top of page

Gyimóthy Gábor: Egy kis csillagászat (VI.) Bolygók és exobolygók (1. rész)




(A helyesírás néhány esetben a szerző saját megfontolásait követi. Ld. a *-gal jelölt lábjegyzetet!)










A tartalom a következő tárgyköröket boncolgatja:

  • A Naprendszer keletkezése

  • Kisbolygók (aszteroidák) veszélye és esetleges elhárításuk

  • Exobolygók és felfedezési lehetőségeik

  • Van-e élet a Földön kívül, és ha igen felfedezhető-e?

  • Lehetőségek és marhaságok

  • Végül: szokásos elkalandozásaim, a jó ég tudja milyen területekre


Előzetes megjegyzés


Miután ez nem az első szövegem a csillagászat különböző területeiről, sok mindent megírtam már, amit kénytelen vagyok itt is megírni, mert egyes jelenségek magyarázata a tudományt népszerűsítő filmekben és egyéb szövegekben (ez esetben a csillagászat terén) olyan botrányosan hanyag és hebehurgya, hogy láttukkor, hallottukkor rendszeresen kinyílik a bicska a zsebemben. Ezeket a dolgokat kénytelen vagyok újra, meg újra, érthetően és jobban elmagyarázni. Tehát bocsánatot kérek az ismétlésekért.


Csak egy példát említek. Mit jelent ez a gyakran hallott és csak nagyon ritkán megmagyarázott mondat: A tömegvonzás föltüzesíti a bolygó (vagy a bolygó körül keringő hold) belsejét. Ezt vajon hogy’ csinálja? Hát úgy, hogy az égitest – mint rendszerint – elipszis pályán kering, amitől hol közelebb van a csillaghoz (vagy a bolygóhoz, ha hold), hol távolabb, amitől a körülkeringett égitest tömegvonzása és az ellenkező irányban ható centrifúgális erő hol erősebb, hol gyengébb. Ez valósággal tornásztatja (átgyúrja) a keringő égitestet. És hogy a tornászástól mennyire ki lehet melegedni, azt saját tapasztalatból tudjuk. Mint látjuk, a pongyola – meg nem magyarázó – mondat már ott vétkezik, hogy csak a tömegvonzást említi, a centrifúgális- vagy hajítóerőt nem.

*

Viszonylagosan vidám gyerekkorom volt, és az a kor egy bizonyos téren nagyon boldog volt. Ez a bolygók akkori ismeretéből eredt, és abból a tudatból, hogy már léteznek rakéták, amelyek „túlbújnak” a földi légkör határán. Igaz, ez utóbbi ismerethez a háború juttatott, mert hát sajnos az a rakéta fegyver volt és nem a bolygókra induló jármű. De ahhoz a boldogsághoz hozzátartozott, hogy még lehetett a Marson és Vénuszon burjánzó életben, sőt, civilizációban hinni és róla álmodni. És egyúttal már abban is lehetett hinni, hogy rakéták segítségével egyszer odamehetünk és megnézhetjük azt a burjánzást. Aztán – kicsit később – a rakéták oda is mentek, és szépen le is rombolták az álmokat.


Mi maradt? Egy indurka-pindurka remény, hogy a Marson találunk valami baktériumot, vagy ha nem is, legalább a kövületekben megőrzött nyomát. És még indurkább-pindurkább remény, hogy a Vénusz légkörében, ahol már nincs pokoli nyomás és hőség, lebeg valami kis élő parány. Na és persze, hogy majd az exobolygók...


1995-ig nem tudtuk, hogy valóban léteznek-e exobolygók, azaz olyan bolygók, amelyek nem a Napot, hanem más csillagokat kerülgetnek. Természetesen nem volt ember (szerintem), aki ezzel a tárgykörrel foglalkozott (olyan sem, aki csak műkedvelőként dugta bele az orrát), aki ne lett volna meggyőződve az exobolygók létezéséről, még mielőtt egyet is fölfedeztek volna. Hiszen azzal, hogy a helyzetünket vagy akár a létünket egyedülállónak tartottuk, már untig elégszer megégettük magunkat. Először azt hittük, hogy a világ közepében vagyunk és a Nap minket kerülget. Aztán rájöttünk, hogy ez fordítva van, és azt hittük, hogy akkor viszont a Nap a világ közepe. Erre jött szegény Giordano Bruno, akit azért égettek el, mert azt állította, hogy a csillagok távoli napok. Szegény Galilei még megúszta szobafogsággal, amiért azt állította, hogy a Föld kering a Nap körül... Aztán rájöttünk, hogy a csillagok tényleg napok, helyesebban, hogy a Nap nem más mint egy aránylag közönséges csillag. Kiderült, hogy a Tejút rengeteg csillag gyülekezete, és az is kiderült, hogy sok más tejút is van még, és azok általában spirális alakú csillagrendszerek. De a miénk a legnagyobb! Csak valamikor már a huszadik század közepén derült ki, hogy dehogy a legnagyobb. Sőt, inkább a kicsik közé tartozik, és mindjárt a legközelebbi szomszédunk, az Androméda is kereken tízszer akkora, mint a mi kis Tejutacskánk. Csak addig a távolságok megítélésével volt baj, és azt hittük, a bemért tejutak sokkal közelebb vannak, persze hogy túl kicsinek tűntek...


Most akkor legyen pofánk odaállni és azt képzelni, hogy csak a mi Napunk körül vannak bolygók? Világos volt, hogy – bárhogyan is születnek a csillagok – a mi Napunk valószínűleg ugyanúgy született, és ennek a születésnek valószínűleg velejárói a bolygók és a holdak is. 1995 előtt már nemcsak a bolygókról tudtunk, de közel 180 holdról, számos törpebolygóról, egymilió kisbolygóról, a Kuiper övről, sokezer – nem is túl kicsi – égitesttel, és az Oort-féle „felhőről”, amelyben sokmilió számra – ha nem miliárd számra – keringenek az üstökösök. Gondolhatott tehát valaki arra, hogy születhetnek csillagok, mind ennélkül a körítés nélkül? Arra, hogy bolygók véletlenül csak a mi Napunk körül lebzselnek? Az első exobolygó fölfedezése után gyorsan finomult a fölfedező technika, és ma már, negyed évszázaddal később, több mint ötezer exobolygót ismerünk, pedig nem egyszerű a fölfedezésük, amit inkább leleplezésnek kellene nevezni. Erre még visszatérek.


Most pontosan ott tartunk a földönkívüli élettel, mint ahol tartottunk az exobolygókkal az első fölfedezése előtt. Bár találnunk ilyet eddig nem sikerült, de józan ember nem képzelheti azt, hogy ilyesmi csak a Földön létezhet. Ezzel megint a geocentrizmusnál, vagy a heliocentrizmusnál, vagy mondjuk ki kerek-perec, az embercentrizmusnál tartanánk! A Földön van élet, mert azt a körülmények – kereken négymiliárd éve – megengedik. Más olyan égitesten, ahol a feltételek ugyancsak megfelelőek, miért ne lenne ugyancsak élet? Akár önmagától keletkezett, akár teremtették a földi életet, ez miért csak itt a Földön történt, vagy történhetett volna meg? Ráadásul a Földön nagyon van élet. A Föld leglehetetlenebb helyeit is meghódította, a legmélyebb tengerfenéktől a leghidegebb jégmezőkig, vagy százfokosan fortyogó, sűrűn sós és kénes forrásokig, sőt, másfél kilométerrel a földfelszín alatt található kőzetekig, mindenütt föllelhető valamilyen élőlény, ha más nem, baktérium. Az élet itt teljesen kiirthatatlan! Nem pusztíthatná el szuper tűzhányók kitörése, óriási kisbolygók becsapódása, tengerek megmérgezése, közeli szupernóva robbanás, gammasugár özön, amely esetleg elfújná a Föld légkörét. Semmi, de semmi nem pusztíthatná el az utolsó élőlényt a Földön, amely aztán újra kezdhetné a fejlődési láncolatot. Egyetlen kivétel a Föld végső halála, ha a Nap fölfuvalkodik, mert vörös óriás lesz belőle és esetleg elnyeli a Földet is, amely lávagolyóvá olvad, vagy lefékeződő keringéssel belezuhan a Napba. Akkor persze mindennek vége, de hát addig talán még egymiliárd évig tűrhetőek maradnak a körülmények.


Viszont minket, emberiséget rém könnyű elpusztítani. De úgy tűnik, nincs türelmünk megvárni valami külső, kozmikus csapást, mert néhány marha politikusunk serényen az atomháború kitörését készíti elő. Itt bocsánatot kell kérnem a szarvasmarháktól, hogy hozzájuk hasonlítottam ezeket a hírhedt politikusainkat!


És ha máshol is van élet, van valahol magasfokú technikát használó civilizáció is? Talán van, de egyet ne felejtsünk: bár a Földön 3,7 miliárd év óta létezik élet, de a technikának arra a fokára jutott élőlény, amely létezését már távoli csillagokról is észlelni lehet, mindössze száz év óta található a Földön. Azóta szöknek meg a rádióhullámaink, amelyek révén könnyen fölfedezhetnének minket. Osszuk el a nagy számot a kicsivel. 37 miliót kapunk. Ez viszont majdnem azt jelenthetné, hogy 37 milió, olyan exobolygót kellene fölfedeznünk, amelyen az életnek megfelelnek a körülmények és létezik is mindegyiken élet; míg egyet találnánk, amelyen már technikai civilizáció zajlik. A hasonlat azért sántít, mert kétszer olyan öreg csillagok is léteznek, mint a Napunk, és azok körül a mienknél már jóval fejlettebb civilizációk is működhetnek. Viszont eddig ilyeneknek se hírét, se hamvát nem láttuk. Mellesleg, más bolygókon esetleg sokkal gyorsabban halad a kezdetleges élet fejlődése, mint ahogy itt zajlott. Itt, az élet kezdetétől három miliárd éven át, alig történt valami.


Igaz, az életet és a létünket itt a Földön rendkívül szerencsés esemény láncolat tette és teszi lehetővé. A Föld mérete – úgy tűnik – éppen megfelelő. Nem túl nagy, így a felületén a légnyomás és tömegvonzás hatása, a gyorsulás sem túl nagy. Bár látjuk a Vénusz esetét, amely jó példa rá, hogy a felületen létező légnyomás egyáltalán nem az égitest méretétől függ. A Vénusz alig kisebb a Földnél de a nyomás rajta az itteninek a kilencvenszerese! Viszont a bolygónk nem is túl kicsi, tehát a belsejében kavargó olvadt fémek nem hűlnek le olyan gyorsan, mint például a kis Marsban. És ennek a fémkavargásnak köszönhetjük a mágneses teret, amely megvéd minket a napszéltől. Ez a szél fújta el szegény Mars barátunk légkörét, mert a belseje annyira lehűlt, hogy ott már nem kavarognak a fémek és nem képeznek mágneses teret. Bolygónk pont olyan messze van a Naptól, hogy nem válik gőzzé a tenger, és nem is fagy jéggé.


Itt meg kell állnunk egy pillanatra. Fontos tudni, hogy egy bolygó felületén a hőfok nemcsak az anyacsillag távolságától függ, hanem a bolygó légkörének tulajdonságaitól is. Egyszer már jéggé fagyott a tenger. Ez talán 650-700 milió évvel ezelőtt történt. A légkörből eltűnt a széndioxid nagy része és megszűnt a jótékony, üvegházi jelenség (az, amiből most több van, mint kellene). A Földön két változtató rendszer is működik. Az egyik élettani, a másik földtani. Élettani változás volt, amikor a moszatok elkezdtek oxigént termelni. És élettani változtatás az is, hogy egy élőlény (ugyanis mi) túl sok metánt és széndioxidot termel. Valószínűleg élettani változtatás volt a földfelszín erős lehűlése annak idején. A tengerbe kerülő széndioxidot „kiették” az ott élő parányok és az nem került vissza a légkörbe. Hogy kerülhetett volna vissza? A tűzhányók által (ez a földtani változtatás). Csakhogy a tűzhányók ténykedése nem egyenletes. Tudjuk, hogy a földrészek ide-oda úszkálnak a Föld kérgén. Ezzel az úszkálással a menetirányukban lévő földkéreg-részeket maguk alá gyűrik. Ez történt és történik folyamatosan például Észak- és Délamerika nyugati partjainál. E két, Nyugat felé úszó földrész maga alá gyűri a csendesóceáni kéreg keleti részét, amitől őrült súrlódás keletkezik. Az anyag megolvad és helyenként tűzhányókat képezve ömlik a felszínre. Ezt látjuk a Kordilerákban és az Andokban. Ezt a hegyvonulatot a mélybe kényszerített, Csendes-óceáni kéregrész nyomta föl a magasba.


(innen folytatjuk)


 

* A magyar nyelv egyik – értékében eléggé szinte fel sem becsülhető – előnye más nyelvekkel szemben a pontos, hangzásszerinti írásmód. Ez ellen sokat vétkeztek azok, akik idegen szavakat írásmódjukkal együtt vettek át, figyelmen kívül hagyva, hogy az idegen nyelvekben a kiejtést más szabályok uralják, mint a magyarban. Itt főleg a kettőzött mássalhangzókra gondolok. Gyerekkoromban a teniszt még tennisznek, a mamutot még mammutnak írták. Ma viszont még mindig milliót, milliárdot, ellipszist, szimmetriát, allergiát, intelligenciát, kommunikációt, mottót, modellt, barakkot, agglomerációt és sok más szót, idegen írásmód szerint írunk, ami nem lenne nagy baj, ha mindenki ismerné e szavak helyes kiejtését. Sajnos azonban egy „elbunkósodási” folyamatot tapasztalok: sokan bizony ezeknél a szavaknál a kettős mássalhangzókat már – magyar módra – kettőzötten megnyomva ejtik. Emiatt e szavak kettős mássalhangzóinak egyike nem csak fölösleges, hanem már káros is, hiszen helytelen kiejtésre ösztökél. Ez ellen sürgősen tenni kell valamit! Részemről (valakinek el kell kezdenie!!) a fenti példákban, és ahol csak ilyen szavakra bukkanok, kiirtom a fölösleges – sőt: káros – második mássalhangzókat.


 

Kapcsolódó írásaink:


107 megtekintés

Comments


legte Tanka.jpg

VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

dombi 2023.jpg
vukics boritora.jpg
acta 202305.png
gyimothy.png
dio.jpg
KIEMELT CIKKEK
MOGY2023.jpg
bottom of page