Miért vagyunk restek alámerülni az igazgyöngyért? Szilaj Csikós seregszemlénk. Tisztelt Olvasó!
Hosszan eltöprenghetnénk most közösen azon, hogy miért. De azt hiszem, ez az a kérdés, amelyre kinek-kinek ildomosabb saját magának választ találnia. Miért jó (vagy nem jó) neki, hogy szinte gomba mód születnek az értékesebbnél értékesebb kis szellemi ékkövek, mégsem kíváncsi rájuk? Pedig ez az önmagából kiforduló-kivetkező világ a követhetetlen zűrzavarban és fülsiketítő médiazajban csak kiizzadja szép csendben a maga igazgyöngyeit – mégsem kíváncsi rájuk úgyszólván senki. Na jó, mondjuk, egy tucatnyian, de csak nagyon elvétve többen. Pedig szinte már mozdulni sem kell értük: egy-két kattintás, s már ott is vagyunk, méregethetjük, szemlélgethetjük, csodálgathatjuk. Bezzeg az oltástémában megnyilatkozó okos rabbira csak Szilaj Csikós oldalunkon – az imént néztem meg – már több mint 135 ezer kattintás volt „kíváncsi”!
Igaz, ma egész kül- és belföldön szinte mindenkit foglalkoztat a kérdés, hogyan is kellene viszonyulnia ehhez a járvány- és oltásfelforduláshoz. De ettől még kár azt hinni, hogy ez így van jól: csak a közvetlenül a bőrünkre menő jelenségekkel, létkérdésekkel, fizikális és egzisztenciális ügyekkel van törődnivalónk, s a lelkünk, szellemünk napi felüdítését, megfürdetését pedig bátran elhanyagolhatjuk.
Hogy mennyire nem egy üdvös renyheség ez, elegendőnek vélem – nagyívű, tudományos bizonyítások helyett – egy személyes tapasztalattal és egy baráti véleménnyel alátámasztani.
Immáron több hónapja fut itt a Szilaj Csikón két sorozat, az egyik Darai Lajosé, a másik Deli Mihályé. Az előbbi egy versbe, strófákba szedett különleges napló (Naplóbölcsességeim), az utóbbi pedig ugyancsak egy naplóból kiszemezgetett haiku-füzér, amely mostanság jelent meg nyomtatásban, egy tenyérbe kívánkozó, szép kis kötetben (Szentenciák. Deli Mihály naplójából, Fahéj kiadó, 2021). Jellemző módon – hisz éppen erről elmélkedem e jegyzetemben – nem került bolti forgalomba. Tehát ez csakugyan nem a reklám helye, inkább csak egy szelíd nógatásé, tisztelt Olvasó.
Nos, kezdetben hetesével tettem fel őket a szerkesztőségi oldalra, határidőztem őket, s így összességében gyorsabban is végeztem velük, meg egy hétig nem kellett rájuk néznem. Foglalkozhattam az sürgetőbb, leginkább kovidos aktualitásokkal. Ámde hamarosan erős hiányérzetem támadt. Mert nem csupán gondom nem volt velük, hanem a találkozásukkal, bíbelődésükkel járó öröm is elmaradt. Ezért ma már csakis egyesével teszem fel őket. Minden áldott nap reggel. Olyasformán hatnak szellememre és lelkemre, mint előtte a reggeli tornám testemre és lelkemre: felpezsdítenek. Gyengéden adagolt emelkedettséggel indítják napom. Mintha megmosnám arcomat pár csepp üdítő szellem- és lélekharmatban.
A csodálatos felismerés izgalmában hamar meg is írtam ezt Szilaj Csikós munkatársaimnak, intőleg hozzátéve: „Persze ehhez nem elég kinek-kinek magához venni őket, hanem bizalommal át kell adnod magad nekik. Nem minden harmatcsepp ugyanolyan találó és ugyanannyira fennkölt, de kellő tisztelettel befogadva, mindegyik képes a mélyedig hatolni, ha hagyod. Próbáld ki! Minden reggel csak egy csepp!”
Erre érkezett válaszul egyik munkatársunktól – egy derék orvostól – az alábbi lelkes, sőt lelkendező levél:
(...) A reggeli készülődésnek, szellemi frissülésnek régóta ismerős módját ismertem fel rögvest, mikor olvastam Dombi ma reggeli elmélkedését. Jobb időkben imának, reggeli imának neveztük ezt az elmélkedést, melyre a jó atyák, barátok, szülők oktattak s vezettek minket. Aki hallgatott rájuk, s maga is igyekezett követni ezt a szent (= Istenhez kötő, kapcsoló) gyakorlatot, az legalább annyi aranyat lelhet, mint a korán kelő a közmondásunkban. Feje megemelkedik, elméje tisztul, lelke erőt kap és szívében elköteleződik... Boldoggá tettél ma reggelre soraiddal!
Szeretettel, András
***
Öt Szilaj Csikós szerzőnk itteni munkásságát kívánom a tisztelt Nagyérdemű figyelmébe – vagy nagyszerű professzor urunk, Bogár László szavaival élve: megértő kegyeibe – ajánlani. Öt teljesen különböző s szinte teljesen egyedi világ, amelyekbe már csak ezért is érdemes alámerülni, búvárkodni. Meg azért is, mert munkásságuk különleges színei, ízei igazán megérdemelnének egy kis fősodratú figyelmet. Nem dolgom azonban, hogy bárki olvasónak is lyukat beszéljek a hasába, ezért mindegyikükről igyekszem röviden és velősen szólni.
DELI MIHÁLY
Jellegzetes odúlakó. Remeteköltő, remetefilozófus. Ennek minden előnyével és hátrányával együtt. Pontosabban szólva: éppen a legnagyobb hátránya a legnagyobb előnye. Nem akar senki emberfiának, semmilyen külső elvárásnak, divatnak megfelelni. Így viszont – a maga makacs feje után menve – úgy sikerült a való világot megragadnia, hogy végül egy kristálytiszta lélekvilág formálódott-kerekedett ki belőle. Ennek a légies buroklétnek – odúvilágnak – az a legnagyobb különlegessége, hogy akár rövid haikukba, akár hosszabb verses elbeszélésekbe, akár elmélkedő prózákba foglaltatik, még a legsúlyosabb kétségek, még a legbotorkálóbb útkeresések is mindig ünnepélyesek benne. Ünnep a mélység, a magasság. Ünnep a hétköznap. Mivel Isten a saját képére teremtett minket, tőle kapott jogunk és lehetőségünk, hogy mindent a magunk módján lássunk; akár egy zárójelet is. S ezért képes egy jól elhelyezett zárójel is ünneppé válni. Feltéve, hogy hajlandók vagyunk bízni a szerzőben. Hogy hajlandók vagyunk elhinni: azért szól ki csendben, azért üzen nekünk, ember- és sorstársainak, odvából, mert amit meglátott és megragadott, amit hosszú, elmélyült töprengéssel és ihletéssel megteremtett, a legkisebb darabkája is jelentést, mondanivalót hordoz.
(SUTTOGÁS)
Jól meg kell ragadni a világot
S ha már kiszállt a vér a kezedből
Finoman elengedni, menjen csak
A zárójeltelen suttogás, önmagában túlságosan is hétköznapias. Nem egy olyan odúlakó suttogása, aki magát a világ zajától, irodalmi körök divatjától távol tartva, képes a legistenesebbel, legmagasztosabbal is személyes barátságba keveredni. Ez a suttogás nagyon távoli mélységekből, emelkedett világokból jön. Ha olykor – ihletett, ünnepélyes pillanatokban – sikerül is megragadnod, hiába szorítod, sosem lehet teljesen a tied. Finoman el kell engedned. Ezért a suttogás, ezért a zárójel.
DARAI LAJOS
Versstrófákban bölcselkedő naplójával új műfajt teremtett, s ez azért is szellemi ínyencség, mert művelődéstörténészt, őstörténet-rovatunk vezetőjét tisztelhetjük a szerzőben. Amúgy pedig őskövület pedagógus, megszámlálhatatlan egyetemi előadással a háta mögött. Szemben iménti szerzőnkkel (Deli Mihállyal), akinek az a legfőbb mércéje, hogy saját élményét sikerül-e hibátlan igazgyöngyként megjelenítenie, Darai Lajosnak az a fontos, hogy minden áldott napjáról egyfajta számvetést készítsen, részben önmaga megerősítésére, a biztosabb tájékozódáshoz, részben szellemi felfedezései, bölcsességei míves átadásához. Az a fajta költői lélek, akinek a tudomány világa egyfajta istenes szentség: alkalom és lehetőség a valóság hitelesebb megismerésére, feltéve, hogy méltó alázattal, vagyis kellően tiszta erkölccsel és szándékkal fordulunk hozzá. Ha ilyesféle költői emelkedettséggel, emberi méltósággal, ámde szigorú tudományossággal (avagy: tudományos szigorúsággal) igyekszünk múlt, jelen és jövő mesterkélt hamiskodásai, számító szemkápráztatásai mögé nézni, akkor jó esély mutatkozik arra, hogy egymást keresztező útjaink párhuzamot vegyenek, egy irányban haladjanak. Fényes tudás-egünk alatt olyan közös életteret képezhetünk, amelyben mindannyian jó bőrben érezhetjük magunkat. Sokan mehetünk sokra.
100.
Ha olyanokat feszegetnek, ami viszolyogtat
téged, ne csodálkozz rajta, fordulj el tőle rögtön,
mert az nem érdekes senkinek, nem hasznosat oktat,
egyetlen célja: figyelmedet birtokolni hökkön.
Mindenki találkozik ezzel, és naponta kapni,
ne ismételjük a példákat, ne népszerűsítsük,
az világos, hogy olyat próbálnak neked eladni,
amit nem tudhatunk meg sosem, de mitől nyerítünk.
Ez a modern magány átka: igaz – ha kiderítünk
valamit – csak közfigyelemtől lehet bizonyított,
látszatra ugyanabból a környezetből merítünk,
de egymást keresztezve futnak a saját nézősíkok.
Fontos a kérdés, hogy lesznek ebből párhuzamosok,
melyek összeegyeztethetővé teszik életünk,
és térré építenek egymásra rétegzett síkot,
belátott természetként adagolják maguk nekünk.
Csak a hosszú időből jövő fényes tudás-egünk
lehet biztos támpont ismeretben eligazodni,
nem véletlen borul be, ha felfordul szokott terünk,
és megviszolyogtat jövő pokolból hozott holmi.
Bevált már, hogy földi mennyországot égbe emelünk,
napjainkból jövőt egyetemessé felfokozva,
azzal foglalkozva, amit jó szívvel megtehetünk,
amivel bizonyítottan sokan mehetünk sokra.Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 100.
GAVALLÉR JÁNOS
Mint rendszeres költőnk ő ragadt meg először nálunk, a Szilaj Csikónál. Levélküldeményeit rendre úgy írta alá, hogy „a paraszt”. Amikor megismerkedtünk, ha nem paraszt volt is, de bakter. Vállaltan nyers, indulatos. Ő aztán nem farag semmit a versein. Hagyja dolgozni ösztöneit, s azok kéretlenül is dolgoznak. S ámulva figyelhetjük a csodát: Isten és természet együttmunkálkodása, négykezese milyen fájdalmasan szép versmuzsikát képes kihozni, kijátszani ebből az ősmagyar emberhangszerből.
REMI
Nem hoztam talán semmit,
az ártatlanságomon
szép lassan ránc-álarc lett,
s biztos nem viszek semmit,
talán marad egy lábnyom,
valakik sóhajában
hiányt – hűha! – jelentek.
Nem volt és nincs igazam.
Keresztre szegelt halott
életem minden perce,
én értetek aggódtam,
ti engem sajnáltatok,
harcom, örök-szeretet.
De nem, nem kaptam semmit.
Élek és ember vagyok:
Ettől többet reméltem,
s legyőztek rém remik,
kiegyeztek a bűnök
egymással.
Finom lelkű munkatársaim egyike szólt, hogy talán le kellene cserélni Gavallér János csikós képét egy kevésbé előnytelenre. Rögtön úgy éreztem azonban, hogy ezzel a költőt is, alkotásait – teremtményeit – is csak meghamisítanánk. Az ő szépsége a vadságában rejlik: a keresetlen és kendőzetlen igazmondásában, erre való ösztönös törekvésében. Alkatilag alkalmatlan rá, hogy irodalmi szalonok ünnepelt költője lehessen. Ami nem istentől kapott ajándék, az neki úri huncutság, nem érdekli, lerázza. Istene az egyetlen, akiben a magasságosok közül még bízik, de vele is perlekedik rendesen. Nehéz sors az övé; cserébe – ő, „a paraszt”, a bakter – nem egy versével Ady-magasságokig képes szárnyalni.
GYIMÓTHY GÁBOR
Rajta csodálkozom a legjobban, hogy nálunk, a Szilaj Csikón kötött ki. Pontosabban nem is ez a meglepő – hiszen személyesen Darai Lajos ajánlotta figyelmembe, s nem is akármilyen kincsekkel hozakodott elő –, hanem az, hogy mások, a fősodorbeliek miért nem kapnak utána. Sem jobb-, sem baloldaliak. Sem irodalmiak, művészetiek, sem politikaiak vagy magazinszerű vegyesek. Holott nevezetes Nyelvleckéje (Egyik olaszóra sodrán, / Ím a kérdés felmerült: / Hogy milyen nyelv ez a magyar, / Európába hogy került? stb.) a fél magyar világhálón végigszaladt, tehát éppenséggel sem ismertségnek, sem respektnek nincs híjával. Mégsem tudnak mit kezdeni vele. De hogyan is tudnának? Amikor az egész világ – médiástól, tömegestül – lehangoló együgyűség felé vett határozott irányt. A tömegmédiát a nézettség (kattintásszám) és a matematikai egyértelműséggel belőle keletkező profit mozgatja; a nézettséget pedig a tömegmédia manipulálja, szövevényes összefonódással multik és politikusok gazdasági és hatalmi érdekeivel. Egy ilyen anyagi és egyéb haszonlesésre beárazott rendszer – minden pénzével és furfangjával, minden áldatlan pillanatban – arra törekszik, hogy saját maga határozza meg, mi a fogyasztandó. Milyen divatokra, irányzatokra kell összpontosítani, rácsatlakozni. Nem engedheti meg magának a keveseknek szóló egyedit, csakis a tömegfogyasztásra alkalmas sorozatot. A végtelenségig leegyszerűsített skatulyát. A végtelenségig lebutított jelszavakat és jelképeket. A mind gondolattalanabbá váló tömegeknek erre van szüksége, mert a sok módszeres megdolgozás után már csak effélékből ért. Elmúlt az a paradicsomi idő, amikor a tisztelt Nagyérdemű még hajlandó volt felfedező útra indulni, s a maga örömére ritka szellemi, kulturális kincsek után kutatni. Ma inkább elvárja, hogy megmondják neki, mi a menő, minek érdemes figyelmet szentelnie, mire érdemes pénzt s időt áldoznia. S hát, bizony, Gyimóthy Gábor és munkássága egyáltalán nem alkalmas erre a célra. Semmivel össze nem vethető egyedisége és művészi változékonysága miatt nem skatulyázható, elapadhatatlan derűje, játékos humora, bölcs öniróniája miatt pedig nem üzletiesíthető.
Egy vers, egy kókuszdióhéj-faragvány, egy függönyminta és egy gránitszobor-létre vágyó arasznyi, műanyag modell szerzőnk alkotásaiból.
Sorrend
Bárcsak tudnék németül, mint
Magyarul beszélek!
Bár tudnék úgy angolul, mint
Németül tudok.
És ha tudnék franciául
Angolhoz hasonlón,
Az lenne igazán
Nagyszerű dolog!
Szeretném, ha már az olaszt
Franciaként törném,
És a japánt, mint az olaszt,
Úgy megérteni.
S ha itt lennél, szeretnélek
Karjaimba venni
S minden – minden nyelvet
Elfelejteni... Gyimóthy Gábor: Piruett
PÉCSI SÁNDOR
No, nála azért időnként jobban, akár több tucatnyira is megszalad a látogatottság; igaz, műelemzéseinél a kiváló irodalmiság tömény politikával keveredik; emerre pedig már jobban kapható a tisztelt Nagyérdemű. Ám még mindig méltatlanul alul értékeli... Személyesen még sosem találkoztunk, írásai és elküldött fényképe alapján azonban úgy vélem, hogy „kiizzadt” igazgyöngyei, megharcolt igazságai egyszerre éltetői és elemésztői. Tipikusan az a fajta „tisztánlátó” alkat, akiket a mostani „világjárvány” történesen külön táborba, egy markáns törésvonal kisebbségi oldalára terelt. Nem bír nem látni, és képtelen a látottakról „bölcsen” – azaz mélyen – hallgatni. Ennélfogva – minden szándéka és vágyódása ellenére – kegyetlenül kirekeszti magát mindenféle fősodorból. Holott érdeklődése, kíváncsisága nagyon is széles körű, sőt egyetemes. Azon kevesek – mondhatni: egy kihalófélben lévő emberfajta ritka példányai – közé tartozik, akik úgy szűrnek le a maguk és embertársaik javára helyénvaló, megfontolandó, a közös boldogulásunkhoz merőben kívánatos következtetéseket, hogy eközben a teljes kínálatot pásztázzák. Pécsi Sándornak rálátása van kortárs művészetünk minden ágára, ide értve a popkultúrát is. Nem nyers ösztönből vagy merő tudatlanságból, tájékozatlanságból döngöli bele a divatos szerzőket és felkapott sztárokat a talajba, hanem mert vele született érzékenyítettségénél, küldetéses hajlamánál fogva azokat a jeleket is veszi, azokat az összefüggéseket és távlatos következményeket is érzékeli, amelyek teljesen kívül esnek a fősodorbeli ünnepeltek érdeklődési és érdekeltségi körein. Értük is haragszik, miattunk is indulatos, hiszen nem egynek közülük belátja – sőt, nyíltan elismeri – tehetségét, művészi nagyságát. De mert őt még áthatja a szintén kihalófélben lévő értelmiségi léttel járó felelősségérzet, az, amely szíve ügyének tekinti népe, nemzete boldogítását és boldogulását, kíméletlen szellemi hadjáratot folytat a lélek- és nemzetrombolókkal szemben. Olyannyira kíméletlent, hogy ez már az elvileg övéinek is sok: radikálisnak, szélsőségesnek tekintik, így is kezelik, kirekesztik, távol tartják, hatalmas műveltsége, tájékozottsága, s hajhatatlan tisztessége dacára. Miért, miért nem, de az igazi szélsőségtől – példának okáért: a Pécsi Sándor által alább bátran nyakon ragadott illuminátus szörnytől – a politika és média fősodra úgy fél, mint ördög a tömjénfüsttől. Legyünk hálásak Szilaj Csikós szerzőnknek, hogy ha kell, akár a pokolba is alámerül igazunkért, éltető igazságaink kis ékköveiért.
Részlet a
MILYEN SZÖRNY RAGADJA EL A GYEREKKORT?
című cikksorozatból
A messzi múltban is léteztek radikális csoportok, melyek hirtelen társadalmi változásokat akartak előidézni, és az elektronikus távközlési eszközök felfedezése előtt már igen hatékony nemzetközi hálózatot tudtak kiépíteni. Nesta Webster Titkos társaságok és felforgató mozgalmak című könyvében ismerteti az 1776. május 1-jén, Bajorországban, Adam Weishaupt által alapított Illuminátusok Titkos Társaságának világtörténelmet formáló történetét. A Nagymester talán a történelemben először érti meg: a legfontosabb hatalom nem az arany, a fegyver, a föld, hanem az információ. Az illuminátusok célja a Novus Ordo, Új Világrend megteremtése volt. E rendben nem lesz vallás, nem lesznek kormányok, nem lesznek nemzetállamok, felbomlik a patriarchális család, megszűnik a magántulajdon és örökösödési jog. Szervezkedésükhöz frankfurti bankházak adták meg a hátteret, meglátván a felforgató eszmékben a lehetőséget. Paradoxon: miért akarták a milliárdosok a magántulajdon intézményét eltörölni? Érthetetlen. Szabadság, Egyenlőség, Testvériség illuminátus jelszó volt. Alexandre Dumas az Egy orvos feljegyzései című, lebilincselően izgalmas regényében ábrázolja a nagy forradalom előszelét, hogyan tudta az illuminátus ármány az udvart behálózni.
Kérdésem van: a szinte kortárs Dumas, aki a forradalom után csak néhány esztendővel született, nyilván első kézből kapta az információkat; ő is „paranoiás összeesküvés-elméletgyártó” volt? Nem lehet, hogy térben, időben, nyelvben közelebb volt az események epicentrumához, és tényleg tudott valamit? Weishaupt a szabadkőműves páholyokba építette az illuminátus összeesküvését: mint egy kúszó növény, ráfonódván kihasználta a szabadkőművesség nemzetközi hálózatát. A szabadkőművesség eredetileg minden bizonnyal egy humanista, jó szándékú, ember- és társadalom-nemesítő mozgalom volt. A skót rítusú szabadkőművesek a Bibliára esküdtek. Elképzelhető egyáltalán, hogy egy Kazinczy, Goethe, vagy Mozart intrikus, szellemi bűnözők közé keveredjék, és azonosuljon világuralmi tervekkel? Lehet, hogy a szabadkőművesség évszázados korrupciója az illuminátus beolvadás eredménye. Ha a valódi hatalom az információ birtoklása – fegyver, pénz, föld csak manifesztációi a hatalomnak – akkor már érthető a rejtőzködés és mániákus titkolózás.
Ez a hatalom nem csak a pénzrendszert, a stratégiai iparágakat, a politikát, de legfőképpen a kultúrát kontrollálja. A kultúra építi fel bennünk a valóságot. Mint a vasreszelék Faraday mágnes-kísérletében, a láthatatlan erővonalak mentén rendeződik a tömeg. Martin Walser Egy kritikus halála című regénye vérfagyasztó szatíra erről a véleménydiktatúráról: az erővonalak hogyan alakítják a közvéleményt. A szépirodalomban korrupció és nyomás van, mennyivel erősebb lehet ez a popkultúrában, ahol sokkal nagyobbak a pénzmozgások?Pécsi Sándor:
***
Hát ennyi. Remélem, kedve támadt útnak indulni, keresgélni, felfedezni, elámulni, tisztelt Olvasó!
