Podmaniczky Katinka: MAGYARNAK MARADNI – Hogy őriztem meg anyanyelvemet idegen nyelvi környezetben (6.)

Megszületik első „francia” gyermekem

Kislányunk születése nagy változásokat idézett elő életünkben. Amikor várandós voltam, többen megkérdezték, hogy kétnyelvűen fogom-e nevelni gyermekünket. Igennel válaszoltam, de nem tudtam előre, mikor fogom kezdeni a „tanítást” és hogyan. Saját meglepetésemre attól a perctől kezdve, hogy Gabikámat a karomba zártam, csak magyar becenevekkel tudtam illetni, és rájöttem, hogy nem tudok vele más nyelven beszélni. Férjem, sógorommal ellentétben, nem tiltotta meg, sőt örült a magyar szónak, mert szerette Magyarországot, és mint nyelvtanárt, érdekelték az idegen nyelvek. Feljárt Párizsba, a Keleti Nyelvek Iskolájába (Ecole des Langues Orientales), hogy fejlessze magyartudását. Magyarországi nyaralásaink is alkalmat adtak neki, hogy gyakorolja és bővítse szókincsét.

Mielőtt kislányunk megszólalt volna magyarul, többen feltették a kérdést: megérti, amit mondasz? – és kételkedtek: jól teszem-e, hogy magyarul beszélek Gabikával. Saját nővérem kimondottan félelmet keltett bennem azzal a kérdésével: nem okozok-e lelki károsodást kislányomban? Egy német barátom, aki francia nőt vett feleségül, szintén nem segített túltenni magam aggályaimon. Ő nem hitt abban, hogy sikerülni fog a kétnyelvűség, mert kislányomnak még nővérem gyerekeivel sem lesz lehetősége a magyar gyakorlásására –mondta. Sokan még azt is jósolták, hogy „szegény gyerek”, biztos későn fog megtanulni beszélni. Mint minden gyerek, eleinte ő is csak szavakat mondott, keverve a magyart és a franciát. Ezért aggályosan figyeltem és felírogattam szavait. Szerencsére már 18 hónapos korában hat rövid szót és 30 szótagot használt, ami 23 magyar szó ismeretét bizonyította. Pl. a „ke” a kefe, keksz és kenyér; a „kö” a kő, könyv, köldök és köröm szavakat jelentette.

Hogy ellensúlyozzam hátrányos helyzetemet – hiszen egyedül képviseltem a magyar nyelvet francia környezetben –, akkoriban hozzászoktam, hogy minden gondolatomat kimondjam, mindenhova magammal vigyem Gabikát, és a helyzetnek megfelelő hangon beszéljek vele. Ha boltosdit játszottunk, szerepeket játszottam: öreg néni, öreg bácsi, kislány és más képzeletbeli szereplők beszédét utánoztam. Rendszeresen egy Pityuka nevezetű papagájt is „megszólaltattam”. Szerencsémre kis családunkban nem maradtam egészen egyedül. Német édesanyám ugyanis beleegyezett, hogy ha évente kb. négyszer találkozunk egy-egy hétre, magyarul beszéljen „francia” unokájával. Ezért mostanáig hálás vagyok neki, mert német sógorom pártjára állhatott volna, aki évekig vitatkozott velem, miért erre a kis, használhatatlan nyelvre, és nem németre tanítom a gyereket! Igyekezetünk sikeresnek bizonyult. Huszonegy hónapos korában Gabika már nemcsak szavakat, hanem több rövid mondatot mondott franciául és magyarul. Német barátom kételyeire gondolva, összeszövetkeztem Egerben élő unokatestvéremmel, akinek volt egy hasonló korú kislánya. Magyarországi nyaralásunk alatt Gabika sok új szót és mondatot tanult meg tőle. Hazafelé jövet én Bécsben maradtam egy hétig, hogy anyagot gyűjtsek magisztermunkámhoz. Férjem ez időre a gyerekkel édesanyámhoz utazott. Amikor megérkeztem, boldogan kérdeztem Anyucitól, mit szól, milyen jól beszél magyarul nem egészen két éves unokája? Meglepetésemre azt válaszolta, hogy igaz, de nem érti, miért mondja állandóan a „gaga”szót, ami nem jelent semmit! Ó, nevettem nagyot, mert én már régen tudtam, hogy ez a szó önmagát jelöli!

Férjem nem foglalkozott kislánya francia nyelvtudásával, így csak a francia tengerparton, a rokonaival töltött két hét alatt tűnt fel nekünk, hogy Gabikánk egy szót sem szól franciául! Mivel tudtuk már, hogy második születésnapja után felveszik az óvodába, meghívtuk egy hétre a legfiatalabb francia unokatestvérét. Ámde fáradozása eredménytelen volt. Izabelle tanult meg egy pár magyar szót, kis tanítványa pedig kizárólag magyarul válaszolt neki! Ez az állapot engem megmosolyogtatott és büszkeséggel töltött el.

Körülbelül két hónapig eltartott, míg a „kis magyar” az óvodában elkezdett franciául beszélni. E sikerélmény ellenére folytattam a harcom, hogy jól sikerüljön és ne szűnjön meg kétnyelvűsége. Pedig én is gyakran kerestem egy-egy magyar szót! Tehát nekem kényelmesebb lett volna németül vagy franciául beszélnem a gyerekhez, hiszen közben jól elsajátítottam e nyelveket. De anyanyelvem továbbadásának érdekében félállásban dolgoztam, és évekig csak délelőtt engedtem óvodába járni a kislányt, hogy minél több időt tölthessek vele. Ennek köszönhetően rohamosan bővült a magyar szókincse. Annyira örültem minden új szavának, mondatának, hogy elkezdtem felírogatni hosszabb mondatait, vicces megfogalmazásait közös, magyar nyelvű életünkből. Ilyesmiket: „Ha nagy leszek, akkor sajtót eszek”; „a Mama nevet, nem haragszik a Gagára”; Van időnk anyumama, nem lekéssük az iskolát”; „Gaga lekési az óvodát”. – Egy délután mégis csalódottam hallottam, hogy franciául beszél a babáival. Egy ideig hallgattam, gondolván, hogy nem szabad beleszólnom, ha neki könnyebb franciául beszélni, kell hagynom. Végül mégis megkérdeztem tőle: „Miért beszélsz franciául? Nem tudnak magyarul a babáid? Pedig az a kis mackó Magyarországon született, Zsuzskától kaptam.” Gondolkodás nélkül válaszolt: „Tudod, ez a maci két nyelven beszél, franciául a mamájával és magyarul a papájával”!!!

A sok együttlét egy nagyon, talán túl szoros kapcsolatot alakított ki köztünk, aminek egyik jele volt például, hogy nemcsak én becéztem őt, mint minden szerető anya, ő is becenevekkel illetett engem. Voltam én három éves korában „kis csillagom”, „kis virágom”, „kis hófehérkém”, „kis farkasom”. Egyszer kis bogaramnak neveztem, erre ő suttogta: „Te vagy az én kis bogaram, kis csibém.” Hadd idézzek még egy, a reggeli asztalnál lezajlott jelenetet: többször egymásután tüsszentett, amikor így szóltam: „Látod, fel kellett volna venned a pongyoládat!” „Vegyem fel most? Hol van?” „Mögötted, a szék támláján.” – Erre arcocskája felragyogott: „Gondoltad magadban, a kiscicám meg fog fázni!”

Gabika gyors nyelvi fejlődését nagynénémnek és két unokatestvéremnek is köszönhetem. Könyvek halmazát, a Dörmögö Dömötör című gyermekújságot, kazettafelvételeket az óvodások rádióműsorából ‒ ezeket juttatták el hozzánk éveken keresztül. Persze nem lett volna ilyen tökéletes gyermekeim magyartudása, ha én nem szakítottam volna annyi időt játszásra és felolvasásra. Gabika a Pöttyös Panni egyes fejezeteit már kívülről tudta és értette, alkalmazta az olvasottakat, hiszen három és fél évesen így beszélt: „Bevallom, hogy mentem már egyedül óvodába, mint Pöttyös Panni a mesében!” Máskor, egy kirándulás alkalmával így szólt: „Szedünk gesztenyét, szedünk gombát, szedünk szedret. Szeretlek, mert mindenhova megyünk!”