen felismerték az elnyomóikat, most azokat tekintik ebben az ügyben is példaképeiknek, akiknek az érdekei semmilyen módon nem találkoznak az övékkel. A komplex gondolkodásra való képesség az oktatás „pokolkonyháján” odaveszett. Sokan egyelőre tehetetlennek érzik magukat, és ez szorongató érzés.

Jól emlékszem, hogy még a kétezres évek elején is kinevettek bennünket, hogy komolyan aggódunk a klímaváltozás miatt, azóta viszont azt látjuk, hogy a korábbi kritikusaink már a mi felelőtlen kritikánkról beszélnek. Valójában ők nem változtak. Akkor a fősodratú médiában „tudománytalannak”, „szánalmasnak” tartották előrejelzéseinket (pedig csak Vida, Sántha-Takács, Géczy, Hetesi előadásait hallgattuk), ezért a mindennapok embere is ezt tette velünk. Számukra egyértelmű volt, hogy a tv és az újság jobban tudja. Most pedig „beelőznek” bennünket, mert továbbra is csak az számít nekik, amit a narratívák társadalma nyújt.

Mi sem változtunk. Továbbra is kritikusan szemléljük a körülöttünk folyó eseményeket, és makacsul ragaszkodunk korábbi megállapításainkhoz:

továbbra is a hatalom birtokosai irányítják a jövőről való gondolkodást, ezáltal éppen a legfontosabb dologról terelik el a figyelmet – az erőforrások birtokosairól.

Schiffer András régóta hangoztatja, hogy rendkívül óvatosan kell bánnunk azzal a divathullámmal kapcsolatban, ami a klímaváltozás körül az elmúlt két évben kipattant. A véleménye szerint sikeresen redukálták az ökológiai válságot a globális felmelegedésre. Miközben ez valóban súlyos krízis, a divathullám olyan képet idéz fel, hogy a környezetünkre leselkedő legnagyobb veszély tőlünk távol van, és egy elvont problémával állunk szemben. „Cserébe” elterelik az emberek figyelmét arról, hogy a fogyasztási szokásaik és egyéb tevékenységük más tekintetben súlyos károkat idéznek elő. Az ökológiai válságnak csak egy szegmense a klímaválság. Ráadásul a nagy cégek, amelyek a profitjuk miatt érdekeltek, hogy elmaradjon a fordulat, az elcsatornázás eszközével élnek, és próbálják lenyúlni a klímaváltozás témakörét is.

A nagyvállalatok, amelyek profitért közösségeket tesznek tönkre, tavakat tüntetnek el, állatokat üldöznek el az élőhelyükről, hirtelen kizöldültek, és úgy tüntetik fel magukat, mintha a klímavédelem élharcosai lennének, s közben minden felelősséget rátolnak a fogyasztóra.

Nemrégiben egy szupermarketben hallottam, ahogy egy tizenhat év körüli lány kioktatta édesanyját, hogy a termék, amit megvett, az nem „Full Recycle”. Édesanyja aggódóan és bűnbánóan tekintett rá. Akkor elgondolkodtam azon, hogy valószínűleg már nagyon aktív a fogyasztói társadalomnak az az embertípusa, aki elhiszi, hogy a boltban vásárlással is meg lehet menteni a világot. Szerintük nem kell megváltoztatni az életünket, elég csak másképpen válogatnunk a termékek között, és más színű kukába dobni a szemetet.

Emlékszem, hogy a szülői házban a nyolcvanas évek elején gyakorlatilag nem ismertük a szemét fogalmát. Nem volt otthon kuka. Némi gyújtós alá való papíron kívül nem nagyon képződött olyan hulladék, ami ne tudott volna a „ganyédombra” kerülni, hogy újból „Full Recycle” legyen. Arra is emlékszem, hogy akkor a tévében arra panaszkodtak: persze, jók a magyar termékek, de hát a csomagolás annyira fejletlen, hogy így nem lehet betörni a nyugati piacra. Aki néhány nyugati látogatáson megízlelte a csomagolt kenyér, a fóliázott szalámi és a fűízű paradicsom élményét, az abban reménykedett, hogy mi megmaradunk a sajátos elmaradottságunkban. Akkor nem szemetet akartunk eladni élelmiszernek, és nem akartuk szemétbe csomagolni. Ma már annyira fejlettek vagyunk, hogy a szemétbe csomagoljuk a szemét minőségű élelmiszereket. Nemcsak a fáraók piramisait megszégyenítő szeméthalmokat halmoztunk fel, de a testünket, a lelkünket és a szellemünket is elszennyeztük.

A független Pew Research Center felméréseinek adatai szerint világszerte az emberek csaknem háromnegyede (72%) attól tart, hogy a globális klímaváltozás személyesen árt neki. A fiatalok majdnem fele szerint az éghajlatváltozással kapcsolatos érzéseik negatívan befolyásolják mindennapi életüket, és 77%-uk szerint ijesztő jövő vár rájuk az éghajlatváltozás miatt.

Ennek következtében egyre többen vonakodnak attól, hogy gyermeket vállaljanak. Azzal védekeznek, hogy nem akarnak utódokat hagyni egy olyan világra, amelyet az elkövetkező évtizedekben az éghajlatváltozás el fog pusztítani.

Nemrégiben az Egyesült Nemzetek Szervezete kiadott egy Piros kód az emberiség számára c. tanulmányt. Ebben a világ vezető klímatudósai a mélyülő éghajlati vészhelyzet elkerülhetetlen következményeire hívták fel a figyelmet. A tudósok jövővel kapcsolatos borúlátó előrejelzései miatt egyre több embert bizonytalanodik el a gyermekvállalással kapcsolatban.

A Morgan Stanley elemzői a múlt hónapban befektetőknek írt feljegyzésükben azt mondták, hogy

„az éghajlatváltozással kapcsolatos félelmek miatti gyermekvállalásra irányuló mozgalom növekszik, és gyorsabban hat a termékenységi rátákra, mint bármely korábbi tendencia a termékenység csökkenése terén”.

Érvelésük alátámasztására olyan felmérésekre, tudományos kutatásokra mutattak rá, amelyek azt mutatják, hogy a klímaváltozás közvetlenül és közvetve felgyorsítja a termékenységi ráta csökkenését. Az UCLA kutatói kimutatták, hogy az Egyesült Államokban a születések száma csökkent a szélsőséges hőség utáni kilenc hónapban, míg egy tavalyi, Kínában 18.000 pár bevonásával készült tanulmány kimutatta, hogy az éghajlatváltozás és különösen a részecskeszennyezés 20%-kal nagyobb valószínűséggel járul hozzá a meddőség kialakulásához.

Egyre többen döntenek úgy, hogy nem vállalnak gyereket, mert attól tartanak, hogy ezzel felerősítik a globális felmelegedést. Erre a jelenségre korábban, Az új zöld toposz- klímagyilkos gyerekek c. cikkemben már felhívtam a Kedves Olvasó figyelmét.

A Morgan Stanley elemzői szerint a CO2-kibocsátás tekintetében a gyermekvállalás hétszer rosszabb hatást gyakorol az éghajlatra, mint a 10 legnagyobb szennyezőnek tartott eszköz.

Közben a Tesla és a SpaceX vezérigazgatója, Elon Musk a napokban bejelentette, hogy azt szeretné, ha az embereknek több gyermekük születne. „Nincs elég ember” – mondta Musk a Wall Street Journal hétfői eseményén. „Nem tudom ezt eléggé hangsúlyozni, nincs elég ember” – mondta. A technológiai milliárdos szerint a születési ráta túl alacsony, és a meglévő is gyorsan csökken, amely „jelenleg az egyik legnagyobb civilizációs kockázat”. Musk szerint egyre többen döntenek úgy, hogy nem vállalnak gyereket, olyan aggályokra hivatkozva, mint az éghajlatváltozás és a társadalmi egyenlőtlenségek. Musk hozzátette, hogy túl sok „a jó és okos ember”, akik úgy gondolják, hogy túl sok ember van a világon, és hogy a népesség kontrollálhatatlanul növekszik. "Teljesen az ellenkező irányba kell tartanunk." – mondta Musk, és arra buzdította az embereket, hogy nézzék meg az egyre aggasztóbb születési adatokat. „Ha az embereknek nem lesz több gyerekük, a civilizáció összeomlik. Emlékezzetek majd a szavaimra!"

Természetesen, ha mindenki elvetné a gyermekvállalást, akkor az emberiség végül megszűnne létezni. Folyamatosan nő azon „klímafasiszta” születésellenes csoportoknak a befolyása, akik azt állítják, hogy a földi életet csakis az emberiség felszámolásával lehet megmenteni. Ennek ellenére a legtöbb ember továbbra is alapvető emberi jognak tekinti a gyermekvállalást, amelyet az emberi boldogság legfontosabb forrásának tart. Harry herceg 2019-ben környezetvédelmi megfontolásokra hivatkozva azt mondta, hogy feleségével, Meghannal legfeljebb két gyermeket terveznek. A hírhedten progresszív, 31 éves New York-i képviselő, Alexandria Ocasio-Cortez egy 2019-es Instagram élő közvetítésében 1,5 millió követőjének így nyilatkozott: „Alapvetően tudományos konszenzus van abban, hogy a gyerekek élete nagyon nehéz lesz. És azt hiszem, ez arra készteti a fiatalokat, hogy jogos kérdést tegyenek fel: szabad-e még gyereket vállalni?”

Nemrégiben nagy port kavart a nyugati sajtóban egy 39 éves angoltanár (Jessica Combes), CNBC-nek adott interjúja, amelyben a következőket mondta: „Nem vagyok hajlandó gyerekeket szülni abba az égő pokolba, amelyet bolygónak hívunk. Mindig is bizonytalan voltam abban, hogy legyenek-e saját gyerekeim. Most pedig, ahogy a gazdaság helyzetét, a silány globális egészségügyet és az éghajlatváltozást nézem, egyszerűen úgy érzem, hogy minden félelmem jogos volt”.

Az IPCC jelentése arra figyelmeztet, hogy a kutatók által megfigyelt éghajlatváltozások némelyike – például a tengerszint folyamatos emelkedése – az előrejelzések szerint „legalább százezer éven át visszafordíthatatlan lesz”.

Jelenleg, bár a döntéshozók nyilvánosan elismerik az alacsony széndioxid-kibocsátású társadalomra való átállás szükségességét, a világ fosszilis tüzelőanyagoktól való függősége várhatóan még hátrányosabb lesz a következő évtizedekben.

Lőrik Dóra klinikai szakpszichológus szerint a klímaszorongás nem betegség, hanem csak egy jelenség.

„Szorongásról akkor beszélhetünk, ha valamivel kapcsolatban irreális, túlzottan erős félelmeink vannak. Normál félelem az, amikor valóban félelmetes, amitől félünk, szorongás pedig, amikor egy nem félelmetes dologra is rávetülnek olyan feszültségek, amelyek miatt az félelmet kelt az illetőben. Azért is nehéz megmondani, honnan számít patológiásnak egy klímaszorongás, mert nem tudjuk, mi az indokoltnak számító reakció a globális felmelegedés tényére. Nem tudjuk pontosan, hogy a klímaváltozásnak mi lesz a végkimenetele, hiszen ez csak a jövőben fog kiderülni, mennyire érintette az életünket.”

„A legsúlyosabb az, az állapot, amikor a szorongás olyan erős, hogy az illető valósággal való kapcsolata meggyengül. Ilyenkor a klímaszorongásnál téveszmék, hallucinációk formájában jelentkezhetnek a tünetek: elképzelheti, hogy ő a kiválasztott, aki megmentheti a bolygót, és ez akár másokra nézve ártalmas cselekedetekre is sarkalhatja őt.”

A kényszeres személyiség esetében a klímaszorongás úgy is jelentkezhet, hogy napi több órán keresztül csak azzal foglalkozik, hogyan lehetne klímatudatosabban élni. Ez pedig akár meg is béníthatja az olyan rutinszerű cselekedeteket, mint a bevásárlás vagy a tisztálkodás, hiszen nem tudhatja, pontosan mekkora kárt tesz a természetben az ételvásárlással vagy a mosakodáshoz használt vízfogyasztással. Beszélhetünk klímadepresszióról is, ilyenkor az illető hangulata érintett: úgy érzi, hogy a klímaváltozás annyira gyors és megállíthatatlan, hogy neki erre semmiféle ráhatása nincsen, ezért már nincs is értelme bármit is tenni ebben az életben. Emiatt elvész az életéből az öröm, az aktivitás, a motiváció, nem lesznek életcéljai.

A depresszió és a szorongás azoknál alakulhat ki, akiknek egyébként is hajlama van rá, csak épp ebben az esetben a klímaváltozás válik a szorongás tárgyává vagy a depressziót kiváltó okká.

Akkor tudunk egészségesen reagálni a lehetséges veszélyekre, ha a személyiségünk harmonikus, nagyjából érett, nagyjából érzelmileg stabilnak érezzük magunkat. Elegendő önbizalommal rendelkezünk az életünk irányításához. A harmonikus személyiségű ember könnyebb helyzetben van, mert ha rossz hírt hall, akkor először tájékozódik a hír valóságtartalmáról, majd próbálja beilleszteni az ő világról alkotott képébe az új, fenyegető információt. Ezek után már azt nézi, hogy ő a szeretteiért, kisebb-nagyobb közösségeiért és saját magáért mi mindent tehet.

A Karátson Gábor Kör a következőket írja Harmadik Út elnevezésű programtöredékében:

„A környezettudatos politikai nyilatkozatok általában kétfélék: hazugok vagy kétségbeejtők. A hazugok fenntartható fejlődésről beszélnek, elhallgatva, hogy ami ma van, az nem fejlődés, hanem egy civilizáció hanyatlása, amelyet nem fenntartani kellene, hanem új alapokon újjáteremteni. A kétségbeejtők szerint a földi ökoszisztéma összeomlása emberi erővel immár alig fékezhető. Amit a következő évtizedekben még megtehetnénk, az emberiség azt sem fogja megtenni, mert akiknek ez a hatalmában állna, éppen ők az igazi haszonélvezői az erőltetett növekedés – esztelen pazarlás rendszerének. Alattvalóik pedig el sem tudják képzelni, hogy élhetnének másképpen is.”

„Mi ezzel szemben azt állítjuk, hogy azokban az országokban, ahol még nem rekesztették el teljesen a gondolatok szabad áramlásának útját, új eszmék terjednek, és egyre több embert tesz fogékonnyá ezekre létforrásaink végzetes beszűkülése. Ezek az eszmék a túlélés és a megújulás lehetőségével kapcsolatosak, és alkalmasnak ígérkeznek az előttünk álló súlyos megpróbáltatások enyhítésére. Bölcsességet, erkölcsi bátorságot csakis ezek szolgálata kíván; ha nem cselekszünk, az összeomlás magától is bekövetkezik.”

„Az emberi beavatkozás nyomán kibontakozó természeti katasztrófa új megvilágításba helyezi mindazt, amit az együttélés értelméről, a társadalom rendjéről gondolunk. A ma születő döntések hosszú évszázadokra – vagy örökre – meghatározzák utódaink életlehetőségeit: az ebből fakadó felelősség tudatában kell választ találnunk korunk kihívására. A világ mostani rendje nem azért fenntarthatatlan, mert a természet eltartóképességének korlátaiba ütközik, hanem azért ütközik természeti korlátokba, mert fenntarthatatlan.”

„A várakozás, hogy az emberiség jóléte a termelés fokozásával elérhető, végzetes tévedésnek bizonyult. Hiába állították a tudományt a természet – mindenekelőtt az emberi természet – leigázásával azonosított haladás szolgálatába, az eredmény a tudás beszűkülése, a létbizonytalanság növekedése, az emberhez méltó élet természeti és kulturális feltételeinek romlása lett. Egyetlen faj robbanásszerű szaporodása és terjeszkedése az összes többi rovására immár a földi ökoszisztéma összeomlásával fenyeget.”

„Az ökológiai katasztrófa enyhítésének egyetlen útját ismerjük: a természeti források kimerítése és tönkretétele helyett megélhetésünket ezentúl az emberi képességek bölcsebb használatára kell alapoznunk. Ha az örömtelen pazarlás helyébe a felelős gondoskodás lép (egymásról, az utánunk jövőkről, az élővilágról – ez a három szorosan összefügg), szebb, értelmesebb élet jut mindenkinek. Szó sincs lemondásról: az ökológiai politika célja a felszabadulás a technológiai–gazdasági kényszerintézmények zsarnoksága alól. Hogy miféle eszközökkel érhetjük el, ezt igyekszünk tisztázni az alábbiakban. Mi nem az álbaloldal és alsójobboldal küzdelme által behatárolt politikai térben keressük a helyünket. A lejárt szavatosságú és megromlott állagú politikai eszmék újrahasznosításába ölt energiák pártjaink mélységes bizonytalanságáról árulkodnak arra nézve, hogy egyáltalán mit is kellene itt és most akarni.”

„Nem fogadjuk el sem a globális üzleti hálózatok, sem az új párthűbéri rendszer játékszabályait, mert hatalmát mindkettő létforrásaink pusztítására építi. Meggyőződésünk, hogy a civilizációnk fennmaradását fenyegető válságból kiutat csak az ökológiai belátásokra támaszkodó politika kínál.”

„Az olyan jövedelmet, amely a jó emberi élet felsorolt feltételeit veszélyeztető tevékenységből származik, nem nyereségként, hanem veszteségként kellene elkönyvelni. A gazdasági teljesítmény általánosan elfogadott mutatói nem jelzik az üzleti forgalom mérőszámainak alakulása mögött a társadalmi és természeti tőke gyarapodását vagy fogyását. A forgalom növekedése, amelyet a jövedelmi statisztikák tükröznek, nem kis részben az erőforrások kimerítéséből vagy éppen szándékos tönkretételéből származik. Ennek extraprofitját világszerte – így Magyarországon is – egy példátlanul szűk csoport élvezi.”

„Feléljük erőforrásainkat, ezáltal folyvást szegényedünk. Ez a szegénység nem azonos az anyagi javak hiányával, és nem mérhető hiteles módon az egy főre eső fogyasztás mérőszámaival, mert ezek nem tükrözik a létbizonytalanság, a kiszolgáltatottság, céltalanság és elhagyatottság mértékét, az egészségünkre leselkedő kockázatokat, vagy a nélkülözhetetlen természeti szolgáltatások hiányát.”

„A világgazdaság jelenlegi rendje fenntarthatatlan. A társadalom kettészakadása és az ökológiai katasztrófa csak akkor enyhíthető, ha a gazdasági folyamatok ismét a helyi társadalmak ellenőrzése alá kerülnek. Ezt megakadályozza a hatalom, azaz a vagyon és a tudás központosítása egy felelősséggel senkinek sem tartozó nemzetközi gazdasági és politikai elit kezében. Az ökológiai fenntarthatóság első követelménye a decentralizáció és a lokalizáció.”

„A piac klasszikus szerepét azonban az úgynevezett világpiac nem tölti be. Tényleges rendeltetése ennek éppen az ellenkezője: hogy a javak előállítását és cseréjét kivonja mindenféle helyi szabályozás és ellenőrzés alól. Behozhatatlan előnyöket biztosít a határtalanná tágult gazdasági tér áttekintésére és ellenőrzésére egyedül képes globális pénzügyi hálózatoknak a kisebb szereplőkkel, ténylegesen a teljes reálszférával szemben. A jövedelem fő forrásává az információ és a pénzügyi műveletek váltak, az élőmunka és a nyersanyagok ellenben leértékelődtek. A szélsőségesen különböző adottságokkal, vagyonnal, információval és érdekérvényesítő képességgel rendelkező felek érintkezése olyan egyenlőtlenséget teremtett, amely fikcióvá teszi a csere kényszermentességét, és ellehetetleníti a klasszikus piaci mechanizmusok működését.”

„Magyarországot az elmúlt száz esztendő morális katasztrófába sodorta. Ennek nyomasztó következményei a társadalmi érintkezés valamennyi területén éreztetik hatásukat, mentális egészségünket is kikezdik. A közbizalom a társadalmi tőke különösen értékes formája. Ha a bizalom erős, az erősíti a gazdaságot is: csökkenti a tranzakciós költségeket, kiszámíthatóbbá teszi az együttműködést, megkönnyíti a társadalmi újraelosztást. Ha gyenge, akkor szabályozó szerepét a kényszer veszi át: vagy az állami beavatkozás, vagy az erősebb szereplők uralma, akik eltapossák a kisebbeket. A bizalom helyreállításának útján az első lépés az államapparátust átszövő korrupció felszámolása volna. A tiszta kezek, az egyenes beszéd, az átláthatóság terén a döntéshozóknak kell példát mutatniuk.”

Ha nem követeljük az örökkévalóságot, akkor el fogjuk veszteni a máért folytatott minden küzdelmünket. A felnövekvő generáció is csak abban az esetben lesz kitéve a klímaszorongásnak, ha gyermekkorban nem alakult ki az érzelmi stabilitás, ha a családjában nem tanították meg arra, hogyan tartsa kordában a félelmeit, indulatait. Szóval minden a mi cselekedeteinken, hozzáállásunkon és hagyományokon alapuló „belső tudásunkon” múlik.

Forrás:

Kapcsolódó írások:

Vukics Ferenc: Az új intellektuális játékszer – a klímaszorongás

Blogos rovatok

KIEMELT CIKKEK