VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

Gyimóthy Gábor: Nyelvtanulás verspihenőkkel (III.) Életem függelékben – Beleszerettem anyanyelvembe

(Az I. rész itt olvasható.)

(Az II. rész itt olvasható.)











Itt végre elérkeztem oda, ami a nagy nyelv-tanulgatásban számomra talán a legfontosabb volt: fölfedeztem a saját anyanyelvem értékeit. Valósággal beleszerettem a saját anyanyelvembe. Sok pénzben fogadnék, hogy ez valószínűleg mindenkivel előfordul, aki elég mélyre beleszagol az idegen nyelvekbe, és nem papagáj módra tanulja azokat, hanem szigorúan a saját anyanyelvét (ez esetben a magyart) használja alapul. Ugyanis az anyanyelv nagyon nagy bajban van azoknál, akik semmilyen idegen nyelvet nem tanultak vagy tanulnak. Miért van ez így? Mert azok természetesnek veszik az anyanyelvük létezését, mint ahogy természetesnek tartják, hogy van kezük, lábuk, fülük, szemük. És ez természetes is, olyannyira, hogy nem kell törődni velük. Csakhogy az anyanyelvvel törődni kell, mert magától nem marad meg, mint ahogy egy szobanövény sem, ha nem öntözzük, nem ápoljuk. Az idegen nyelvek tanulása teszi lehetővé, hogy az ember észreveszi a saját anyanyelvének értékeit. Valósággal rádöbbenünk, hogy micsoda kincset kaptunk olyan természetesen, mint a kezünket, lábunkat. És még valami történik: érzékennyé válunk a nyelvünkben zajló, szörnyű pusztulásra, nyelvünk sebeire!

Mindez nem történik gyorsan. Talán 2000 táján eszméltem rá, hogy Magyarországon már régen nem azt a nyelvet beszélik, amit ’56-ban hagytam otthon. Amikor azt a bizonyos, elhíresült verset írtam (Nyelvlecke) 1984-ben, Firenzében, csak játszottam a szavakkal. Akkor még eszembe sem jutott, hogy e vers alkalmas a figyelmeztetésre: Látjátok, magyarok, ilyen isteni az anyanyelvetek, mégsem törődtök vele! Bizonyíték: ez, hogy mégsem törődtök vele, nincs benne a versben. 2000 óta további romlás, pusztulás zajlott. Úgy tűnik, hogy már legalább egy nemzedék nem hallott arról, hogy az ikesige ragozása nem azonos a közönséges igék ragozásával. A -ban, -ben már írásban is kezd kihalni, már csak -ba, -be létezik. Az igekötőket össze-vissza használják: A gyerek bealudt. Az áldozatok számát megbecsülik, nem felbecsülik. Bevállalnak dolgokat (hova az Isten csudájába lehet valamit be vállalni?!). Bevizsgálnak dolgokat, beazonosítanak dolgokat... A két szó úgy eltűnt a magyarból, mintha soha nem is létezett volna! Már csak kettő van. Nincs már ember az országban, aki ne kettőezer-huszonegynek nevezné az évszámot, noha a hétezerrel való összetévesztésnek az árnyéka sem fenyeget. És még sorolhatnám. Az idegen szavak áradatáról már beszélni sem érdemes (lásd: Nyelvleckéztetés). De ez nem egészen erre a lapra tartozik.

Számomra a nyelvtanulás még egy meglepetéssel is szolgált. ’81-ig legföljebb szójáték verseket irkáltam, mint például: Nem minden harcsa görcse furcsa, csak a furcsagörcsű harcsa görcse furcsa (a tarkafarkú szarka mintájára), vagy: Talán jó a zsája rája, hogyha gálya fája vájja és fáj a rája mája tája. Az első „fancia negyedévemben” aztán elkezdtem szórakozni „valódi” versekkel is. Íme egy példa:


Cannes fölött bekapcsolt fényszórók Nyugat felől a bársonyos égen Szaturnusz csillog és Jupiter. Állni e kettő látszik idén már Harmadik ízben újra közel. Hirtelenében tűnt föl arany fény. – Vénusz ilyen az esti szakán. – Messzi az innen! Bár, ha becsülném, Nem lehet ott még Cannes se talán. Pöccenetétől emberi kéznek Gyúlnak a légben földi tüzek. Míg idelent egy fülleteg estén Két csodabolygón kéjelegek. Állok a parton, lesem az alkonyt És kocsonyásan áll a meleg. Nézem a gépet, mint sima szárnyon Nizza felé lomhán belebeg... Juan-les-Pins, 1981 VIII. 28.


És egy másik, ugyanonnan, de az egy évvel későbbi „termésből”:

Antibes-fok szikláinál Feketén lapul ott meg a part, ha a Nap vörösen leborul, mialatt kegyesen idetart lohadó sugarat aranyul. Soha nem apad itt le a szint és a szél melegen simogat. Finoman utasít el a szirt örökön locsogó habokat. Szeleken lebegő madarak komoran vonuló vonalát figyelem, s keresek szavakat, ha az est be-belopja magát. Ki az ősi idők peremén kicsi dalba kapok – sose rest, ülök itt és a víz ma felém csoda titkokat ont örömest. Ahol ókori, lomha hajók suta szelleme még hazajár, motorok, vizisí, csupa csók, csupa zaj ez a mostani nyár... Ez az est is az éjbe rohan, szüli csillagait szaporán. Feledem, ami volt, ami van, s kiszököm az idő kapuján... Juan-les-Pins, 1982 VIII. 22.


Nagyon sok versem született a nyelvtanuló „önszámüzetéseimben”. Idemásolok néhányat a rengeteg közül:


Álmomban Álmomban tudok zongorázni. És néha súlytalan vagyok. Álmomban új színeket látok. Álmomban repülni tudok. Álmomban mindig teli nyár van, Álmomban nincsenek telek. Álmomban odaülök melléd. Álmomban megérintelek… Aix-en-Provence, 1981 X. 20.

Egy kőkori falu helyén (Zengővárkony) Állok a szántón, durva rögök közt, honnan a régmúlt újra beszél. Dúlt ezerévek szelleme röpköd; emberi sóhaj-halmaz a szél… Csorba szilánkok állnak a földből. Ős eleinknek eszközei. Közben az izzó Nap tüze pörköl. – Évmilliárdok óta teszi. Mély a barázda, nyílik a börtön, látom az ősök ujja nyomát. Tört cserepekként fekszik a földön, mit ma a traktor sorra kiszánt. Mért e varázslat, honnan e mámor, mely e vidéken engem igéz? Mért ragad úgy meg, mit csoda távol, itt kicsiholt már emberi kéz? Válaszul adni mit tudok erre? Mért kutatok hát kő-szereket? Furcsa erő, mely itt fakad egyre s minden anyaghoz hő szeretet… Bagno di Romagna, 1984 VIII. 18.


Nyári este


Nyugszik a Nap,

Behúzza sugarát.

Süpped a csönd,

Ki tudja, hány karát?

Ébred az est,

Szétküldi bogarát.


És a vágy túltölti

Csordultán poharát.


Bagno di Romagna, 1984 VIII. 18.

Szürkületi hangulat


Elharapódzik az esti homály,

De az ég nyugaton csupa tűz.

Kis denevér röpül itt szaporán –

Puha szárny, ami árnyakat űz.


Fűszeres illatot árul a lég,

Mialatt melegen megölel.

Kósza kalandot igér a sötét,

S a tücsök dalokat ciripel…


Aix-en-Provence, 1982 IX. 18.



Perudzsai griffek


Ment le a nap és senki se nézte.

Elkomorodtak a téglafalak.

És a toronyból – senki se nézte –

Mind kirepültek a griffmadarak.