Gyimóthy Gábor: Nyelvtanulás verspihenőkkel (III.) Életem függelékben – Beleszerettem anyanyelvembe

Itt végre elérkeztem oda, ami a nagy nyelv-tanulgatásban számomra talán a legfontosabb volt: fölfedeztem a saját anyanyelvem értékeit. Valósággal beleszerettem a saját anyanyelvembe. Sok pénzben fogadnék, hogy ez valószínűleg mindenkivel előfordul, aki elég mélyre beleszagol az idegen nyelvekbe, és nem papagáj módra tanulja azokat, hanem szigorúan a saját anyanyelvét (ez esetben a magyart) használja alapul. Ugyanis az anyanyelv nagyon nagy bajban van azoknál, akik semmilyen idegen nyelvet nem tanultak vagy tanulnak. Miért van ez így? Mert azok természetesnek veszik az anyanyelvük létezését, mint ahogy természetesnek tartják, hogy van kezük, lábuk, fülük, szemük. És ez természetes is, olyannyira, hogy nem kell törődni velük. Csakhogy az anyanyelvvel törődni kell, mert magától nem marad meg, mint ahogy egy szobanövény sem, ha nem öntözzük, nem ápoljuk. Az idegen nyelvek tanulása teszi lehetővé, hogy az ember észreveszi a saját anyanyelvének értékeit. Valósággal rádöbbenünk, hogy micsoda kincset kaptunk olyan természetesen, mint a kezünket, lábunkat. És még valami történik: érzékennyé válunk a nyelvünkben zajló, szörnyű pusztulásra, nyelvünk sebeire!

Mindez nem történik gyorsan. Talán 2000 táján eszméltem rá, hogy Magyarországon már régen nem azt a nyelvet beszélik, amit ’56-ban hagytam otthon. Amikor azt a bizonyos, elhíresült verset írtam (Nyelvlecke) 1984-ben, Firenzében, csak játszottam a szavakkal. Akkor még eszembe sem jutott, hogy e vers alkalmas a figyelmeztetésre: Látjátok, magyarok, ilyen isteni az anyanyelvetek, mégsem törődtök vele! Bizonyíték: ez, hogy mégsem törődtök vele, nincs benne a versben. 2000 óta további romlás, pusztulás zajlott. Úgy tűnik, hogy már legalább egy nemzedék nem hallott arról, hogy az ikesige ragozása nem azonos a közönséges igék ragozásával. A -ban, -ben már írásban is kezd kihalni, már csak -ba, -be létezik. Az igekötőket össze-vissza használják: A gyerek bealudt. Az áldozatok számát megbecsülik, nem felbecsülik. Bevállalnak dolgokat (hova az Isten csudájába lehet valamit be vállalni?!). Bevizsgálnak dolgokat, beazonosítanak dolgokat... A két szó úgy eltűnt a magyarból, mintha soha nem is létezett volna! Már csak kettő van. Nincs már ember az országban, aki ne kettőezer-huszonegynek nevezné az évszámot, noha a hétezerrel való összetévesztésnek az árnyéka sem fenyeget. És még sorolhatnám. Az idegen szavak áradatáról már beszélni sem érdemes (lásd: Nyelvleckéztetés). De ez nem egészen erre a lapra tartozik.

Számomra a nyelvtanulás még egy meglepetéssel is szolgált. ’81-ig legföljebb szójáték verseket irkáltam, mint például: Nem minden harcsa görcse furcsa, csak a furcsagörcsű harcsa görcse furcsa (a tarkafarkú szarka mintájára), vagy: Talán jó a zsája rája, hogyha gálya fája vájja és fáj a rája mája tája. Az első „fancia negyedévemben” aztán elkezdtem szórakozni „valódi” versekkel is. Íme egy példa:

Cannes fölött bekapcsolt fényszórók Nyugat felől a bársonyos égen Szaturnusz csillog és Jupiter. Állni e kettő látszik idén már Harmadik ízben újra közel. Hirtelenében tűnt föl arany fény. – Vénusz ilyen az esti szakán. – Messzi az innen! Bár, ha becsülném, Nem lehet ott még Cannes se talán. Pöccenetétől emberi kéznek Gyúlnak a légben földi tüzek. Míg idelent egy fülleteg estén Két csodabolygón kéjelegek. Állok a parton, lesem az alkonyt És kocsonyásan áll a meleg. Nézem a gépet, mint sima szárnyon Nizza felé lomhán belebeg... Juan-les-Pins, 1981 VIII. 28.

És egy másik, ugyanonnan, de az egy évvel későbbi „termésből”:

Antibes-fok szikláinál Feketén lapul ott meg a part, ha a Nap vörösen leborul, mialatt kegyesen idetart lohadó sugarat aranyul. Soha nem apad itt le a szint és a szél melegen simogat. Finoman utasít el a szirt örökön locsogó habokat. Szeleken lebegő madarak komoran vonuló vonalát figyelem, s keresek szavakat, ha az est be-belopja magát. Ki az ősi idők peremén kicsi dalba kapok – sose rest, ülök itt és a víz ma felém csoda titkokat ont örömest. Ahol ókori, lomha hajók suta szelleme még hazajár, motorok, vizisí, csupa csók, csupa zaj ez a mostani nyár... Ez az est is az éjbe rohan, szüli csillagait szaporán. Feledem, ami volt, ami van, s kiszököm az idő kapuján... Juan-les-Pins, 1982 VIII. 22.

Nagyon sok versem született a nyelvtanuló „önszámüzetéseimben”. Idemásolok néhányat a rengeteg közül:

Álmomban Álmomban tudok zongorázni. És néha súlytalan vagyok. Álmomban új színeket látok. Álmomban repülni tudok. Álmomban mindig teli nyár van, Álmomban nincsenek telek. Álmomban odaülök melléd. Álmomban megérintelek… Aix-en-Provence, 1981 X. 20.

Egy kőkori falu helyén (Zengővárkony) Állok a szántón, durva rögök közt, honnan a régmúlt újra beszél. Dúlt ezerévek szelleme röpköd; emberi sóhaj-halmaz a szél… Csorba szilánkok állnak a földből. Ős eleinknek eszközei. Közben az izzó Nap tüze pörköl. – Évmilliárdok óta teszi. Mély a barázda, nyílik a börtön, látom az ősök ujja nyomát. Tört cserepekként fekszik a földön, mit ma a traktor sorra kiszánt. Mért e varázslat, honnan e mámor, mely e vidéken engem igéz? Mért ragad úgy meg, mit csoda távol, itt kicsiholt már emberi kéz? Válaszul adni mit tudok erre? Mért kutatok hát kő-szereket? Furcsa erő, mely itt fakad egyre s minden anyaghoz hő szeretet… Bagno di Romagna, 1984 VIII. 18.

Nyári este

Nyugszik a Nap,

Behúzza sugarát.

Süpped a csönd,

Ki tudja, hány karát?

Ébred az est,

Szétküldi bogarát.

És a vágy túltölti

Csordultán poharát.

Bagno di Romagna, 1984 VIII. 18.

Szürkületi hangulat

Elharapódzik az esti homály,

De az ég nyugaton csupa tűz.

Kis denevér röpül itt szaporán –

Puha szárny, ami árnyakat űz.

Fűszeres illatot árul a lég,

Mialatt melegen megölel.

Kósza kalandot igér a sötét,

S a tücsök dalokat ciripel…

Aix-en-Provence, 1982 IX. 18.

Perudzsai griffek

Ment le a nap és senki se nézte.

Elkomorodtak a téglafalak.

És a toronyból – senki se nézte –

Mind kirepültek a griffmadarak.

Fecskerajok és kis denevérek

Versenyen űzik a sok bogarat.

Közben a griffek az égbe felérnek,

Várni a hajnali, új sugarat.

Éjjel az égen marcona árnyak

Szétdarabolva a Hold aranyát,

Mernek a szélbe tartani szárnyat

S körbesuhogni az ősi tanyát.

Pirkadat alján – senki se várja –

Rendre begyűlik a néma csapat,

Nappali fénynél – senki se látja –

Újra vigyázni a kőfalakat.

Perugia, 1985 VIII. 31.

Sziénai alkony

Fekszik a Nap tüze vérvörös ágyba,

Izzik a tükre rőt falakon.

Hűvösen csak a dóm fala állja;

Marcona, csíkos kő hatalom.

Síkszerű szinte a távoli lanka,

Mely csodavárost körbeölel.

Dombvonulatról dombvonulatra

Sápad a kékes páralepel.

Ciprusok őrfala áll szanaszerte,

Pínia sor, mely ködbe lapul

S fürgén hirdeti: itt van az este –

Kis denevér had hangtalanul.

Siena, 1984 IX.12.

És egy példa, amely visszavezet a beszámolóm elejére, ahol azt a szörnyű három hónapot írtam le, amely az első, olasz nyelvtanuló-kalandom idején tombolt.

Olasz nyár 1984-ben

Pokrócokba csavarodtam:

Istentelen nyár van!

Pokrócokba bújtatva bár,

de lefagy a lábam!

Pokrócokba burkolódzva

didereg a lélek.

Pokrócokba bagyulálva,

csak aludni élek!

Pokrócokba facsarodva

írom ezt a verset,

pokrócokba tekergetett

ötlet, amely kerget.

Ilyen nyarat, itt lenn Délen,

a fene se látott!

Pokrócba kell göngyölgetni

az egész világot?!

Siena, 1984 IX. 23.

Mint ahogy az már az írás elején is kitűnt, a versírás gyakran karöltve jár a fordítással. Az ember szeretne megmutatni valakinek egy verset, de az illető nem ért azon a nyelven, amelyen a vers íródott. Mindegy, hogy milyen versről van szó, az lehet akár saját vers is. Ez rendszerint komoly kihívás, különösen akkor, ha az anyanyelvünkről szeretnénk fordítani valamelyik másik nyelvre. Ezt a témát s Műfordítás című írásomban, bár bőségesen kiteregettem. Erre is idemásolok egy példát:

Sorrend

Bárcsak tudnék németül, mint

Magyarul beszélek!

Bár tudnék úgy angolul, mint

Németül tudok.

És ha tudnék franciául

Angolhoz hasonlón,

Az lenne igazán

Nagyszerű dolog!

Szeretném, ha már az olaszt

Franciaként törném,

És a japánt, mint az olaszt,

Úgy megérteni.

S ha itt lennél, szeretnélek

Karjaimba venni

S minden – minden nyelvet

Elfelejteni...

Siena, 1984 IX. 10.

Hierarchy

I’d like to reach in German too

My mother language peak,

And that I know in English all

That I in German speak...

If I could grope my way in French

As I in English do,

That would mean to me so much

– Astonishing for you ?

Compared with my Italian

Would be my French so smart,

The half of it in Japanese

Could calm so much my heart.

But if – my love – you would be here,

You could bet on that,

I’d like to take you in my arms

And all the tongues forget...

Translation: Cannes, 6-7. October 1985

Második olasz kalandom alatt (Perudzsa, Píza) volt nálam egy aprócska verses kötet Goethe költeményeivel. Szórakozásképpen, de inkább a nyelvtanulás alól való kikapcsolódási igényből lefordítottam közülük néhányat. Egyet idemásolok utolsó példaként:

Johann Wolfgang Goethe:

Szürkület

Alkony szállt le a vidékre.

A közelség elsuhan.

Elsőként hágván az égre,

Vénusz ragyog nyájasan.

A dolgok mind elmosódnak,

Magaslatra köd oson.

Mélyfekete homályoknak

Tükre szunnyad a tavon.

Kelet felől fény mutatja,

Az izzó Hold hol lebeg.