szilajcsiko
- 2023. szept. 26.

Magyar merénylet Petőfink ellen (Fuksz Sándor cikksorozata 6.)

Akik találkoztak Petőfivel – Szibériában

„…Én biztos vagyok benne, hogy édesapám nem hazudott!...”!

(Kiss Pál)

Néha már a becsületsértés határát súrolja az a pökhendiség, amellyel egyes tudósok a jóhiszemű, segíteni szándékozó „dilettánsok” közléseire reagálnak, mikor az általuk elmondottak nem egyeznek a tudomány általánosan elfogadott álláspontjával.

„Azért mert egy hadifogoly hazudik valamit, mi azonnal szaladjunk Szibériába?...” – kérdi ezt egy történész a Petőfi szibériai életét taglaló vitában, nem mellesleg a Hadtörténeti Intézet és Múzeum berkeiből. Talán az ilyen „szakmai” hozzászóláshoz nem is kell kommentár?! Vagy: Ki mint él, úgy ítél?

Nem csodálkozhatunk azon, ha sokan inkább hallgattak az általuk megtapasztalt tényekről, minthogy a tudományos világ nézeteivel szembe kerüljenek. De – szerencsére – az igazság és annak hirdetése néha a félelmet, az elmarasztalást is legyőzi. így volt ezzel Kiss Pál balatonkenesei lakos, aki figyelte a Magyar Nemzetben folyó vitát Kéri Edit és Hermann Róbert között, az orosz csapatok szabadságharcos honvédeket elhurcoló tényéről, ill. lehetőségéről. Tollat fogott és levelet írt az újság szerkesztőségének, amelyben részletesen leírta édesapja, id. Kiss Pál első világháború alatti szibériai élményeit. Tekintettel arra, hogy a levélre a Magyar Nemzet – szégyenszemre – nem reagált, most azt teljes terjedelmében, változatlan formában közöljük:

Magyar Nemzet,

Budapest, 2002. nov. 15.

Az 1849-es orosz deportálásokról

Mivel édesapám, id. Kiss Pál nagyon fontos, Petőfivel is kapcsolatos első világháborús élményét hagyta rám, nevekkel, térképpel, útvonalmegjelöléssel, ezért úgy érzem, hozzá kell szóljak Kéri Edit aug. 31-i Szolgaföldben c. cikkéhez, és Hermann Róbert okt. 12-i válaszához, a bécsi szibériai tervhez.

Édesapám Przmyslnél esett orosz fogságba 1915. márciusában és Szibériába került, a csitai fogolytáborba, mely a Bajkál tón túl van, Kína közelében. Majd nyáron fakitermelésre vitték őket dolgozni Daraszunba, mely Csitától kb. 80 km-re van ÉK-re, egy hegyen. Ők hárman kimelegedvén, vizet kértek egy 80-on felüli öregtől, a 32 faházból álló falu egyik lakójától, és amikor egymáshoz magyarul szóltak, az megfordult és elsírta magát: „Fiaim, ti is magyarok vagytok?” Bevitte őket a házába, ahol a priccs fölött egy 48-as csákó és egy magyar zászló darabja volt felszögezve a falra. Elmondta, hogy ő Csapó Mihály, egy tanyán született Nagyszalonta környékén, kocsis legény volt Makai Gábor szalontai földesúrnál, amikor bevonult Aradon, 16 éves korában a háborúba.

Elmesélte nagy visszavonulásukat a Maros mentén 1849-ben. Ők Dicsőszentmárton és Medgyes között estek orosz fogságba, igen sokan, és az oroszok vonultatták őket fel, északra, majd a mai Ukrajna felé, Csernovicba és onnan tovább. Az idősebbek közül sokan meghaltak útközben a nehéz, hosszú szibériai út alatt. A Bajkál tavon túl Csitába vitték, és ott osztották szét táborokba őket. Két magyar itt él még Daraszunban közülük. Mindhárman találkoztak az Antipika-i táborban, ami nem messze van Csitától, – kb. 1850-ben – Petőfi Sándorral, aki nagyon beteg, sápadt, beesett szemű volt. A tábor kórházi, 4-es sz. részlegében feküdt. De onnan a Pestyanka-i tábor kórházába vitték át. Mindhárman kezet fogtak vele, de úgy hírlett, hogy kb. 6 év múlva meghalt.

Ők nem írhattak és nem mehettek haza, így később megnősültek, orosz feleségük és családjuk lett. Öt gyerekéből két fiú volt, akiket otthon tanított egy kicsit magyarul. Felesége meghalt, unokái voltak és dédunokái.

Apámékat nagyon felkavarta az eset és elmesélték a táborban. Később 3 tiszt elment velük újból Daraszunba, jegyzetfüzetekkel és térképpel. Ez a 3 tiszt volt: Endresz György főhadnagy, repülőtiszt, – aki később elsőként repülte át az óceánt Magyar Sándorral együtt – valamint Prónay György százados (akinek a századában volt egy ideig Gyóni Géza is) és Foyta Tibor hadnagy. Csapó áthívta a két másik magyart is a beszélgetésre: Kirner Ferencet és Minarovics Vendelt, aki cirkuszos volt és 1920-ban hazajött a vöröskereszt által a világháborús foglyokkal együtt, apámat fel is kereste Balatonkenesén. A csitai táborban volt Endreszékkel együtt a Przmysli vár védője Hermann Kuzmanek altábornagy is. Mindhárman elmondták fogságba esésük történetét; – ők mellesleg úgy gondolták, hogy Petőfi is Dicsőszentmártonnál esett fogságba, – ám előtte nem ismerték. Endreszék térképéről azonosították az útvonalat, saját jegyzeteik és emlékezetük szerint:

Fogság: Medgyes, Erzsébetváros és Dicsőszentmárton közt; utána: Marosludas, Torda, Kolozsvár, Szamosújvár, Dés, Nagybánya, Máramarossziget, Rahó, Körösmező, Tatár-hágón át: Deljatin (mai ukrán és orosz nevükön), Kolomija, Csernovic, Edinet, Mogiljev, Jampil, Krizopil, Bersad, Uman, Novoarchangelsk, Kirovograd, Olekszandria, Kremencsuk, Poltava, Harkov, Belgorod, Kurszk, Zima, Irkutszk, Bajkál-tó, Ulan-Ude, Hilok, Petrovszk, Csita, Antipika és onnan ők Daraszunba. (Kb. 7-8 ezer kilométeres út!)

Endreszék mindent feljegyeztek, rájuk is óriási hatással volt az eset. Később átment a 3 tiszt Antipikába és Pestyánkába is, kutatni Petőfi nyomait, mert a két tábor 1914-től ismét tele volt!! 1920-ban hazajőve hiába mondták el mindenütt, nem hitték el, sőt kinevették őket. Foyta Tibor a 30-as években, 36 körül elvette a parlament házelnökének, Almássy László (sz. 1869) lányát, nála is próbálkozott: kutatás, expedíció, levelezés, stb. által keresni Petőfi nyomait, de neki sem sikerült. Egyszer voltam Foytánál apámmal, az Istenhegyi-úti Almássy-házban.

Édesapám 1892-ben született, nem érte meg a barguzini kutatást és ásatást. Pedig biztosan jelentkezett volna! Én emigrációban éltem ’56 után, német repülőgéptervező és hajótervező mérnökként dolgoztam, pár éve települtem haza. 80 éves vagyok, és úgy érzem, kötelességem ezt leírni a Magyar Nemzet számára, és ezzel nemzetem számára is! A további kutatások végett.

Hermann Róbertnek azért nincs igaza abban, hogy számára bizonyíték, hogy bár június 3-án Ferenc József kérte a minisztertanácsot, hogy jelöljék ki a pontos szibériai deportálás helyét, de egy hét múlva, 10-én nem vették bele a „hivatalos szerződésbe”, mert a történelem tele van titkos paktumokkal, a hivatalosak mellett. Óriási szégyen lett volna leírni, hogy mihez voltak kénytelenek folyamodni! ’56-ban sem kötött szerződést Kádár Hruscsovval a Szibériába indított ifjakról, pedig lekopaszítva Ungváron szabadultak meg ettől, az ENSZ beavatkozására! Ez bizonyított tény, sok tanúval. És a ’45-ös „malinki robot”? Volt szerződés? Hermann Róbert a tv Aranyfüst vitáján azt mondta Kéri Editnek: Az 50-60 bajkálontúli találkozásokról szóló hadifogoly-elbeszélés: mese – mese – meskete. Az apám sose hazudott, komoly ember volt! Endreszék családjában is lehetnek térképek, leírások! El kell hinni az élményeiket! Sokszor a történelem hiányzó kockái ezek! Én biztos vagyok benne, hogy édesapám nem hazudott!

Tisztelettel: [olvasható aláírás] Kiss Pál, 8174 Balatonkenese, Fő u. 26.

Csak ebből a levélből többet tudhat meg az átlagolvasó a szabadságharcot követő történésekről, mint számos akadémiai eszmefuttatásból. Talán ezért nem szeretik egyes tudósok a „néptől” jött információkat…

Kiss Pál annyi igazodási pontot, konkrét személy által bizonyítható tényt sorol fel írásában, amelyek meg kellene győzzék a leginkább kételkedőket is, miszerint nem kitalált eseménysorral van dolgunk. Endresz György, Prónay György, Foyta Tibor, Almássy László közül valamelyikük bizonyosan hagyott hátra valamilyen emléket a szibériai találkozásról Petőfi Sándorral, de a „cirkuszos” Minarovics Vendelt is kihallgatták a leszerelőtáborban, ahol nyoma kellett maradjon ennek a kézfogásnak. Csak figyelmes „fülekre” lett volna szükség a hivatalok részéről. De a Magyar Nemzet későbbi érdektelensége is bizonyítja a máig tartó zárlatot minden hír előtt, amely Petőfi segesvári halálát cáfolná.

Elkeserítőbb tapasztalatom is van, mint a sajtó bűnös hallgatása: egy kormányzásra készülő ellenzéki párt főideológusa azzal hárította el a Petőfi-téma tisztázásának felvetését, hogy a kérdés ma még megosztja a magyar társadalmat, és ezért nem lenne kívánatos vele foglalkozni a politika fórumain. Tehát a szavazatok utáni hajsza forgatagában az igazság egyelőre zavaró tényező.

Talán jön még jobb idő…

(folytatás következik)

Kapcsolódó cikkeink: