Gyimóthy Gábor: Egy kis csillagászat (VI.) Bolygók és exobolygók (2. rész)
(A helyesírás néhány esetben a szerző saját megfontolásait követi. Ld. a *-gal jelölt lábjegyzetet!)
Naszóval!
A rengeteg tengeri mikróba arra használja a széndioxidot, hogy mészvázat készítsen magának. A lényecskék pusztulásakor lesüllyed a mészváz a tenger fenekére, ahol – sok milió év alatt – mészkővé alakul. A tengerfenék mélybe kényszerítésekor ez a mész átalakul, és a benne fogvatartott széndioxid fölszabadul, amit aztán a tűzhányók visszapöfögnek a légkörbe. Hétszáz milió évvel ezelőtt, talán nem volt elég pöfögő tűzhányó. Tudjuk, hogy a földrészek időnként „összeúszkálnak” és egyetlen nagy földrészt képeznek. Ez volt a gyíksárkányok idejében is, 250 milió éve, és talán ez volt 650 milió éve is. Nem volt úszkáló földrész, nem volt kéreg-mélybegyűrés, tehát nem volt elég működő tűzhányó sem, és nem került elég széndioxid sem a levegőbe, amely az üvegházi jelenséggel fölolvaszthatta volna a jeget. Az ügyet súlyosbította a fehér jégfelület, amely azonnal visszatükrözte a Nap fénysugarait, tehát még az üvegház hatástól független melegítés sem jöhetett létre. Aztán (talán) a nagy földrész szétbomlott, részei újra úszkálni kezdtek és megjelenhettek a pöfékelő tűzhányók. Ez az önszabályozó, széndioxid körforgalom, ma is kitűnően működne, de mi sajnos belefuserálunk...
Visszatérve az életünket itt lehetővé tevő eseményláncolatra – amelyhez természetesen hozzátartozik ez a földrészúszkálás is (ami a Vénuszon valószínűleg sosem létezett) –, a földtengely ferde állása is lényeges tünemény, mert annak köszönhetjük az évszakokat. Fontos a Hold létezése is, amelynek tömegvonzása intézi, hogy ez a tengelyferdület ne változzon. De a Holdnak mást is köszönhetünk. Most évente kereken négy centimétert távolodik a Földtől. Ha feltesszük, hogy ez a távolodási mérték nem változott és hogy a Holdunk már négymiliárd évvel ezelőtt is létezett, akkor abban az időben a mai távolság felénél alig lehetett messzebb a Földtől, ami hihetetlenül vad ár-apály mozgást jelentett. Sokan feltételezik, hogy ezeknek az ár-apály hullámoknak szerepe lehetett az élet keletkezésében.
A lényeges tényezők közül elsőnek a rengeteg vizet kellett volna megemlítenem, azaz a hatalmas tengereket. Hogy került ide ez a rengeteg víz? Nagyon szerény véleményem szerint, nagy része mindig is itt volt, azaz már a Föld keletkezésekor is a Föld anyagának egy része volt. A ma hivatalos vélemény szerint viszont, az üstökösök hordták ide. Ez első látásra hihetetlennek tűnik, mert az üstökösök aránylag kis hógolyók és – szerencsére – ritkán potyognak a Földre, a tenger meg szinte mérhetetlenül nagy víztömeg. Ez igaz, csakhogy régen nyilván gyakrabban találta el egy-egy a Földet, és rengeteg idejük volt a tengereket föltölteni.
Számoljunk egy kicsit. A kilencvenes évek közepén járt erre egy nagy üstökös. Sokáig lehetett látni az égen, szabadszemmel. Az átmérője kereken 40 km volt. Az ilyen kis égitestek rendszerint nem golyó alakúak, de számoljunk mégis úgy, mintha ez golyó alakú lett volna. Kereken 33 500 köbkilométer lehetett a térfogata. Tegyük fel, hogy az tiszta jég volt, azaz víz. A Földön található víz mennyisége 1,4 miliárd köbkilométer. Ebből a (viszonylag nagyon nagy) üstökösből 41 800 kellett volna ennyi víz idecipeléséhez. Soknak tűnik, de tegyük fel, hogy az üstökösök bombázása egymiliárd évig zajlott. Akkor kiderül, hogy – ha jól számoltam – elég lett volna, ha 23 925 évenként egyetlen egy ilyen üstökös esik a Földre. Igaz, hogy a legtöbb üstökös jóval kisebb, de mint látjuk, a számok azt mutatják, hogy a hivatalos elmélet nem lehetetlenség.
Mégsem hiszem, hogy így történt. Az üstökösök valahol az Oort féle felhőben tanyáznak és ott nagyon jól érzik magukat. Sőt, hogy ott tanyáznak (azaz, persze, keringenek), az azt jelenti, hogy már a Naprendszer keletkezésekor is ott érezték magukat jól, ezért maradtak ott. Nagyon messze vannak, semmi okuk nincs idejönni, a Naprendszer meghitt, belső tájaira, és régebben sem lehetett sokkal több okuk. Onnan csak akkor jönnek ide, ha valami megzavarja köreiket, például elhúz a közelükben egy csillag.
Ha a víznek egy része tényleg „kívülről” származik, akkor azt inkább a becsapódó kisbolygók hozhatták magukkal, mert abban az időben azoknak is lehetett tekintélyes víztartalma. Ha nem 40 km átmérőjű üstökösöket tekintünk, hanem jóval kisebbeket, nem egymiliárd évig tartó „üstökös- bombázásból” indulunk ki, hanem az Oort-felhő viszonylag ritka megzavarásai miatt idetévedt, néhány üstökösből, akkor nehéz elképzelni, hogy a tengerek rengeteg vizét az üstökösök jótékonyságának köszönhetnénk.
Ámde nézzük, hogy milyen további csodák biztosítják a Földön az élet huzamos létezésének a lehetőségeit. Az egyik ilyen tényező az óriási Jupiter, amely magához ránt sok olyan kisbolygót és üstököst, amely különben könnyen a Földre zuhanhatna. Igaz, azt is hallottam, hogy ez téves szemlélet, mert a nagy tömegvonzásával ugyanannyit uszíthat felénk, mint amennyit elhárít tőlünk. A Földünk mágneses teréről már volt szó, amely nem lenne, ha a bolygónk olyan kicsi lenne, mint a Mars. Ez a tér nemcsak a napszelet téríti el, hanem a kozmikus sugárzás egy részét is. Nagyobb részét viszont a Nap mágneses tere hárítja. De tévedés lenne azt hinni, hogy ez a két mágneses tér a teljes kozmikus sugárzás elől árnyékolni tudná a Földet.
Ha szépen fölsoroljuk ezeket a véletlen csodákat, amelyeknek a létünket köszönhetjük, önkéntelenül arra gondolunk, hogy ez a létet lehetővé tevő és létet fönntartó körülmény-láncolat vajon tényleg véletlen-e? A kérdés jogos, de az egész csoda más szemszögből is nézhető. Tejútunkban több mint 200 miliárd csillag van (egyes becslések szerint legalább 300 miliárd). Ha mindegyik körül csak öt bolygó kering, az egybilió bolygó.
Érdemes ezt a számot szemléltetni. Egy közönséges papírlap nagyjából egytized miliméter vastag. Ha egybiliót raknánk belőle egymásra, százezer kilométer magas papíroszlopot kapnánk. Ez a távolság pedig kereken a nyolcszorosa a Föld átmérőjének, és több, mint a negyedrésze a Holdig tartó útnak!
Természetesen nem alkalmas mindegyik bolygó az élet hordozására, de ha már elképesztő véletlensorozaton csodálkozunk, nem is szorítkozhatunk csupán a saját Tejutunkra. És a Tejutunkhoz hasonló csillagrendszerből is van egy biliónyi az általunk belátható világegyetemben. Miért ne jöhetett volna valhol össze a szerencsés véletleneknek ilyen sorozata? Mellesleg, ha sehol nem jött volna össze, akkor nem létezne senki, aki a fönt még jogosnak tűnő kérdést föltehetné. Tehát itt vagyunk, mert minden szükséges úgy alakult, megtörtént ahhoz, hogy itt lehessünk.
Természetesen, mégsem zárható ki, hogy eme események mögött valamilyen hatalom van, és hogy a számunkra olyan szerencsés körülmények, egymáshoz csinosan illeszkedő sorozata szándékos cselekedet (teremtés) eredménye. Ez ellen szól viszont, hogy az utolsó 600 milió év alatt, tehát amióta már nem csak nyagyon kezdetleges élőlények léteznek a Földön, öt rettenetes csapás is érte a bolygónkat, amelyek egyáltalán nem voltak az életnek kedvező „véletlenek”. 250 milió évvel ezelőtt például, az akkor élő fajoknak több mint 90 százaléka pusztult ki, és jó, hogy a Föld légköre nem alakult át egy Vénusz-típusú, vissza nem fordítható pokollá. A 66 milió évvel ezelőtti pusztulás sem volt majális. És senki ne jöjjön nekem azzal a bődületes marhasággal, hogy az a pusztulás nekünk kedvezett, mert ha nem pusztultak volna ki a gyíksárkányok, akkor nem jöhettünk volna létre mint emberi faj. Vajon miért lett volna az úgy? Mert nem vagyunk akkorák, mint egy Tirannoszaurusz? Mintha a Tirannoszaurusz idejében nem élt volna egy halom kicsi, akár ember méretű más lény. Szerintem a valószínűleg meglehetősen lassú, és semmiképpen sem kitartóan futó Tirannoszaurusz jóval kevésbé volt veszélyes, mint a kardfogú tigris, a barlangi oroszlán, vagy a barlangi medve, amelyek már mind kortársai voltak az őseinknek. A szauruszok korában is voltak már emlősállatok. Találtak például olyan maradványokat, amelyek egy ragadozó emlősállat támadását mutatják, ahogy az éppen verekszik a nálánál nagyobb gyíksárkánnyal. A fejlődés szépen haladt volna tovább a halálos csapás nélkül is.
Ne felejtsük el, hogy akkor még sok minden nem létezett, ami ma annyira természetes, hogy el sem tudjuk képzelni, milyen lenne a világ a léte nélkül. Például a gyíksárkányok korában még nem volt fű! És a nekünk ma annyira természetes, lomblevelű fák nagy része sem létezett még. Azt se felejtsük el, hogy a rengeteg, óriási gyíksárkány nem egyszerre élt, sok faj már rég kipusztult önmagától is, mielőtt a 66 milió évvel ezelőtti, halálos csapás érte a Földet. És e csapás nélkül valószínűleg a jégkorszakokat sem élték volna túl a nagyméretű fajok. A nagyméretű állatok csak nagyon sokáig tartó, nagyon állandó éghajlati körülmények között tudnak létezni. Egyáltalán, kifejlődni! Viszonylag hirtelen változásokra csak kistermetű lények tudnak átállni, és ezért életben maradni.
(innen folytatjuk)
* A magyar nyelv egyik – értékében eléggé szinte fel sem becsülhető – előnye más nyelvekkel szemben a pontos, hangzásszerinti írásmód. Ez ellen sokat vétkeztek azok, akik idegen szavakat írásmódjukkal együtt vettek át, figyelmen kívül hagyva, hogy az idegen nyelvekben a kiejtést más szabályok uralják, mint a magyarban. Itt főleg a kettőzött mássalhangzókra gondolok. Gyerekkoromban a teniszt még tennisznek, a mamutot még mammutnak írták. Ma viszont még mindig milliót, milliárdot, ellipszist, szimmetriát, allergiát, intelligenciát, kommunikációt, mottót, modellt, barakkot, agglomerációt és sok más szót, idegen írásmód szerint írunk, ami nem lenne nagy baj, ha mindenki ismerné e szavak helyes kiejtését. Sajnos azonban egy „elbunkósodási” folyamatot tapasztalok: sokan bizony ezeknél a szavaknál a kettős mássalhangzókat már – magyar módra – kettőzötten megnyomva ejtik. Emiatt e szavak kettős mássalhangzóinak egyike nem csak fölösleges, hanem már káros is, hiszen helytelen kiejtésre ösztökél. Ez ellen sürgősen tenni kell valamit! Részemről (valakinek el kell kezdenie!!) a fenti példákban, és ahol csak ilyen szavakra bukkanok, kiirtom a fölösleges – sőt: káros – második mássalhangzókat.
Kapcsolódó írásaink:
