Vukics Ferenc: Az ukrán gazdaság 30 éve teljes kudarc – Egy gyarmati ország háborúja
Állítólag a háború miatt gyengélkedik a forint. „Szövetségeseink” üzletemberei folyamatosan támadják a forintot. Spekulációs támadás történt, nincs fundamentális alapja a forint gyengülésének – mondta egy háttérbeszélgetésen Nagy Márton, a miniszterelnök főtanácsadója, miután hétfő reggel történelmi mélypontra süllyedt a hazai fizetőeszköz, egy eurót 400 forinton jegyeztek.
Lentner Csaba közgazdász tegnap a Hírt TV Napi Aktuális című műsorában azt mondta, hogy külföldi spekulánsok már a magyar választásokba való beavatkozás részeként támadják a forintot, hogy ezzel további nyugtalanságot okozzanak a lakosságnak.
Az, hogy nincs fundamentális alapja a forint ilyen mértékű gyengélkedésének, azt jól mutatja az ukrán fizetőeszköz helyzete is. Ha van pénznem, amelyet érinteni kellene a háborúnak az a hrivnya, de úgy tűnik, hogy az inkább erősödik, mint gyengül a háború kitörése óta.
Persze ha Ukrajnában 4 millió nyugdíjasnak 2000 hrivnya (22 000 Ft) alatt van a nyugdíja, az átlag nyugdíj pedig 3500-4000 hrivnya (40 000 forint), akkor ezt senki sem sajnálja tőlük. Az átlagfizetés a hivatalos ukrán adatok szerint 12-14 000 hrivnya (140 000 Ft) között van. Ez azt jelentené, hogy Kárpátalján kicsivel az ukrán átlag alatt keresnek az emberek, de valójában 300 dollár körüli a nettó átlagfizetés, ami körülbelül 105-110 000 forintnak felel meg.
Azt, hogy alaposan megértsük a háború valódi mozgatórugóit, érdemes egy kicsit elmélyülnünk az ukrán gazdaság valódi állapotában, és akkor egyből megértjük, hogy a saját sorsunk is a legkevésbé a valódi gazdasági folyamatok következménye.
Évek óta figyelemmel követem az ukrán eseményeket, de leginkább 2014 után gondoltam úgy, hogy
fontos figyelmeztetés lehet a magyarok számára Ukrajna sorsa, és ha van egy csöppnyi eszünk, akkor tanulunk az általuk elkövetett hibákból.
Engedje meg a Tisztelt Olvasó, hogy felhívjam a figyelmet ezekre a régebbi írásaimra:
Az USA nem ad atomfegyvert Ukrajnának (napi szemezgetésben)
Számomra 2014 után érthetetlennek tűnt, hogy hogyan is akarja elképzelni a jövőjét egy olyan ország, amelyet úgy akar egy oroszellenes elit vezetni, hogy a közvetlen szomszédja Oroszország, amelynek lakosságából 8-10 millió ember kötődik az orosz kultúrához, és szinte minden gazdasági teljesítménye Oroszországhoz fűződik.
Az önálló Ukrajna megalakulásakor azt gondoltam, hogy a finn példát tekintik majd követendőnek. Kialakítanak egy olyan semleges országot, amely óriási hasznot fog húzni abból, hogy egyszerre vannak jó kapcsolatai a nyugati országokkal és Oroszországgal
Ukrajna szempontjából a legérdekesebb tanulság a második világháború óta meglévő finn semlegesség. Az ország nem lett tagja sem a NATO-nak, sem a Varsói Szerződésnek, belső életét pedig saját maga szabhatta meg. Ez pedig olyan jól sikerült, hogy Finnország a világ kevés valódi gazdasági felzárkózásainak egyikét valósította meg, azaz szegény országból gazdaggá vált, olyan skandináv típusú társadalmi berendezkedéssel, amelyet nagyon sokan irigyelnek szerte a világon.
Ukrajna összes termőterülete körülbelül 42 millió hektár, benne a világ feketeföld-állományának a 30 százalékával. Ez a fantasztikusan termékeny terület, a tengeri kikötőkkel, a szárazföld belsejét áthálózó vízi utakkal, a viszonylag képzett munkaerővel és az Oroszországgal kiépített jó kapcsolat miatt „testvéri áron” kapott energiahordozókkal és nyersanyagokkal kombinálva egyenes utat jelenthetett volna a gazdasági sikerhez.
Aztán egyszer csak arra figyeltünk fel, hogy az ukrán vezetők eladják a „jövőt”. A gyárakat, az üzemeket, a bányákat, a vezetékeket a termőföld követte. Kínaik, arabok, európaiak szereztek meg 4 millió hektárt a világ legjobb termőföldjéből.
Aztán éhbérért eladták az állampolgáraikat vendégmunkásnak, később a szerveiket és a gyerekeiket. Ezzel párhuzamosan pedig folyamatosan számolták fel a jó kapcsolatokat nemcsak Oroszországgal, de szinte minden szomszédos országgal.
Zsidók és lengyelek kiirtását vezénylő emberekről neveztek el stadionokat és közintézményeket, engedélyezték a „fajvédő” fegyveres csoportok működését, szankcionálták a kettős állampolgárságot felvevő magyarokat, lengyeleket, románokat, oroszokat, miközben a vezetőik három-négy ország állampolgárai voltak, és sokszor csak a miniszteri kinevezés napján lettek ukrán állampolgárok.
Aztán jöttek az „ukránosítást” megcélzó törvények, a szakadároktól visszaszerzett területeken elkövetett atrocitások (Krausz Tamás történész már hét éve felhívta a figyelmet arra, hogy Ukrajna felfegyverzett fasiszta csapatokkal mészárolta le kelet-ukrajnai civilek tömegeit), a Kelet-Ukrajna felett lelőtt a maláj utasszállító tragédiája, az Iránban lelőtt ukrán utasszállító esete, Biden fiának ukrajnai ügyei, Zelenszkij Trump elleni impeachment-eljárásban játszott szerepe, az atomsorompó szerződésből való kilépéssel fenyegetőzés és az atomfegyver kérése az USA-tól mind-mind előrevetítette a háborút.
Még ebből az országból nézve is őrület volt, amit műveltek, pedig mi magyarok tapasztaltunk már hasonló folyamatokat idehaza is.
Valójában teljesen elszigetelték magukat a környezetüktől.
Ukrajna elmúlt harminc éve gazdasági értelemben egy gigantikus kudarc. Magyarország, Lengyelország, Oroszország, Fehéroroszország és Ukrajna a szovjet és KGST-piac összeomlásakor közel azonos szintről indult, a magyar és a lengyel GDP azonban 2020-ban már körülbelül két és félszerese volt az ukránnak. Gazdasági értelemben káoszban működött és működik az ország. Az orosz gázt 1991 után még majdnem 20 évig szinte ingyen kapták, az üzemeiket ennek ellenére elherdálták.
Ha lehet ősbűnről beszélni, akkor az ukrán privatizáció az volt: spontán módon, oligarchák között osztották fel a gazdaságot, és ezzel megágyaztak az összes további problémának.
Az oligarchamodell persze orosz példára alakult ki, csakhogy Kijevben nem sikerült úgy visszafordítani, mint Moszkvában Vlagyimir Putyinnak (aki emlékezetes módon vasmarokkal és nem éppen ízléses módszerekkel megtörte, száműzte, illetve maga alá rendelte az egyre inkább önállósodó oligarchákat). Ukrajnában ez elmaradt, és az ezredforduló után is ment tovább a kiskirályok korrupt rendszere.
Az országot ma is a regionális oligarchahálózat tartja kézben, és ez olyannyira megcsontosodott, hogy a kijevi irányítás nemhogy korlátozni nem tudja, de sokszor maga is aktív fenntartója, üzemeltetője ennek a társadalmi-gazdasági szövetnek. Ukrajnában szélsőségesen a magánérdekek érvényesülnek a közérdekkel szemben.
Az első időszakokban ezek a magánérdekek döntő részében ukrán, 2014 után pedig külföldi üzletembereket jelentettek. Amíg a bemeneti oldalon olcsón jött az ukrán üzemekbe az alapanyag, és az olcsó orosz energiával előállított termékeket viszonylag magas áron lehetett eladni, haszonnal termeltek a gyárak. Ám amint ez az egyensúly megbomlott, az évtizedek alatt sem modernizált üzemek profitja eltűnt.
A rosszabb gazdasági teljesítmény viszont rögtön kiélezte az ország politikai megosztottságát, amely eleve lehetetlenné tette a tudatos, tervezett szerkezetátalakítást, a szélsőségesen megosztott helyzetbe pedig szinte törvényszerűen lépett be az orosz konfliktus.
Ukrajnában a külföldi tőkebefektetések nagyságrendekkel elmaradtak attól, mint amennyire a lehetőségekből következtetni lehetett volna. A közvetlen külföldi tőkebefektetések egy főre vetítve a lengyel érték tizedén ragadtak be. Ez a helyzet azért alakult így, mert az ország sosem tudott felmutatni olyan gazdasági környezetet, amely komoly nyugat-európai befektetéseket vonzott volna, a korrupcióba ágyazott oligarcharendszer erre nemhogy nem volt alkalmas, de egyenesen ellenérdekelt volt benne.
Mit exportál máig Ukrajna? Kukoricát, növényi olajat, vasércet és búzát, és ha csak ezt a négy terméket adjuk össze, akkor értékben megkapjuk a teljes ukrán kivitel 30 százalékát. Ez egy gyarmati jellegű gazdaságra jellemző exportszerkezet, ezeknek a termékeknek az előállításához nem kell sok ember, és mivel feldolgozatlanul hagyják el az országot, nincs akkora hozzáadott értékük, amelyre nyugati értelemben vett jólétet lehetne alapozni. Ráadásul ha tovább megyünk a listán, akkor is csak hasonló árukat találunk.
Csak két olyan terület volt, amelybe számottevő tőke érkezett: a bankszektor és az ingatlan. Óriási balszerencse, de a 2008-as gazdasági világválság pont ezt a kettőt sújtotta leginkább, azaz teljesen elvágta a fejlődés csíráit is.
Deák András, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem (NKE) Stratégiai Védelmi Kutatóintézetének munkatársa szerint Ukrajna gazdasági felzárkózása másképp aligha képzelhető el, mint a nagyobb hozzáadott értéket adó ipari termelés felfuttatásával. Sajnos azonban az oligarcharendszer felszámolására szinte semmi esély nem látszik, mert ezek már túl nagy gazdasági szereplők ahhoz, hogy a bukásuk ne okozzon sokkot. A gazdasági érdekcsoportok a többmilliós munkanélküliség rémével sakkban tartják a politikai döntéshozókat, és a velük együtt játszó állam a nagyobb összeomlások elkerülése érdekében mindig kimenti az oligarchák bedőlés előtt álló üzleteit – bár azok akkor is ki tudták járni maguknak a járadékszerű állami juttatásokat, amikor még konjunktúra volt.
Becslések szerint az ukrán gazdaság fele láthatatlan, fekete vagy szürke zónában van, az állam így sokkal kevésbé tudna egy gazdaságfejlesztési programot adóemelésre alapozni: a folyamatok felére még rálátása sincs. A fejlődés gátja persze természetesen már jó ideje az orosz konfliktus, amely 2014 óta gyakorlatilag háborús övezetté degradálta az ország jelentős részét.
Háborús övezetbe pedig nem megy a tőke.
Amíg az orosz konfliktus nem rendeződik, Ukrajna csak abban bízhat, amiben az oligarchái: túl nagy és túl fontos szereplő a világpolitikában ahhoz, hogy veszni hagyják. Saját lakossága viszont fokozatosan elhagyja, szó szerint vagy átvitt értelemben. Az ország függetlenné válásakor még mintegy 52 milliós lakosság mára a nemzetközileg elismert határokon belül 43 millió közelébe csökkent a születések számát meghaladó halálozások és a kivándorlás miatt. Ha pedig csak azt nézzük, hogy mennyien élnek a kijevi kormány fennhatósága alatt – azaz figyelmen kívül hagyjuk az Oroszország által elcsatolt Krímet és a lázadók által ellenőrzött keleti területeket –, akkor ez a szám alig haladja meg a 37 milliót.
Már a fegyveres fenyegetés és a háború előtti évben is az ukrán GDP 4 százalékkal csökkent. az első év 2015 óta, amikor csökkent az ukrán gazdaság teljesítménye, akkor a GDP 9,8 százalékkal esett. Ukrajna gazdasága 2019-ben 3,2 százalékkal, 2018-ban 3,3 százalékkal, 2017-ben pedig 2,5 százalékkal nőtt. Úgy tűnik, hogy a háború a gazdasági folyamatok változásából is kikövetkeztethető volt.
Egy héttel a háború kitörése előtt jelent meg egy cikk a Foreign Affairs-ben, „Mi lesz, ha Putyin győz?” címmel. Az írás felvezetésében a szerzők felidézték, hogy Nyugaton sokan jósoltak katasztrófát Oroszország számára, amikor Putyin úgy döntött, hogy beavatkozik a szíriai polgárháborúba Bassár el-Aszad elnök oldalán. Az akkori kommentárok szerint az oroszok ugyanúgy járnak majd, mint a Szovjetunió Afganisztánban, beleragadnak egy megnyerhetetlen háború mocsarába. De egyáltalán nem ez történt. Az orosz beavatkozás – az Aszadot már korábban is támogató Iránéval együtt – megmentette a szír diktátor összeomlás-közeli uralmát, és ma már a rezsim ismét ellenőrzi az ország nagy részét. Csak azért nem az egészet, mert északnyugaton a törökök nem engedték a szövetséges milíciáik felmorzsolását, északkeleten pedig az amerikaiak tartottak pajzsot a kurdok elé.
Orosz szempontból a legrosszabb esetben – ha nagyon erős az ellenállás – Ukrajna nyugati fele-harmada megmarad nyugati érdekszférának. Az ország középső, déli és keleti kétharmadán vagy felén pedig működhet egy oroszbarát kormányzat, a szükséges mértékű orosz katonai és gazdasági támogatás mellett.
Ez orosz szempontból a belorusznál erőforrás-igényesebb forgatókönyv, de nem lehetnek kétségeink afelől, hogy Putyin kész ezeket az erőforrásokat mozgósítani – hiszen olyan háborúra is elszánta magát, amelyet Nyugaton a legtöbben elképzelhetetlennek tartottak, és amilyet nem láttunk Európában a második világháború vége óta.
Kérdés azonban, hogy ezek az erőforrások a rendelkezésére állnak-e majd az orosz elnöknek, ezért is nagyon fontos a nyugati szankciók súlyossága és tartóssága. Ha ezek a katonai összeomlástól nem is tudják biztosan megmenteni Ukrajnát, abban még nagyon fontos szerepük lehet, hogy a fenti forgatókönyvek közül ne a legrosszabb valósuljon meg az országgal.
Ukrajna számára az lenne talán a legjobb kimenetel, ha Oroszország megelégedne az ország semlegességével, annak kimondásával, hogy nem lesz a NATO tagja.
Erre azonban csak akkor látszik esély, ha az orosz offenzíva tartósan megreked, a nyugati szankciók pedig már rövidtávon is gazdasági összeomlással fenyegetik Oroszországot. Ebben az esetben Ukrajna semlegessége egy olyan kompromisszum lehet, amelyet Vlagyimir Putyin győzelemként adhat el otthon. Főleg akkor, ha egy olyan megállapodás is kiegészíti ezt, hogy bizonyos típusú stratégiai fegyverek nem lehetnek az ország területén. Ez valószínűleg az ukrán vezetés számára is elfogadható lenne, voltak is erre utalások az utóbbi két hétben.
Ami továbbra is érthetetlen, hogy az ukrán adminisztráció (elnök, miniszterek, nagykövetek) mindenhol és mindenkit fenyeget. Kioktatják az NATO-t, az EU-t, a szomszédokat, Izraelt. Mindenkinek ők akarják megmondani, hogy hogyan viselkedjen. Már az is probléma, ha a szövetségesek vagy saját állampolgáraik nem eléggé lelkesek.
Ukrajna most hadban áll. A régi öregek szerint aki harcolni akar, az alaposan nézzen körül, mielőtt az életét áldozza valamiért. A 17 év feletti ukrán férfiaknak nincs választásuk. Nekik otthon kell maradniuk és harcolniuk kellene, hogy megvédjék halálra rémült elnöküket és az évtizedes kudarc eredményét. A rendszer kegyeltjei már rég elhagyták az országot, és rosszabb esetben 10 000 dollárt fizetve a határőröknek, már vígan autóznak a lengyel és a német autópályákon százmilliós autóikkal; jobb esetben pedig „klímasemleges” magánrepülőikkel gyorsan landoltak Hawaii nyaralójuk mellett. Az ott maradt embereknek a saját nyomorúságukért és az őket semmibe vevő vezetőikért kellene az életüket áldozni.
Sokan törik a fejüket azon, hogy mi is lehet a háború után Ukrajna sorsa. Én úgy gondolom, hogy jövője csak akkor lehet, amikor az őt megtagadó gazdasági és politikai elittől megszabadul.
Már a háború előtt is túl sok „életbe” került az ukrán emberek számára ez az ámokfutás. Ukrajna a világ minden problémáját és feszültségét összegyűjtötte, és most villámhárítóként működik az ukrán emberek kárárára.
Forrás:
