KORONAVÍRUS-JÁRVÁNY: ÚJ TÖRÉSVONAL. Kettészakadó társadalmak, családok. Tisztelt Olvasó! (2.)
Családi törésvonal
Feltételezve, hogy még egy népesebb család is átláthatóbb, mint egy egész társadalom, kíséreljük meg először magánszféránkban tetten érni, mitől kerül valaki az oltáspárti, és mitől az átellenes oldalra.
A tisztánlátás és egyértelműség kedvéért rögtön szögezzük le, hogy ezt az átellenes oldalt nem helyes sem oltásellenesnek, sem vírustagadónak címkézni. Például én sem tagadom annak a koronavírusnak nevezett valaminek a létezését, amely súlyosabb esetben végzetes tüdőkárosodást, sőt halált képes előidézni; és nem ellenzem például azoknak a kötelező oltásoknak a gyerekkori beadását sem, amelyeket hajdanában jómagam is megkaptam.
Használjuk tehát erre az oldalra inkább a kételkedő, vagy közkeletű idegen szóval: szkeptikus kifejezést. Legalábbis kiindulásképpen. Ha majd a tartalom úgy kívánja, lehet minket rendbontónak, tiltakozónak, lázadónak is nevezni, a túloldaliakat meg rendpártinak, normakövetőnek, de akár anyagelvű realista pragmatistának (hogy egy mellbevágó lehetőséget is előrevetítsek).
Egyet nem lehet: néhány szellemi vagy erkölcsi bélyeggel elintézni a különbségtételt. Mégha nagyon szívesen hajlunk is például arra, hogy a másik egyszerűen hülye, ezért nem látja be az igazunkat. Mondhatni, hasznos hülye, hiszen hagyja magát megvezetni: az egyik tábor a kormánypárti és ellenzéki erőktől s ezek fősodratú médiájától; a másik tábor pedig az „összeesküvés-elméletek”-től és az ezeket kínáló alternatív médiától.
De azt is hamar és könnyen feltételezzük a másikról, hogy erkölcsileg nem ér fel hozzánk: túlságosan befolyásolható, ingatag, ezért nem képes elfogadni „alapos” és „logikus” érveinket.
Nos, szellemiekben, erkölcsiekben nyilván mindkét táborban vannak ilyenek is, olyanok is. Családon belül és kívül egyaránt. De ha olyan csoportképző tényezőhöz kívánunk eljutni, amely valóságosan, a lényeget érintően fejezi ki a szemben állók közötti alapvető különbséget, akkor ez egészen biztosan nem lehet olyan tulajdonság vagy képesség, amely akár szellemiekben, akár erkölcsiekben az egyik tábort eleve a másik fölé vagy alá helyezi. Egészen biztos például, hogy az én népes családomra nézvést az efféle szellemi vagy erkölcsi megosztottság – törésvonal – a legkevésbé sem jellemző. Ezért legjobb, ha előre leszögezzük: egyik oldalnak sem jellemző ismérve, hogy a másiknál eleve okosabb, tanultabb, vagy akár tisztességesebb, felelősségteljesebb volna.
A csoportképző különbséget tehát máshol, másban kell keresnünk.
De hol?
A magam családi fő törésvonalának, vagyis a köztem és a testvéreim között feltételezett lényegi különbség megtalálásához megboldogult édes szüleim szellemi örökségéhez fordultam. Hiszen ki lehetne náluk illetékesebb?
Édesapám a legnépszerűbb könyvében, a Kutyafülűekben írt keresetlen őszinteséggel rólunk, az akkor még csak hat testvérről. A többiekkel való összevetések közül mindjárt jelentőséget tulajdoníthatnánk annak a rám vonatkozó mondatnak, amely szerint „Kisdombi [... ] eleinte olyan butusnak látszott, egymás közt Dummbinak csúfoltuk...” Ez a túloldaliak számára – mint egyfajta bizonyíték a gyengébb szellemi minőségre – kapóra jöhetne, ámde az előbb már leszögeztük, hogy nem szellemi vagy erkölcsi szintkülönbségekben keressük a csoportképződés (törésvonal) magyarázatát; meg egyébként is, a mondat teljes eleje így hangzik: „Kisdombi, aki ma kitűnően tanul...”
Talán közelebb vihet a megoldáshoz a következő részlet:
„Kisdombi az ősszel lesz négyéves. Mamlaszabb, mint a két »nagy«: a nyílt pártütő, fejjel a falnak ugró Andris és a fortélyos Petyó, aki a maga diplomáciájával úgy tudja kicsalni kisebb testvéreinek féltve őrzött kincseit, játékait, csak bámulom. Kisdombi, az más: ártatlan, szelíd, jószívű gyerek. Akkor dühödik csak meg, ha úgy érzi néha, jogtalanság érte, ő a kisebb részt kapta valamiből. Ilyenkor képes ököllel támadni rám: »Rossz Apja!«”
Itt térek vissza a katonasághoz.
A családból – rajtam kívül – az imént említett két bátyámat, Andrist és Petyót sorozták be néphadseregünkbe, szintén 11 hónapra, egyetemi előfelvételisként. Ha helytálló volna a kezdeti, némileg burkolt feltételezésem, hogy szoros összefüggés áll fenn a családi neveltetés és a hadseregbeli viselkedés között, akkor mindkét bátyámnak az enyémhez hasonló sorsra kellett volna jutnia. Ezzel szemben Andris bátyám ügyesen megragadott minden alkalmat, amellyel kiválóságát igazolhatta, minden lehetséges sportversenyre benevezett, ebben-abban kellően jó eredményeket ért is el, ennek köszönhetően pedig számos kitüntetéshez és rengeteg szabadsághoz jutott. Petyó bátyám azonban, vele ellentétben, az égvilágon semmire nem jelentkezett, egykedvű béketűréssel pergette napjait, ennek köszönhetően a felettesei szinte észre sem vették, nemhogy bevadultak volna tőle. Ezzel a kitartó passzivitással olyasmit sikerült elérnie, amit még nekem sem: mindenféle rangfokozat nélkül, azaz honvédként szerelt le. Ez az előfelvételisek között csakugyan párját ritkította.
Mindez máris azt engedi sejteni, hogy felnőttkori gondolkodásunk és viselkedésünk legfőbb sajátosságainál sem a neveltetésünk (az egykori családi légkör, szocializáció) játszik máig hatóan meghatározó szerepet, hanem sokkal inkább a sajátos egyéni (személyes) vonásaink, fogékonyságaink, vagy akár: küldetéseink. Éppen úgy, mint Jókai regényében, a „kőszívű ember” fiainál. Rendszerváltozásokkor, drámai történelmi helyzetekben élesebben mutatkoznak meg a személyiségbeli különbségek és ezek jelentősége. Csendesebb, nyugodtabb időkben pedig jobban érvényesül a közös családi indíttatás vagy a szocializáció egy irányba terelő hatása, sokkal kevésbé alakulnak ki szöges ellentétek.
De még nem kaptunk egyértelmű választ arra, hogy a mi esetünkben, hetünknél – de legalább hármunknál – miben is gyökerezik és miben is mutatkozik meg ez a szöges ellentét. Ugorjunk hát egy nagyot az időben, 1994-be. Onnan visszatekintve a Kutyafülűek óta addig eltelt mintegy negyven évre, hátha többet tudunk meg – most édesanyánk jóvoltából. Az És így tovább című könyvemben mesélt arról, hogy milyennek látott bennünket, s hogyan alakult életünk a Kutyafülűekben megörökítettek tükrében.
Andris:
„Andris ki akart tűnni, vezér lenni.” „Nyolc-kilenc évesen már igazi lázadó korszaka kezdődött (...). A sok belső harc egyebek közt azt eredményezte, hogy borzasztó békeszerető lett. Teljesen tudatosan! Már nagykamasz korában is, vagy inkább egyetemista korában, nagyon boldog volt, ha bármiben a békéltető szerepét játszhatta. Bár ez nem játék volt. Nagyon szerette átérezni a testvérei iránti felelősséget (...).”
Petyó:
„Ő fogalom volt a családban. A kis családfő! (...) Hogy hogyan ragadt rá ez a szerep, nem is tudom. Ő sosem volt ambiciózus, ő sose akarta ezt. Neki nem voltak jellegzetességei, nem tűnt ki semmivel. Csak nagyon jó volt, aranyos volt. És igen-igen zárkózott. Visszafogott.” „Petyó csak akkor tűnt ki igazán, amikor tizenkét éves korára kisült: ő a család központi személyisége. A bajokat őhozzá vittük, ő vigasztalta meg a többieket. Egyetlen humoros szavával le tudta vezetni a feszültséget.”
Kisdombi:
„Kisdombi volt a nagy szívrabló, hízelkedő.” „Őt mindenki szerette a világon, igaz, ő még ennél is többre vágyott. Ugyanakkor rendkívül erős volt benne az igazságérzet. Az igazáért hajlandó volt akár ötvenedszer is ölre menni. Legtöbbször Andris volt az ellenfele. Abszolúte nem érdekelte, hogy végül is megkapja-e azt, amiért harcol, mert maga az igazság volt fontos neki. Néha már nevetnünk kellett rajta, ezen a lovagi lelkén...” „Amikor egyszer Apja Herman Ottóról írt könyvét olvastam, akkor értettem meg őt igazán. Van a könyvben egy rész, ahol néhányan arról vitatkoznak, hogyan hegedülnek a tücskök. Egyik ember is, a másik is különféle tudományos könyvekre hivatkozik, Herman Ottó meg csak mondja, mondja: nem úgy van az! Mert ő látta, hogy másképp csinálják. Vagy amikor egy követ találtak... Herman Ottó váltig állította, hogy az egy kőkorszakbeli szakóca. – Honnan tudja?! – kérdezték tőle. – Nem tudom, de látom! A család többi tagját az elvontabb intellektus jellemzi, Dombi ezzel szemben látta a dolgokat.”
Nos, tisztelt Olvasó, azt hiszem, most már van miről elmélkednünk a vírusos törésvonal egyik lehetséges okát (okozóját) illetően, legalábbis a családi színtéren. Hogy a körvonalazódó összefüggés mennyire lehet igaz a társadalom egészére nézvést is, majd a maga helyén boncolgatjuk.
Alaposan végiggondolva két szülőnk meglátásait, nyilvánvalónak tűnik, hogy covid-járványos szemléletünk (álláspontunk) alakulásában kulcsszerepe van az igazsághoz való viszonyulásunknak. Jól láthatóan, persze, itt egészen másról és sokkal többről van szó, mint hogy ki mennyire ragaszkodik a maga igazához. A magunk igazához való ragaszkodás nem „az” igazság győzelmét hivatott szolgálni, inkább a magunk elismertségének és önbizalmának erősítését. S merthogy erre az elismertségre és önbizalomra az emberi egyedeknek igen nagy szükségük is van, ezért általában nem erős oldalunk mások igazának belátása, elfogadása.
Ráadásul az emberi élet szemlátomást úgy is működőképes, ha súlyos tévedések (hamisságok, igaztalanságok) közepette morzsolgatjuk el. Ahhoz, hogy eligazodjunk benne, általában elegendő a magunk személyes, s ezért jobbára csak helyi értékű igazának (igazságának) hite. Ezért aztán nem is törjük magunkat „az” igazság (vagyis az „abszolút”, „objektív”, „örök”, „isteni” stb. igazság) kiderítéséért, hanem inkább abba fektetünk tetemes energiát, hogy a magunk helyi értékű igazának megerősítéséhez, „abszolutizálásához” keressünk megfelelő adatokat, támogató érveket és tekintélyeket. S egészen addig tesszük ezt, míg helyi értékű igazságunk oly mértékig össze nem ütközik a megkerülhetetlen valósággal (az abszolút igazsággal), hogy emiatt kénytelen-kelletlen elvetjük, s onnantól kezdve más igazságot fogadunk magunkévá.
Ehhez az igazsághoz való általános viszonyuláshoz képest lényegét tekintve más az, amikor az emberi egyed (a tudatos ÉN) számára „az igazság” sorsa fontosabb, mind a saját személyes sorsa. Legalábbis olyan értelemben, hogy képes akár személyes hátrányokat, anyagi és egyéb károkat elviselni, de még akár az életét is feláldozni annak érdekében, hogy az általa „látott”, „megérzett” igazság érvényre juthasson. Olyan értelemben azonban nem fontosabb neki „az igazság”, mint a személyes sorsa, hogy előbb-utóbb kénytelen belátni: ha nem hallgat a „látomására”; ha szembe megy az akaratlanul is felismert „abszolút” vagy „isteni” igazsággal; ha „az igazság” helyett a többség elismerését vagy a hatalom kiszolgálását választja; akkor meghasonlik. Vagyis voltaképpen meghasad a személyisége, s már csak hasonlítani fog arra az ÉN-re, amelyet sajátos küldetése beteljesítésére nyert el: legyen szószólója mindannak, amit másokhoz képest neki inkább megadatott látni. Ezért aztán az ő lelki békéjéhez, derűjéhez, harmóniájához elengedhetetlenül hozzá tartozik, hogy akár ötvenedszer is ölre menjen a „látott” igazságért. És valóban nem az a legfontosabb neki, hogy végül hozzájut-e ahhoz, amiért harcba szállt; hogy érvényesül-e, győzedelmeskedik-e „az igazság”.
A magam kis „igazságharcai” során gyakran mondogatom is „harcostársaimnak”, hogy a mi dolgunk nem a megváltás. Nekünk csak annyi a dolgunk, hogy tegyük meg a tőlünk telhetőt. A többire ott van Gondviselőnk vagy Megváltónk.
Itt és most rögtön hangsúlyoznom kell: mint az Élet logikájának megfejtésével mélyrehatóan foglalkozó emberi egyed, arra a meggyőződésre jutottam, hogy Isten számára minden emberi küldetés hasznos és fontos. Ebből következően, bár lényegi különbséget látok abban, hogy a hét testvér közül ki miként viszonyul az „igaz”-hoz, az „igazság”-hoz, ez nem jelent eleve valamiféle értékességi rangsort. Teremtőnknek határozott célja és szándéka lehetett azzal, hogy a tudatos ÉN lelki–szellemi minőségi szintjének megalkotásával az emberiség javát arra szorította, hogy a saját, helyi értékű igazságait tekintse „abszolút igaz” igazodási pontoknak, útmutató irányjelzőknek. Az efféle ÉN-központúság jól szolgálja a külső világ személyre szabott belakását, belső világunk hajlamaink, készségeink szerinti otthonossá tételét, egyfajta boldogulásunkat. És jól szolgálja azt is, hogy minden ilyen ÉN a maga belső, többé-kevésbé otthonos világa szerint igyekezzék hozzájárulni a külső világ megváltoztatásához. A tudatos ÉN-ek elszabadult versengése olyan világokat is képes létrehozni, amelyekben a technikai, technológiai csodák akár még Teremtőnk meglepetését és csodálatát is kiválthatják. Határtalan hataloméhségünk és kapzsiságunk pedig akár a döbbenetét...
Lássuk be: egy versengésre teremtett emberiségnek szüksége van olyan ambiciózus, törekvő egyedekre, akik a maguk személyiségével igyekeznek mozgásba lendíteni és mozgásban tartani a világot, ugyanakkor az ebből fakadó ütközéseket, feszültségeket igyekeznek a maguk módján – okosan, felelősségérzettől áthatva – tompítani, konfliktuskerüléssel és békéltetéssel enyhíteni. Ámde szükség van olyan visszahúzódókra is, akik a sok „önmegvalósító” versengő között arra mutatnak élő példát, hogy a boldogsághoz (boldoguláshoz) különösebb ambíciók, önmegvalósító törekvések, harcos kiállások hiányában is el lehet jutni, ha a maguk hajlama (küldetése) szerint leginkább csak „jók”, „aranyosak”, azaz figyelmesek, segítőkészek, együttműködők igyekeznek lenni; egyaránt a maguk lelki békéje és a köz javára. Ilyen lelkületű, szellemiségű emberi egyedek híján aligha maradhatna működőképes egy olyan társadalom, amelyben egyéni és közösségi akaratokat (célokat, törekvéseket, érdekeket) kell folyamatosan összehangolni.
Végezetül pedig azt is lássuk be, hogy az emberi társadalmak működéséhez olyan egyedekre is szükség van, akik (akár Isten, akár természet adta) hajlamuknál fogva érzékenyek, fogékonyak „az igazság” meglátására. Olyasféle készség ez, mint amilyen a rokonságomban lévő „látó” asszonyé. Mint elmesélte, nem szeret temetésre járni, mert akaratlanul is észreveszi, hogy a búcsúztató gyülekezetből kik lesznek a következők. A „látás” nem élvezet, nem szórakozás neki, hanem egy olyan adottság, amellyel együtt kell tudnia élni.
A politika és a média fősodrától, s általában a közvélekedéstől eltérő igazságok, összefüggések meglátása és hangoztatása szintén inkább közvetlen és azonnali hátrányokkal járnak, semmint előnyökkel. Nem az elismertségünk és az elfogadottságunk nő, hanem sokkal inkább az elutasítottságunk. Habár még csak a családi törésvonal elemzésénél tartunk, már itt jelzem: covidos „abszolút igazságaink” szűkebb családi (rokonsági) és tágabb társadalmi közegben hasonló arányú elutasítottságot szenvednek. Amikor valamelyik járványszkeptikus (tehát nem a ragály létezését tagadó, csupán a felhajtás mértékét és a kezelése módját megkérdőjelező) írásomat hozzászólásként belinkeltem a mandiner.hu egyik cikkéhez, a tetszések és nem tetszések között elég hamar kialakult az az 1 : 6 arány, amely e hamar világméretűvé terebélyesedett témában (mint fentebb említettem) a családi elutasítottságom fokát is jellemzi. Az is igaz azonban: tisztelt családomban véletlenül sem fordulhat elő, hogy valaki ilyen hangnemet és stílust engedjen meg magának, mint amilyet a mandineres reagálók egyike: „Titeket halomra kellene lőni nagy nyilvánosság előtt, bazd meg!”
Nos, kétségtelen tény, hogy életbevágó témák esetén a határozott többség határozott meggyőződésével szembe helyezkedő „igazság” hangoztatása bizonyos értelemben felér egy önsorsrontással. Az elkövetőnek családi, baráti és társadalmi kirekesztéssel kell számolnia. Elismertségét, megbecsültségét, sőt fizetős munkáját, állását veszítheti, saját maga és családja megélhetését kockáztatja, ezekből fakadóan súlyos magánéleti viszályoknak teheti ki magát. De még az a veszély is fennáll, hogy a mások általi megbecsülésének zuhanásával önbecsülése is megrendül.
Nem csoda, hogy a „látók”, valamint a látásuk eredményét nyíltan hangoztatók száma között ugyancsak számottevő a különbség. Harcostársaim között többen is vannak olyanok, akik talán még nálam is érzékenyebbek, fogékonyabbak a világbeli hamiskodások – emberiségellenes, tömeges átvágások – meglátása tekintetében, a háttérből nagyon sokat segítenek is „az igazság” tisztázásában, alátámasztásában, de attól már óvakodnak, hogy nevüket is adják hozzá.
A „látáshoz” szükség van tehát egy olyan hajlamra (adottságra, küldetésre, de legalábbis egyfajta lelkiismereti parancsra, igazságszeretetre, küldetésérzetre), amelynek következtében fontosabbá válhat számunkra „az igazság” megismerése és győzelme, mint ÉN-ünk helyi értékű igazságainak (elismertség, elfogadottság, lelki, fizikai békesség stb.) feltétlen érvényre juttatása. A „meglátott” igazságunk melletti kiálláshoz, hangoztatásához azonban még ennél is többre van szükség: bátorságra, sőt vakmerőségre, komoly kockázat- és konfliktusvállalási hajlandóságra. Csakis azért, hogy „az igazságnak” lehessen igaza a „helyi értékű” igazságokkal szemben.
Hogy is írta édesapám? „Kisdombi, az más: ártatlan, szelíd, jószívű gyerek.” Természetemnél fogva én is jobb szeretem a békességet, nem keresem a bajt, az ütközés lehetőségét. Nem azért írom „szkeptikus” cikkeimet, mert izgalomhiányban vagy feltűnési viszketegségben szenvednék. Hanem azért, mert megkerülhetetlen „kötelességem”, „felelősségem” szólni arról, amit – sokakkal szemben – nekem megadatott látnom.
Fontos hangsúlyozni: „nincs sehol megírva”, hogy az, amit én – „sorstársaimmal” egyetemben – „látok”, az valóban „az” igazság, vagyis abszolút (isteni) igazság lenne. Az a kétségtelen tény azonban, hogy mi, „látók”, hajlandók vagyunk akár a magunk kárára is a felfedezett igazság mellett kardoskodni, mégiscsak sokkal nagyobb esélyt ad az olyan igazságok érvényesülésének, amelyek túlmutatnak a helyi értékű ÉN-igazságokon. Márpedig egy olyan világban, amelyben az ÉN-központúság – a Teremtő szándékának megfelelően – olyan hatalmas szerephez jutott, mint amekkorához, az emberi társadalom működőképességének fennmaradásához elengedhetetlennek tűnik azok tevékeny szerepvállalása is, akik az ÉN-jük közvetlen szolgálata helyett az ÉN-jüktől elvonatkoztatott igazságok szolgálatára lettek érzékenyítve. Mondhatni: a NEM ÉN-re.
Már csak az a kérdés, hogy vajon honnan származnak (miből fakadnak, miben gyökereznek) ezek az „elvonatkoztatott”, „meglátott” igazságok?
Tegyük fel, hogy valójában tudatlanságból. Különféle mesterkélt – valóságtól elrugaszkodott – „összeesküvés-elméletek” táplálják. Nem véletlenül hangoztatják ellenünk úton-útfélen ezt a vádat; elanyagiasult világunkban ugyanis a legtöbb embernek elemi szüksége van arra az önképre, amely szerint ő olyan ésszerűen, logikusan gondolkodó, értelmes lény, aki hasonlóképpen cáfolhatatlan ok-okozati összefüggésekben él, mint az anyagi világ többi része. Az igazságait is tehát leginkább csak az anyagi világ kutatói, a tudósok, a tudomány, a „tárgyilagos és hiteles szakemberek” szállíthatják.
S valóban: a tudományhoz való eltérő viszonyulásunk szintén döntő szerepet játszott családi törésvonalunk kialakulásában. Minden testvéremnek, csakúgy, mint a velem lakó fiamnak, a tudomány egyfajta szentség. A „látott” igazságaim számukra egészen addig elfogadhatatlanok, amíg hivatásos tudósok nem támasztják alá. Megfordítva: amíg a hivatásos tudósok, szakemberek mást állítanak, mint én, addig még a tényeimnek sem lehet semmilyen igazuk. Például hiába igazolom száraz statisztikai számadatokkal és cáfolhatatlan tényekkel, hogy 2019-ben, az „utolsó békeév” első nyolc hetében összességében kétezerrel többen haltak meg Magyarországon, mint 2021 ugyanezen időszakában, és ehhez képest akkoriban semmiféle megszorítás és semmiféle oltási kampány nem keserítette meg mindennapi életünket, egyetlen testvérem és a még velem élő fiam sem hajlandó ebből a kétségbevonhatatlan igazságból akár egy szemernyit is magához engedni. Csak azt hallják meg, amit a „tudósok”, a „szakemberek”, s nyomukban a politikusok sulykolnak. Márpedig ebből a sulykolásból csak az hallik ki, hogy „tombol” a járvány, „csúcsra jár” a halottak száma, „megteltek” a kórházak, csak a „tömeges” beoltottság, sőt, a „teljes” átoltottság segíthet, s amíg ez nem következik be, nem szabad enyhíteni, vagyis maradnak a mindennapi életünket egyre inkább gúzsba kötő korlátozások. És a „látókon” kívül senki nem fogja boncolgatni – sem családon belül, sem családon kívül – azt az elemi kérdést például, hogy ha két évvel ezelőtt kétezernyivel több halálesettel is képes volt megbirkózni a magyar egészségügy, akkor most miért fűznek fel minden szigorítást és minden oltási kampányt arra a vészjóslón fenyegető veszélyre, hogy „összeomolhat az egészségügyi rendszer”.
Mindezek átgondolása, megfontolása után arra a következtetésre jutottam, hogy családi színtéren, a szóban forgó témánk tekintetében Isten (vagy akár a természet) adta készségünk (fogékonyságunk, küldetésünk) dönti el, milyen álláspontra jutunk. A tények és érvek közül mindenki a saját lelki–szellemi alkatának megfelelően válogat, s a kezdeti meggyőződésén csakis akkor képes és csakis akkor fog változtatni, ha a már bevált, otthonos világképének keményen nekiütközik a rideg valóság. Például ez: némely oltóanyagok immáron hivatalosan is súlyos betegségeket, sőt halált okozhatnak. Vagy ez: Izraelben a páratlanul nagy átoltottságtól sem csökkent a megfertőződések és halálesetek száma. Az efféle tényekből, mihelyt testközelbe érnek, minden logikus elme – akár „látó”, akár „nem látó” – kénytelen belátni, hogy „covidos világjárványunknak” attól bizony még nem lesz vége, ha kételyek nélkül hiszünk a vakcinagyártók, a járványügyi szakemberek és politikusok szavának, s ha ki-ki az ambíciójából, együttműködési készségéből vagy tudományos szemléletéből fakadóan zokszó nélkül aláveti magát együttes akaratuknak. Ahogy pedig a kétely fokról fokra nő, úgy közelednek a családon belüli álláspontok, s tűnik el a covidos világ teremtette családi törésvonal a „tudománytalan, lázadozó rendbontó” és a „tudományos béke- és rendpártiak” között.
Következik:
Társadalmi törésvonal
Az összes fejezet itt olvasható:
Varga Domokos György: KORONAVÍRUS-JÁRVÁNY: ÚJ TÖRÉSVONAL. Kettészakadó társadalmak, családok. Tisztelt Olvasó!
