VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

ISTENI ÁLLATKÍSÉRLETEK – IV. Változatos állati kultúra





(Részlet az Isten logikája – Az Élet logikája című kettőskönyvből)



IV. Változatos állati kultúra

(készség és szabadság)




1.

Figyeljük meg: A törzsfejlődés, illetőleg a lelki–szellemi minőség alacsonyabb (ösztönös) szinjén is kialakulhatnak különféle kultúrák, de csak különleges („Isten adta”) lelki-szellemi készségek faji és egyedi szintű kifejeződése esetén.




Kitérő:

Kertészmadarak kultúrája


A kertészmadarak építette lugasok annyira összetettek és díszítettek, hogy a korabeli európai felfedezők azt hitték, a helyi bennszülöttek készítették őket gyermekeik örömére. Az új-guineai bennszülöttek szerint ezek a lugasok a hím madarak nászajándékai az odacsalogatott tojók elkápráztatására és elcsábítására. Abban a tudósok is egyetértenek, hogy a lugasok felépítésének és környezetük kidíszítésének, megszépítésének a csábításon kívül semmiféle „kézzelfogható” haszna nincs, tehát nem szolgál például rejtőzködés vagy fiókanevelés céljára. Voltaképpen arra való, amire más hímek kihívó éneke, tollazata, násztánca.

Vajon mi késztethette a kertészmadarak ősét arra, hogy a tollazata, az ének- vagy tánctudása hiányosságait ily módon igyekezzék pótolni? Honnan tett szert az ehhez szükséges képességekre és készségekre? Tollazatuk faji jellegzetességeihez (formájához, szerkezetéhez, színéhez, mintázatához) a madarak mindig genetikai örökléssel jutnak hozzá, s szóba sem jöhet, hogy ezeken akaratlagosan változtathatnának. Ezért aztán hiába van a például a hím pávának olyan színpompás – a tojó számára gyönyörűségesen csábító – tollazata, ettől még semmi szüksége rá, hogy akár csak egy szemernyi szépérzéke is legyen. A lugasépítőknek viszont már kétségkívül szükségük van rá. Minél dísztelenebb a saját tollazatuk, annál szebb, csábítóbb lugassal kell előrukkolniuk. Feltéve, hogy azok közé a lugasépítő-félék közé tartoznak, amelyek csábító életmódot folytatnak.

Hozzáértő tudósok közlése szerint a lugasépítő-félékhez tartozó húsz madárfajból valójában csak tizenhétnek az egyedei építenek lugast vagy ehhez hasonlót, háromé nem. Ez a három szóban forgó faj, amely nem készít lugast, monogámiában él: a hímek és tojók évekre vagy egy egész életre szólóan kitartanak egymás mellett, s az előbbiek is kiveszik részüket – ha nem is a fészeképítésből és a kotlásból, de – a saját terület megvédéséből és a fiókák felneveléséből.

A témával foglalkozó kutatók arra is rámutatnak, hogy a lugas- és kertépítés módja nem genetikusan vezérelt, hanem a fiatal hím egyedek minden esetben a fajtársaik munkálkodásának megfigyelésével, valamint önálló gyakorlással, kitartó próbálkozással sajátítják el a szükséges fogásokat, fejlesztik lugasépítő és kertszépítő tudományukat. A felnőtt hím madarak készítményei – később említendő korlátok között – egytől egyig egyedi alkotások, vagyis csakugyan tükrözik alkotóik egyfajta rátermettségét: építő, gyűjtögető és díszítő képességét és készségét.

De attól még, mert a lugas- és kertépítés módját nem örökölt genetikai kódok szabják meg, mégiscsak kell legyen logikus magyarázata annak, hogy egyes fajok miért ragaszkodnak a csábító, mások meg a monogám életmódhoz. A legkevésbé sem tűnik elégséges magyarázatnak az evolúció, a természetes kiválasztódás, hiszen a faj- és létfenntartás szempontjából mindkét változatnak megvannak a maga előnyei és a maga hátrányai, kockázatai – hímre és tojóra nézvést egyaránt. Kutatók megfigyelése szerint előfordult, hogy a magát legelőnyösebben, legsikeresebben kínálgató hím lugasépítő madárnak harmincháromszor is sikerült párosodnia, másfelől pedig olyan hím is akadt, amelyiknek abban a költési időszakban egyetlen egyszer sem. Ezeknél a fajoknál, amelyeknél a hímek lugasépítésre, csábító életmódra rendezkednek be, a tojókra marad minden létfenntartással, utódgondozással kapcsolatos teendő, ide számítva a territórium megvédését, a fészek építését, a kotlást és a fiókák felnevelését is.

Nincs értelme tehát azt a következtetést levonni, hogy a környezeti változásokhoz való sikeres és szerencsés alkalmazkodás dönthette el, milyen tulajdonságok és milyen tulajdonságú egyedek és fajok váltak uralkodóvá. A csábító és a monogám életmód egyaránt esélyesnek bizonyult. Nem e fajok képességein múlt, hogy melyik életmódot választották. Azt talán még állíthatnánk, hogy nem mindegyik lugasmadár-faj hímjének jutott a szépérzékből, de azt már bajosan, hogy a faj- és létfenntartásért folytatott küzdelem miatt kényszerül a tojók legtöbbje arra, hogy olyan életmódot válasszon, amelynél – az elcsábulás néhány másodpercétől eltekintve – egy életre szólóan társ (segítőtárs) nélkül marad. A „környezeti nyomásnak”, a faj- és létfenntartás ösztönének sokkal inkább arrafelé kellett volna terelnie őket, hogy minél megbízhatóbb, hűségesebb, szorgalmasabb hímek közül válasszanak társat maguknak; ám sok millió év sem bizonyult elegendőnek ahhoz, hogy így tegyenek. És nyilván nem valamiféle fizikai-szellemi képesség hiányzott hozzá, hanem valami más: a lelki készség, a lelki hajlam, a megfelelő lelki ráhangoltság. Mint ahogy a monogám életet választóknál pedig a lugasépítéssel való csábításra nem mutatkozott készség; holott náluk még a cifra tollazattal való csábítás lehetősége sem adatott meg. A monogám szaporodási rendben élő három fajra ugyanis az a jellemző, hogy mind a hímek, mind pedig a tojók tollazata nélkülözi az élénk, harsány színeket. A tojók elcsábítása, meghódítása visszafogottan történik, a párosodást pedig tartós párkapcsolat követi.

Szenteljünk figyelmet annak az határozotton fordított arányú összefüggésnek, amelyet a kutatók a lugasépítők családjába tartozó poligám kertészmadarak tollazatának színessége, valamint a lugasuk összetettsége és díszítettsége között fedeztek fel. A legegyszerűbb építményt – egy májusfának is nevezett, feldíszített tornyot – a viszonylag díszes tollazatú aranybóbitás kertészmadár készíti. E fajnak a fején nagy méretű, felmereszthető aranyszínű bóbita ékeskedik. A narancsbóbitás kertészmadár bóbitája sokkal kisebb, lugasa viszont már összetettebb. Végül pedig a legnagyszerűbb építményt – amely már inkább kunyhó, mint lugas, előterében mohapárnával és rajta felhalmozott színes virágokkal, bogárpáncélokkal – a teljesen dísztelen, egyszerű barna tollazatú kertészmadár készíti.

A csábító életmód készségével (hajlamával) felruházott, poligám természetű hím kertészmadarak tehát rákényszerülnek arra, hogy valamiképp magukra vonják a fajbéli tojók figyelmét: ha nem képesek a nem eléggé cifra tollazatukkal, akkor megkísérlik a cifra építményükkel. Különösen figyelemre méltó számunkra (az emberi tulajdonságok, viselkedések eredetének nyomait keresők számára), hogy minden egyes fajnak megvan a maga sajátos szerkezetű és stílusú építkezési és díszítési módja, s az egyedi megoldások mindig ezen belül mutatkoznak. A fogascsőrű nyávogómadár például csak megtisztít egy területet az erdő talaján, s ezt friss levelekkel rakja ki. Az Archold-lugasépítő páfrányszőnyeget készít, ezt csigaházakkal díszíti, a közeli fákra pedig zuzmókat aggat. Az oszlopépítő kertészmadár pedig többnyire egy élő facsemetét rak körbe díszként szolgáló faágakkal.



Alapmintázat:

ellentétes hajlamok egy csokorban


Mindez annak a jelentőségére mutat rá, hogy a lugasépítők hajdani ősei, az első építőművészek, nem egy kész építési programot – megmásíthatatlan parancsot – örökítettek utódaikra, mint ahogy ez az egyéniség nélküli hangyáknál, méheknél történt. Amíg kinek-kinek a saját ABC-jében (genetikai kódjában) pontosan le van írva, hogy mit, hogyan kell tennie, addig a viselkedés eredménye az lesz, amire a program kötelez. De ha már csak hajlamok, fogékonyságok (lélek- és szellemcsírák) kerülnek beoltásra, ezek elvontabb irányítása alatt – a készség megszabta korlátok között – a beoltott teremtmény már többféle gyakorlatot követhet, s számtalan újféle megoldásra juthat. Itt és így a teremtő már többet kaphatott és kaphat vissza, mint amennyit beletett...

A lugasépítők őseiben lényegében eleve egymással ellentétes készségek (hajlamok, fogékonyságok) kaptak helyet a lelki-szellemi alapmintázatban. Őket s utódaikat nem az evolúció – a természeti nyomás, a környezeti feltételekhez való szükségszerű alkalmazkodás – kényszerítette ilyen vagy olyan életmódra, hanem az örökölt, s egy adott pillanatban valamilyen késztetés hatására kifejeződött hajlamuk terelte ilyen vagy olyan életmód felé.

Azok az egyedek, amelyekből hiányzik a csábítás készsége, soha nem próbálnak meg a tojónál akár csak úgy előnyhöz jutni, hogy eltakarítják az avart, és friss leveleket vagy mutatós bogárpáncélokat pakolnak a helyére. Nemcsak azért nem teszik, mert bár megvolna hozzá a szükséges fizikai-szellemi képességük, de hiányzik belőlük az erre való hajlam, hanem azért sem, mert a fajuk tojóiból is minden bizonnyal hiányzik az ezt jutalmazó készség. A csábításra és csábulásra nem hajló egyedeknél mind a hímek, mind pedig a tojók másra (másképp) vannak hangolva.

Ennyire merőben ellentétes készségeket, mint amilyenek egyfelől a hűséges életmódot folytató monogám, másfelől a csábító életmódot folytató poligám fajokat jellemzik, a természet önhatalmúlag aligha fejleszthetett volna ki egy azonos családon belül. Miként a lugasmadár-félék monogám fajtáinak egyedei jól megvannak és megélnek cifra tollazat és cifra építmények nélkül, minden bizonnyal a többi fajnál sem valamiféle környezeti nyomás döntötte el, hogy egyik napról a másikra a csábító életmódot kell választaniuk a túlélésük érdekében. Hanem az dönthette el, hogy az Isten teremtette s az alapmintázatokkal szélnek eresztett környezeti kulcsokból kinek éppen milyen jutott. (A „szélnek eresztés” mikéntjére mindjárt kitérünk.)

A lugasépítő kertészmadarak ősét tehát úgy kell elképzelnünk, hogy nem az evolúció alakította ki lugasépítő szokását, hanem már eleve bele voltak oltva azok a lelki-szellemi készségek, amelyek kifejeződésével (érvényesülésével) eljuthatott a lugasépítéshez. Az építkezéshez – csak éppen a fészeképítéshez – amúgy is megvoltak már a fizikai-szellemi képességei, s ehhez kellett társulnia a csábítás olyan ÉN-es (önös) lelki-szellemi készségeinek, mint a hódítás, a magakelletés, a szépségével, díszeivel elkápráztató műalkotás. Másfelől pedig a tojóba is bele kellett oltva legyen az elcsábítás lehetősége, az elcsábulás készsége.

Ami az őshímet illeti, egy olyan ivarérett példányt kell magunk elé képzelni, amelynek szerényebb testi adottságai (pl. fakó tollazata), valamint lelki adottságai (pl. a monogámiától, az elköteleződéstől való húzódozása) meggátolták, hogy elnyerhesse valamelyik tojó kegyeit. Beleoltott (örökölt) készsége (ösztönös hajlama, nyitottsága, megérzése) és erős belső késztetése (mohó, kielégületlen vágya) folytán azonban egy, már-már reménytelennek, kilátástalannak tűnő pillanatban egyszeriben ráébredhetett arra (ld. „isteni szikra”), hogy mi az, amitől a tojók valójában elcsábulnak. Hiszen nem maga a cifra tollazat, hanem a díszes látvány! Az, ami a vetélytársakat glóriaként övezi! A kihívó, kirívó szépség!

A tojók egy részének ugyan vonzóbbnak bizonyult a megbízhatóságot sugalló, közönséges tollazat cifrátlan üzenete, ám egy másik része igen fogékonynak bizonyulhatott arra a szépre, különlegességre, arra a csábító műalkotásra, amellyel a lugasépítők őse a heves késztetésre váratlanul előrukkolt. Nem tudhatjuk, hogyan nézhetett ki legelső alkotása, de az emberi faj egyedeinek bőségesebb ismeretében egyaránt elképzelhető, hogy vagy egy szerényebb alkotással kezdte (pl. az avar eltakarításával és néhány levél vagy virágszirom elhintésével), vagy pedig fajának ritka zsenijeként rögtön sikerült egy pompás műremeket összehoznia (pl. egy lugast és mellé egy díszkertet).



Korlátozott ÉN-szabadság:

kulturális jelzés, természetfeletti kiválasztódás


Tekintettel arra, hogy a lugasépítők hajdani ősei, az első építőművészek, nem egy kész építési programot – megmásíthatatlan parancsot – örökítettek utódaikra (mint ahogy ez az egyéniség nélküli hangyáknál, méheknél történt és történik), ezért a csak a hajlamot (készséget, környezeti kulcsot) öröklő utódok mindenkori ÉN-jük (egyéniségük) szerint fognak reagálni a külső és belső késztetésekre. Fontos azonban látnunk, hogy a szabadságfokuk több szempontból is véges, sőt erősen korlátozott. Mindenekelőtt kénytelenek örökölt hajlamaikat követni. (Ez még többé-kevésbé az emberre is igaz, holott mi, mint tudatos lények, legalább valamelyest meg tudjuk zabolázni örökölt ösztöneinket.) Másfelől pedig lugasépítőink fizikai–lelki–szellemi részét képezik egy-egy fajnak (populációnak), s ez alól nem vonhatják ki magukat kényük-kedvük szerint. Habár tanulással sajátítják el a lugasépítés technikáját és művészetét, s ennélfogva az ihletettebb egyedek elvileg bátran hozzátehetnék a saját egyéniségükből fakadó elképzeléseket, újdonságokat, az azonos fajhoz tartozók azonban (ahogy az imént is láthattuk) jellemzően ugyanolyan jellegű lugasokat építenek. A lugasok képe, összhatása ugyanis egy-egy populáció számára lényegében kulturális jelzéssé válik. S ez egy fajon belül olyannyira erős természetfeletti kiválasztódást (szelekciót) eredményezhet, hogy a lugasok jellemző kulturális jegyeitől túlságosan eltérő – hím készítette – alkotásra a tojók nem lennének képesek ráhangolódni, s ennélfogva, persze, magukra a hímekre sem.

Figyelemre méltó, hogy bár a tudatos tudat minőségi szintjére emelt emberiség történelmében is különösen fontos szerepet játszanak a kulturális jegyek (a különféle szintű közösségi önazonosságok), s a más kultúrához tartozás nem egyszer szintén gátját képezte (és képezi) az egyesülésnek (párosodásnak és együttélésnek), az emberiség sorsa szempontjából mégiscsak döntő jelentősége van annak, hogy szabadságfokunk az ösztönös ÉN-hez képest szintet lépett: az eltérő kultúrákhoz való tartozás nem gördít áthatolhatatlan akadályt az egyesülés és együttélés elé, ennek köszönhetően az idők során megsokszorozódhattak (finomodhattak, csiszolódhattak) azok a tulajdonságok (képességek és készségek), amellyel őseink, sőt állati elődeink –sok millió évvel ezelőtt – útjukra lettek eresztve.



Lineáris törzsfejlődés helyett:

kísérleti ÉN-fejlesztés


Vajon min múlt, hogy melyik madárcsalád, s azon belül mely fajok és mely egyedek kaptak lehetőséget a lugasépítésre? Ki vagy mi lehet az olyan lelki tulajdonságok ősforrása, mint amilyen a szépérzék, s az olyan lelki készségek ősforrása, mint amilyen a csábítás?

Tudományos közfelfogás szerint „az általunk ismert világban esztétikai érzékkel csak az ember rendelkezik”. Ebből az következik (következne), hogy kertészmadarainknak sem lehet szépérzékük, csupán – vélekednek tudósaink – az evolúció kialakította ösztöneiknek engedelmeskednek, anélkül, hogy a legcsekélyebb mértékben is tudatában lennének annak, mit s miért cselekednek.

E tudományos okoskodásnak az a téves és hibás alapja, hogy a törzsfejlődést egyenes vonalúnak és irányúnak képzeli el. Ha például sem a rovaroknál, sem a növényevő vagy ragadozó emlősöknél nem találunk meggyőző példát a szépérzék kifejeződésére, s az emberszabású majmok mint főemlősök esetében is csak elvétve s halvány nyomokban, akkor az evolúciós logika szerint fel sem merülhet, hogy mondjuk egy madárnak vagy egy halnak szépérzéke legyen.

Csakhogy a törzsfejlődés éppen az ÉN-fejlesztés más (történetesen isteni) logikája miatt nem lineáris. A törzsfejlődés evolúciós logikájába belefér, hogy az alacsonyabb rendű képességekből – a túlélésért folytatott örök versengés hatására – egyre magasabb rendűek fejlődjenek ki. Az isteni fejlődési logikában azonban a választóvonalak másutt húzódnak. Mégpedig:

  • az anyagelvű ÉLTETŐ ERŐ,

  • a lélekelvű ÖSZTÖNÖS ÉN,

  • a szellemelvű TUDATOS ÉN

  • az értelemelvű NEM ÉN

lelki-szellemi minőségi szintje között.


Az éltető erő szintjén élő, „tömeggyártott” hangyáknál például nem leltük nyomát egyedi (egyéni) vonásoknak, ÉN-megnyilvánulásoknak. Náluk azt vettük észre, hogy hangulata (hangolódása) is a boly egészének lehet. Elfogadtuk a kutatóknak azt a megfigyelését is, hogy faj- és létfenntartó cselekedeteik legtöbbjét illatok kiváltotta, ösztönös programok vezérlik, ezért is tekinthetjük őket biorobotoknak.

Hozzájuk hasonlóan teljesen ÉN nélküli tömeglény például az éjjeli pávaszem. Megfigyelték, hogy a frissen kikelt nőstény lepke illatára a hím pávaszemek tömegével kelnek útra akár több kilométer távolságból is, s vesznek irányt az illatforrás felé teljes éjszakai sötétségben is. Kutatók azt is kikísérletezték, hogy nem a nőstény által esetleg kibocsátott valamiféle rezgés vonzotta és irányította őket, hanem valóban csakis a nőstény termelte illóanyag. Ugyanis amidőn ezt rákenték egy papírlapra, a hímek ezt lepték el és ezzel igyekeztek párosodni, a közelben lévő nőstényre ügyet sem vetettek.

Vegyük észre, hogy ehhez a lélek és szellem nélküli minőségi szinthez képest kertészmadarainknál milyen elvi jelentőségű, lényeges különbségek mutatkoznak. Másképp fogalmazva: az ösztönös ÉN-nek a madarak egyik családját jellemző szintjén már milyen hatalmas lépés történt az emberi lélek és szellem, illetőleg az emberiségre jellemző kulturális változatosság kifejeződése felé.

A rovarok és a hozzájuk hasonló tömeges lények egyedi vonásaik hiányában eleve nem képesek egyedi (egyéni) módon közeledni és kapcsolódni egymáshoz, vagyis ÉN-ként hangolódni egymásra. Náluk is beszélhetünk az éltető erő felfokozott érzelmi-érzéki állapotáról, de ezt a magunk megalapozott fogalmai szerint semmiképp nem tekinthetjük a ÉN-lélek (ÉN-szintű lélek) megnyilvánulásának.

A kertészmadaraknál ellenben elengedhetetlenül szükség van a csábító és a csábított között egyfajta lelki kapcsolódásra, közös lelki nyelvre. Miként a kutatók megfigyelték, az egymásra hangolódás (csábítás és csábulás) sikerességében döntő szerepet játszik, hogy az egyedi művészi alkotás milyen hatást gyakorol a tojóra, mi nyeri el a tetszését. A versengés a hímek között tehát tagadhatatlanul arra irányul, hogy a saját műalkotásuk különleges formai és szépészeti megoldásaival nyerjék el a nőstények kegyét, ez pedig nem kevesebbet feltételez, mint hogy a hímek igazodni igyekeznek a tojók ízléséhez, lelki érzékenységéhez, fogékonyságához, a tojók pedig képesek esztétikai ítéletet alkotni, azaz érzékelni a különböző műalkotások esztétikai értékét, és valamiféle sorrendet felállítani közöttük. Ráadásul semmi okunk azt feltételezni, hogy szépítési igyekezetükkor és értékítéletük meghozatalakor gyökeresen másféle érzések támadnának bennük, mint mibennünk.

S ez bizony már nem a nyers ösztönök szigorú diktátuma, a DNS-programok megkerülhetetlen parancsuralma! A lugasépítő kertészmadarak hímjei – habár szűk korlátok között, de mégiscsak – szabadságot nyertek arra, hogy szépítészeti hajlamukat (készségüket, érzékenységüket, tehetségüket) egyéni módon mozgósíthassák avégett, hogy elnyerjék a csábításra kapható tojók minél többjének kegyét....

De ha ők szabadságot nyertek, vajon miért nem nyertek szabadságot – készséget, érzékenységet, környezeti kulcsot – a szépérzék kihasználására más állati törzsek, családok, fajok, egyedek is? Mibe került volna a Teremtőnek az ösztönös ÉN szintjével felruházott számtalan teremtménye akár mindegyikénél lehetővé tenni a szépérzék kifejeződését, érvényre jutását?

Jegyezzük meg rögtön: ha a kertészmadaraknál nem a Teremtő, hanem az evolúció közbenjárást feltételeznénk, ugyanígy fel kellene tennünk a kérdést: mi lehetett az a páratlan különlegesség e madárcsalád őseinek életében, amely miatt az evolúció csakis őket – pontosabban: nekik is csupán egy részüket – választhatta ki a lugasépítésre, a csábító és díszítő életmódra, és senki mást? Semmi sem utal arra, hogy valóban lenne ilyen ősi természetes kiváltságuk, faji sajátosságuk.

Nos, az isteni eljárás logikájának magyarázata a fő törekvéseinek egyikében rejlik: a hozzá méltó lelki-szellemi társ megteremtésében. Az alacsonyabb rendű lények teremtésénél, fejlesztésénél is ez a távlatos cél kellett lebegjen szeme előtt.

A lugasépítő-félékre tehát úgy kell tekintenünk, mint a Teremtő kísérletező igyekezetének alanyaira. Az ivaros szaporodás logikája szükségessé tette a hím és a nőstény egyedek valamilyen szintű egymásra találását, az utódok felnevelésének logikája pedig a valamilyen szintű szülői gondoskodást. Az élővilágban szinte a matematikailag lehetséges kombinációk mindegyikére találhatunk példákat. Vannak ezek között olyanok, amelyek lényegüket tekintve a tudatos ÉN lelki-szellemi szintjét elérő emberiség számára is követhetőnek, használhatónak mutatkoztak. Ha jól, ha rosszul, de kétségkívül ilyennek bizonyult a lugasépítő-félék akár hűséges monogám, akár csábító poligám életmódja.



Ördöghal:

példa egy zsákutcás ÉN-fejlesztésre


Az élővilág szédítően gazdag kínálatában azonban olyan kísérleti alanyokkal is találkozhatunk, amelyek bár önmagukban életképesnek bizonyultak, egy Istenhez méltó lelki és szellemi társ számára azonban életmódjuk, viselkedésük teljességgel elfogadhatatlan. Ezért e lények ÉN-fejlesztése olyan értelemben zsákutcának tekinthető, hogy az eredménye az emberiség számára követhetetlen és használhatatlan.

Lelki értelemben ilyen például a horgászhal-félék családjába tartozó ördöghal szaporodási módja és párkapcsolata. A hím a spermáját úgy juttatja a nála mintegy ötvenszer nagyobb nőstény testébe, hogy erőteljesen az oldalába harap. Ez még hagyján, de soha többé el sem bírja engedni: élete végéig ott marad, míg eggyé nem olvad a nőstény pikkelyével.

Aligha lehet kétséges, hogy egy ilyen életmódból – akár a hímekre, akár a nőstényekre nézvést – bajosan fejlődhet ki egy emberhez méltó lelki minőség. Az ördöghalak hímjei hasonló sorsra jutnak, mint a hangyák hímjei: spermájuk átadása után megszűnnek életképes lények lenni. Az ördöghalnál tehát nem a lelki-szellemi fejlődés emberhez méltó magaslatainak közelítése lehetett a teremtő célja, inkább a szépérzékű, udvarló, műalkotó kertészmadarakkal szembeni másik véglet kipróbálása. Annak kipróbálása, hogy meddig lehet elmenni a tökéletes lelketlenséggel, a lelki nyelv teljes hiányával, s annak megfigyelése, hogy milyen élethelyzetek bontakoznak ki a könyörtelen anyag- és haszonelvűség nyomában. Az a tény, hogy márpedig efféle ördöghalak mindmáig léteznek, azt bizonyítja, hogy pusztán faj- és létfenntartás szempontjából nagyon is működőképes ez a lelketlen életmód. Már csak amiatt is, mert a ördöghalak nősténye a megélhetéséhez (létfenntartásához) még egy cseles segédeszközhöz is hozzájutott: hátúszójából az idők során egy ún. csalibot alakult ki, melynek előre ívelő csúcsán egy kis bőrlebeny lóg, s ez mint egy kis hal, úgy mozog ide-oda a „kapásra” váró ördöghal kitátott szája előtt.

Felfoghatjuk ezt úgy is, hogy mind a kertészmadarak, mind pedig az ördöghalak hozzájutottak egy olyan készséghez, amellyel csalogatni, csábítani tudnak. Csak míg az előbbieknél a szépérzékkel serkentett lelki egymásra találás végeredményben mind a hímek, mind pedig a nőstények számára élhető életet, sikeres faj- és létfenntartást eredményezett, addig az utóbbiak körében a szellemileg kimagaslóan színvonalas létfenntartási megoldáshoz (a csalibotos, csalétkes léthez) egy tökéletesen lelketlen, mondhatni ördögi párkapcsolat járult.


2.

Foglaljuk össze: A Teremtő nem az evolúcióra – valamiféle egyenes vonalú, természetes törzsfejlődésre – hagyta az emberi ÉN és az emberiség kialakulását, hanem a maga tudatos, tervszerű megfontolásai szerint járt el. A lugasmadarak családjára jellemző különféle életmódok, kultúrák kialakulását szintén teremtési programjai és kísérletei eredményének, hozadékának kell tekintenünk.





Következik:

V. Emberfeletti állati értelem


(Előbb a Búvópatak augusztusi számában jelenik meg, majd itt, a Szilaj Csikón.)


Az előző rész itt olvasható.