top of page

CSERBEN HAGYOTT HŐSEINK – Felejtésre ítélt magyar életek Szibériában (Fuksz Sándor cikksorozata 4.)




Még két csodálatos hazatérés: Minarovics Vendel és Petőfi unokaöccse


„…Ha magyar vagy, akkor biztosan hallottál az én unokabátyámról, Petőfi Sándorról…”



Előző írásunkban (3. rész) Bumba György mesébe illő hazatérését ismerhettük meg, amelyhez még feleségének a „kalandja” is hozzájárult: legyőzve több ezer kilométert, ismeretlen utakon eljutott a férjéhez!


A kevesek közül, akik megszabadultak a szibériai fogságból mindenképpen meg kell említenünk Minarovics Vendelt, aki – mint Bumba György – hajlott kora ellenére csatlakozott az első világháború magyar hadifoglyaihoz és velük érkezett haza. Az ő történetét Kiss Pál leveléből ismerhetjük, aki a Magyar Nemzethez fordult 2002-ben, amikor tudomást szerzett Kéri Edit felfedezéséről, miszerint a magyar honvédek Szibériába való elhurcolását már előre eltervezték. Ezt az osztrák-orosz alkut próbálta cáfolni Hermann Róbert, mire Kiss Pál beszámolt édesapjának szibériai találkozásáról azokkal az aggastyán magyarokkal, akik kezet fogtak a fogoly Petőfi Sándorral is.


A részletes levelet már megismerhették az olvasók, ezért kiragadjuk belőle a Minarovics Vendelt érintő sorokat:


„…Apámékat nagyon felkavarta az eset és elmesélték a táborban. Később 3 tiszt elment velük újból Daraszunba, jegyzetfüzetekkel és térképpel. Ez a 3 tiszt volt: Endresz György főhadnagy, repülőtiszt – aki később elsőként repülte át az óceánt Magyar Sándorral együtt –, valamint Prónay György százados (akinek a századában volt egy ideig Gyóni Géza is) és Foyta Tibor hadnagy. Csapó (az egyik idős Szibériába hurcolt honvéd – F. S. megj.) áthívta a két másik magyart is a beszélgetésre: Kirner Ferencet és Minarovics Vendelt, aki cirkuszos volt és 1920-ban hazajött a vöröskereszt által a világháborús foglyokkal együtt, apámat fel is kereste Balatonkenesén…”


Tudjuk, hogy az ún. leszerelőtáborokban, ahol a hazatérő hadifoglyokat fogadták és bocsájtották el a honvédség kötelékéből, milyen alapos szűrésen mentek át a szabaduló honvédek. Nehezen elképzelhető, hogy az idős Minarovics Vendel nem tett említést a Petőfivel való találkozásról, aminek nyoma is kellett, hogy maradjon.


Mint ahogyan Petőfi Sándor unokaöccse hazatérésének is!


Feri Sándor (1895 – 1986), a magyar közélet egyik meghatározó, de kevésbé ismert alakja volt. A múlt század baloldali történéseiben játszott fontos szerepet; először az illegalitásba vonult kommunistákkal való kapcsolatai révén, majd a háború után a Legfelső Bíróság Elvi Tanácsának az elnöki tisztét is betöltötte.


Az első világháborúban ő is orosz hadifogságba került, ahol később a bolsevik párt vonzáskörébe jutott. Már halála után, az Új Tükör 1988. január 31-i számában jelent meg ez az írás Kubinyi Ferenc tollából


"Két évvel ezelőtt egy 27 órás életrajzi interjút készítettem a magyar közelmúlt egyik legérdekesebb és legkalandosabb életű emberével, dr. Feri Sándorral. A Legfelsőbb Bíróság Elvi Tanácsának elnökeként vonult nyugdíjba. Kilencvenegy éves, szeretetre méltó „öregúr" volt, a szó nemes értelmében... Magas kora ellenére esze úgy vágott, mint a beretva. Adatai ellenőrizhetően egytől-egyig pontosak voltak...

A gyöngyösi diák 1914 júliusában került Budapestre jogásznak. Egy évig volt egyetemi polgár. 1915 tavaszán behívták a K.U.K. 38. gyalogezredébe... tizedesként került az orosz frontra. Tíz hónapos tűzvonalbeli szolgálat után éppen szabadságra készülődött, amikor beütött a Bruszilov-offenzíva. Ezerszám kerültek orosz hadifogságba. Azután a szokásos hadifogolysors következett. Szibéria, bányamunka, fakitermelés, vasútépítés. Az 1917-es forradalmi változások után – már szabadon – Jekaterinburgba került. A fiatal Feri Sándor teljesen apolitikus alkat volt. A véletlen játszott közre, hogy kapcsolatba került a bolsevikokkal... Feri Sándor a barátjuk lett, és rövidesen már a Vörös Hadsereg soraiban harcolt egészen a tífuszig... 1920 januárjában, szerencséjére, élve lépett ki a kórház kapuján. Bolsevik barátai segítségével, mint lábadozót, Petrográdba helyezték, könnyű beosztásba.

Hetekbe telt az út. Megérkezése után a volt osztrák-magyar nagykövetség hajdani épületében jelentkezett... Hol őrszolgálatban volt, hol Husztinak segédkezett a legénységi állományú magyar honvédek visszatelepítésében. Életének egyik érdekes találkozásáról így beszélt:

»A Szmolnij kapujában állandóan nagy volt a mozgás és a forgalom. Különféle hivatalokba igazítottuk el a messze földről érkezett embereket. Vitás ügyekben, ha én voltam az őrségparancsnok, döntenem kellett a bebocsátásukról. Egyik augusztusi délelőtt értem jött az egyik katona, hogy menjek, mert egy fura figura áll a kapu előtt.

Rongyokba csavart lábú, koldus kinézetű, hosszú, fehér szakállas, vénségesen vén muzsik állt odakint. Kérdeztem, hogy mit akar. Azt válaszolta, hogy szeretne hazamenni. Mondtam neki: – Eredj csak bátyuska, ki tart vissza? Úgy nézett rám, mint aki már réges-régen megszokta, hogy sehol sem értik meg. Lassan felelte: – De én hadifogoly vagyok! Nem érted?! – Csodálkoztam: – Mi vagy te, bátyuska, hadifogoly? – Az... – bólintott –, én magyar honvéd voltam és 1849-ben estem orosz fogságba. – No, erre még jobban kikerekedett a szemem. Gondoltam, próbára teszem. Magyarul folytattam a kérdezősködést: – Azóta itt élsz, mint hadifogoly? – Nem itt – mondta, már kerékbe törve a magyar nyelvet –, Szibériában. Azután visszaváltott oroszra. – Hát te magyar vagy? – érdeklődött. Bólintottam. – Ha magyar vagy, akkor biztosan hallottál az én unokabátyámról, Petőfi Sándorról. – Hallottam hát, de hát ő elesett... – El bizony, szegény feje – helyeselt az aggastyán –, én is hallottam idekint... az anyáink voltak testvérek. Mariska néne volt a nagynéném.

Amennyire kivettem az előadásából, hat vagy hét évvel volt fiatalabb a költőnél. Kételkedtem, tovább faggattam. Mindent tudott a Petrovics családról, legalábbis annyit feltétlenül, amennyit én tudtam. Az öreg az erdélyi harcok idején került hadifogságba. Abban az időben persze nem járt még vonat. Gyalogosan terelték át a foglyokat a Kárpátokon. Később az egyik trénkocsira került hajtónak. Szerencsés volt, mert így, bár egy esztendő is eltelt, de élve érkezett meg Szibériába. Talán tíz esztendőn keresztül próbálkozott a hazatéréssel. Azután beletörődött a változtathatatlanba és ott maradt. Megházasodott, két lánya irdatlan távolságra ment férjhez, felesége is meghalt. Húsz éven keresztül teljesen egyedül morzsolgatta napjait. Azután 1915-ben a kis település közelébe magyar hadifogolytábort építettek. A honvédek megérkezése után hívták az öreget tolmácsnak. A magyar bakáktól értesült később arról is, hogy vége van a háborúnak, mehetnek haza. Ekkor határozta el, hogy a kedvező alkalmat nem szalasztja el, és végre valahára ő is hazatér, elvégre, hadifogoly. Megkapta a hivatalos papírt, mely igazolta hadifogoly mivoltát és azt is, hogy 71 évvel ezelőtt esett orosz fogságba. A többi magyarral együtt ült fel a vonatra, és így jutott el a Szmolnij kapujáig. Nekem azt mondta, hogy haza akar jutni, hogy hazai földbe temessék el. Futólag még azt is említette, hogy Félegyházán még házrésze is van. Számon tartotta jussát.

Azután a mocskos condra helyett kerítettünk neki egy félig orosz, félig magyar katonaruhát, és rendbeszedtük. Huszti Ferenc ellátta a hazatéréshez szükséges papírokkal. Pár nap múlva az öreg magyar muzsik a többiekkel együtt felszállt a hajóra és elindult utolsó útjára... hazafelé. Rövidesen én is útra keltem, és a csóti, majd a hajmáskéri szűrőtáborokon keresztül megérkeztem szülővárosomba, Gyöngyösre, a m. kir. rendőri felügyeletbe.

Talán egy esztendő múlva – újra az egyetemen – egy félegyházi kollégától érdeklődtem a Petőfi-unokatestvérről. Az évfolyamtársam pár nap múlva meghozta a választ. Az aggastyán szerencsésen hazaérkezett. A hosszú utat még kibírta, de azt követően rövidesen meghalt.«"


Az elbeszélés nem említi az aggastyán nevét. Hrúz Máriának két húga volt: Anna, aki 1804-ben született és 1870-ban halt meg, férje Baranyai Péter volt. Éva 1795-ben született és 1853-ban halt meg. Férjei Benczúr Mátyás és Faska Sámuel voltak.


(folytatjuk)


 

(A szerző arcképének forrása: „ha küszködőn, ha szenvedőn, ha sírva…”)

 

Kapcsolódó cikkeink:



166 megtekintés

Comments


legte Tanka.jpg

VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

dombi 2023.jpg
vukics boritora.jpg
acta 202305.png
gyimothy.png
dio.jpg
KIEMELT CIKKEK
MOGY2023.jpg
bottom of page