CSERBEN HAGYOTT HŐSEINK – Felejtésre ítélt magyar életek Szibériában (Fuksz Sándor cikksorozata 5.)

Trojkán jött az öreg huszár

„…Ha Petőfi is a mi sorsunk osztályosa lett és itt sínylődött valahol Szibériában még hosszú esztendőkön át…(?)”

Hermann Ernő : Hadifogolynapló 1914 és 1918 c. kötete a szibériai hadifogság történéseivel ismerteti meg az olvasót; az izgalmas és életveszélyes helyzeteken túl erkölcsi kérdéseket is feszeget.

Amikor a háború végéhez közeledve a Bajkál-tó közeli Berezovka tábor lakói egy aggastyán korú szabadságharcos honvéd viszontagságaival szembesülnek, szinte törvényszerűen arra gondolnak: mi lesz, ha őket is ottfelejtik – Szibériában?

Idézet a műből:

„…A külső bataillon egyik barakkja előtt ma megállott egy trojka. A szekéren egy igen, igen öreg muszka és egy 30-35 év körüli menyecske kuporgott. A barakk előtt üldögélő bajtársakhoz az öreg magyarul szólt oda: »Magyarok vagytok?" Azok elbámulva válaszolnak. »Azok vagyunk.« »No, én is az vagyok.« folytatja az öreg. A szemüknek, fülüknek hinni nem akaró plennik (oroszul így nevezték a hadifoglyokat – F. S.) persze azonnal körülfogják a szekeret, és az öreg néhány rövid, tragikus erejű mondatban, még jól ejtve a magyar szót, bár sok orosszal keverve így mondja el hosszú életének történetét:

»1849-ben kerültem fogságba. Szabolcs megyei vagyok, a nevem Pintér János. Huszár voltam és egy nagyobb patrullal (őrjárattal? – F. S.) kerültem muszka kézre. Két álló esztendeig gyalogoltunk, míg idáig eljutottunk. A rettentő utat persze sokan nem bírták ki, útközben elpusztultak. Az orosz innen kb. 90 versztnyire telepített le bennünket, földet kaptunk, házat építettünk, orosz lányokat vettünk feleségül és beletörődtünk a sorsunkba. A hazatérésről akkorára régen lemondottunk, mert úgy hírlett, hogy Magyarország már nem is létezik, a muszka elpusztította és a magyarokat kiirtotta. De meg az utat sem találtuk volna meg visszafelé. Jól gazdálkodtunk, gyarapodtunk, szaporodtunk, a gyerekeinket megtanítottuk magyar szóra, de az unokák bizony már nem beszélnek, csak oroszul.« Az eddig csak hallgató menyecske meg is szólal pironkodva: »Bizony én is tudok ám magyarul!« »A bajtársakat lassan elvitte az idő, már csak magam élek közülük a 93 esztendőmmel.« Az akkori Magyarországról csupán annyit tud mondani, hogy »akkor Kossuth volt a király.« Görgey nevét emlegetik a fiúk, de ez a név ismeretlen neki. Hogy most háború folyik, azt tudta az öreg, hiszen az ő fiai, unokái is ott harcolnak a fronton miellenünk, de hogy hozzá közel magyar hadifoglyok vannak (1914 óta), az csak mostanában jutott tudomására. »Azért jöttem, mert négy emberre lenne szükségem halászathoz.« Még ki sem mondja, már nem négyen, de tizennégyen is tolakodnak, ajánlkoznak, mind ugranának is már fel a trojkára. Ki ne menne el innen az éhség földjéről egy magyar faluba halásznak! Az öreg látva a nagy igyekezetet, megígéri, hogy a jövő vasárnap (4-én) még egyszer visszajön, s akkor többeket elvisz magával és többet is beszél velünk. Most sietnie kell, mert még az éj beállta előtt el akarja érni az első falut. Azzal a vén huszár megmarkolja a gyeplőszárakat és a három lovacska elrobog vele, mint Illéssel a tüzes szekér..."

A folytatásban így ír Hermann Ernő:

„...A bajtársak csak bámulnak utána, megrendülve és alig tudnak felocsúdni ebből az álomból. Huszár volt, de nem is adja trojkán alul – jegyzi meg valaki.

Ma alig esik köztünk szó másról, mint erről a történetről, melyet olyan csodálatosan írt meg az élet. Éppen most kellett ezzel az öreg magyarral találkoznunk, amikor a megpróbáltatások végtelen sorát éljük, mintha a sors azzal a keserű vigasztalással akarná enyhíteni szenvedéseinket, hogy voltak már társaink egy jó emberöltővel ezelőtt, akik előtt nemcsak pár évre, de örökre becsukódott Szibéria kapuja. Ez a váratlan találkozás mit idézhetett fel a vén huszár szívében? Talán azért is robogott el olyan gyorsan, hogy a rázúduló emlékek árja elől meneküljön. Ő most azon töpreng, hogy mégis van Magyarország. Él a magyarság, sőt felvirágzott, mialatt őket a cári önkény élve eltemette Szibéria rengetegeibe, anélkül, hogy valaha is közölte volna kormányunkkal, hogy magyar hadifoglyok vannak nála.

Éjjel nem tudok aludni, az eszem folyton az ő sorsukon jár. És egyszerre egy rettenetes gondolat villan meg fejemben. Hiszen Petőfiről is azt tudjuk, hogy rohamozó kozákok előtt látták utoljára. Ha Petőfi is muszka kézre került! Ha Petőfi is a mi sorsunk osztályosa lett és itt sínylődött valahol Szibériában még hosszú esztendőkön át. Rettenetes gondolat! Szeretném elvetni magamtól, de nem lehet. Végig kell gondolnom, hiszen a hallottak után egyáltalán nem lehetetlen. Ha felfedezhetnénk azt a kis falut, ahol élt és ráakadnánk valakinél egy megsárgult papírra, tele örökszép versekkel, egy szenvedések kohójában megtisztult férfilélek gyémántjaival, nem lenne nagyobb költő a világon, mint Ő volt. Ha Petőfi nyomait felfedezhetnénk, a hadifoglyok szenvedése nem lett volna hiábavaló. De csak játszik velünk a képzelet…"

Előkerült az a „kis falu”, de a versekre még várnunk kell.

Talán ha majd az MTA egyelőre titkos fiókjai megnyílnak és a „gyémántok” kigurulnak!

(folytatjuk)

(A szerző arcképének forrása: „ha küszködőn, ha szenvedőn, ha sírva…”)

Kapcsolódó cikkeink: