Podmaniczky Katinka: MAGYARNAK MARADNI – Hogy őriztem meg anyanyelvemet idegen nyelvi környezetben (7.)
Küzdelmem anyanyelvemért ‒ Báró őseim Goethénél
A napi szintű beszélgetés kislányommal kezdte bővíteni az én hiányos hétköznapi szókincsemet is. Az irodalmi és pszichológiai szavak terén azonban változatlanul gyenge volt a magyartudásom. Pedig újra arról kezdtem ábrándozni, hogy talán mégis írónő lesz valamikor belőlem. Amikor arra gondoltam, hogy németül vagy franciául írhatnék, könnybe lábadt a szemem. Az anyanyelv elvesztését tragikus eseménynek minősítettem. Kis városunkban, ahol egy középiskolában tanítottam, egyszer felfedeztem a Szekeres nevet spanyol kolleganőm dolgozatai között. Gyorsan megismertem a diák édesapját: 56-ban, 18 évesen emigrált Németországba, majd Franciaországban telepedett le. Büszkélkedett némettudásával, de magyarul nem tudott három-négy mondatnál többet beszélni egyfolytában, mindig visszacsúszott a franciába. Ez az ember az én szememben egy sajnálatra méltó személy volt, aki elvesztette gyökereit és önazonosságát. Pár évvel később ismerkedtem meg Le Mans-ban egy 24-éves korában emigrált magyarral, aki ugyan jobban beszélt, de ő is kereste a magyar szavakat. Mindkét honfitársam nemcsak magyarul beszélt rosszul, de franciájuk is hibás volt, nem vesztették el magyar akcentusukat. Tehát Magyarországon és választott hazájukban egyaránt külföldiek lettek.
Hozzájuk képest én nagyon jól tudtam magyarul, mégis sokszor mondtam Zsuzska nagynénémnek, hogy vissza szeretném nyerni, illetve el akarnám érni a koromhoz és végzettségemhez illő szókincset. Zsuzskám, mint mindig, most is segíteni akart rajtam. Szoros kapcsolatban állt első fokú unokatestvérével, Varga Domokossal, az ismert íróval. Beszélt vele az én bánatomról. Dombi bácsi azt üzente nekem, hogy írjam fel édesapámra vonatkozó emlékeimet. Megfogadtam tanácsát, de nem sokat segített, mert nagyon kevés emlékem volt apámról.
Nyári együttléteink alatt Zsuzska beszélt olvasmányairól, ajánlott könyveket, magyar klasszikusokat, és felmondott sok magyar verset. Ezeket feljegyeztem, majd később újabb küldeményeivel gazdagítottam hiányos magyar irodalmi ismereteimet, és felfrissítettem magamban több, korábban megtanult Petőfi-verset.
Miután megszereztem tanári diplomámat és kezdtem megszeretni a némettanári munkámat, újra felébredt bennem a remény, hogy magánszorgalomból vissza fogom nyerni tökéletes magyartudásomat. Így született meg az elhatározásom, hogy keresek egy, a magyar irodalommal összefüggő témát, amiről németszakosként írhatok magisztermunkát (kisdoktorit). A távoli cél, mely előttem lebegett, az volt, hogy a magyar irodalommal való foglalkozás révén annyira belejövök anyanyelvembe, hogy képes leszek regényeket vagy elbeszéléseket írni. Szerencsémre egyik volt egyetemi tanárnőm, Marie-Jeanne Heger támogatott az első lépésekben. Megértett. Ő maga ugyanis mindent megtett azért, hogy horvát férje elsajátítsa elfelejtett anyanyelvét, sőt kisfiaival együtt Marie-Jeanne is megtanult horvátul.
Akkoriban kezdett elterjedni a francia egytemeken az irodalmi művek Jauss-féle recepció-elméleti megközelítése, amivel ő is foglalkozott. Javasolta, hogy tanulmányozzam Madách Imre leghíresebb műve, Az ember tragédiája német nyelvterületen ‒ Németországban, Ausztriában és Svájcban ‒ való recepcióját, azaz fogadtatását. A félállásom egy „collège”-ben (ez az általános iskola felső tagozatának felel meg), valamint a kislányommal való sok foglalkozás kevés időt hagyott a tanulmányra, végül három évig tartott az elkészítése. Magyar szókincsem bővítése szempontjából ugyan nem volt hasznos munka, mert németül kellett megírnom, azonban beleszerettem Madách művébe. Ennek köszönhetően közelebb kerültem mind a magyar irodalomhoz, mind családomhoz, melynek több tagja is kapcsolatban állt a magyar és a német irodalom híres képviselőivel.
Meghatódva olvastam Szász Károly szépapám Madáchhoz intézett levelét. Ugyanis Arany János őt kérte fel, hogy mondjon véleményt a „Tragédiá”-ról. Kutatásaim során forgattam német irodalomtörténeteket, melyek megemlítették Az ember tragédiáját. Rábukkantam egy bejegyzésre, mely szerint Goethe az 1800-as években kezdett érdeklődni Magyarország iránt, és meghívta a Podmaniczky bárókat. Goethét annyira szerettem és csodáltam, hogy nagy öröm volt számomra ez a felfedezés. Egy doktori értekezésből, mely nagynéném könyvei között volt, megtudtam, mely őseim voltak a nagy író vendégei.
Az első Podmaniczky Sándor szépapám bátyja volt, aki ‒ mialatt Göttingenben végezte tanulmányait ‒ 1786-ban meglátogatta Schillert, Wielandot, Herdert és Goethét. Öccse, Károly szépapám, belekeveredett a Martinovich-féle összeesküvésbe, ezért 1796 körül Bécsbe internálták. Ott barátkozott össze a vele majdnem egykorú Friedrich Wilhelm Schellinggel. Amikor szülei befolyására amnesztiát kapott, Chemnitzbe ment a bányászati föiskolára és sokat utazott Szászországban. 1802-ben Jénában meglátogatta Schellinget, aki filozófia- professzor volt a jénai egyetemen, és közben A világ lelke (Von der Weltseele, 1798) című könyve révén összebarátkozott Goethevel. Szépapám Jénában összeismerkedett Wilhelm Schlegellel és feleségével, Carolinával, a jénai kör összetartó lelkével. Ugyanabban az évben Schellinggel Weimarba utazott és együtt vendégeskedtek Goethénél.
1803-ban, a jénai kör felbomlása után szépapám Freibergbe ment, geologia tanulmányokat folytatott és Johann Friedrich Wilhelm Charpentier geológiaprofesszor előadásait hallgatta. Ott szeretett bele tanára lányába, Júliába, aki két évvel korábban meghalt vőlegényét, Novalist, a nagy romantikus költőt siratta. 1804-ben összeházasodtak és hazaköltöztek; először Kolozsváron, utána Aszódon éltek. Gimnáziumi éveimben és később, germaniszikai tanulmányaim alatt Schellinget, Schlegelt, Wielandot, Herdert, Schillert és Noválist, a nagy romantikus írót és költőt megismertem és csodáltam, ezért izgalmas és megható volt a felfedezés, hogy felmenőim személyes kapcsolatba kerültek velük. Így még erősebbé vált érdeklődésem a német irodalom iránt is.
A kislányommal való foglalkozás, a tanítás félállásban és a háziasszonyi teendők – ahogy már említettem – kevés időt hagytak a kisdoktorira, emiatt három évig tartott, amíg elkészültem vele. Közben második kislányom is megszületett. Harmincegy évesen a 21-22 éves diákok között nagyon öregnek éreztem magam, és féltem, hogy nem sikerült elég színvonalas munkát letennem. Annál nagyobb volt a meglepetésem, amikor a zsüriben ülő, a számomra ismeretlen germanista professzor nagyon megdicsérte munkámat. Sőt, minden áron meg akart győzni, hogy folytassam germanisztikai tanulmányaimat. Amikor megtudta, hogy az agrégation nevű versenyvizsgát (pályázatot) férjem ellenezte, azt tanácsolta, hogy bővítsem ki kisdoktori munkámat doktori értekezéssé.
A munka sikeres lezárásának más kedvező következménye is lett. Egyik unokatestvérem bátorítására 1986-ban részt vettem a salgótarjáni Madách-pályázaton – és díjat nyertem! Munkám egyik fejezete megjelent a Hungarian Studies folyóiratban. Ezek a sikerélmények arra késztetettek, hogy a dolgozat kiadására gondoljak. Világos volt, hogy „Az ember tragédiája fogadtatástörténete a német nyelvterületen” csak Magyarországon találhatna olvasóközönségre, tehát le kellett fordítani. Nagynéném egy év alatt elvégezte ezt a nem könnyű feladatot, és Dombi bácsi (nagybátyám) ellenőrizte a fordítást. A kiadásból mégsem lett semmi, mert közben új, jóval nagyobb fába vágtam a fejszémet.
A germanista professzor rövid időn belül összeismertetett egy 56-ban disszidált egyetemi tanárral, Karátson Endrével, aki a lilli egyetemen összehasonlító irodalomtudományt tanított. Hamarosan találkoztam vele Párizsban egy Kosztolányi Dezső szimpóziumon. Ő lebeszélt arról, hogy tovább foglalkozzam Madách-csal. Könnyen meggyőzött, mert akkoriban ‒ naivan ‒ úgy képzeltem, hogy egy a magyar‒német‒francia irodalommal foglalkozó témával „összeragaszthatom” magyar‒német‒francia életem mozaikjait, és annyira belejöhetek anyanyelvembe, hogy képes leszek magyarul írni. A német irodalomban legjobban Jean Paul (Friedrich Richter) romantikus író humorisztikus regényei vonzottak és nevettettek meg, így abban állapodtunk meg, hogy a groteszk írásmódot tanulmányozom Flaubert, Kafka és Kosztolányi műveiben. Ez a nagyméretű munka nemcsak magyar, hanem francia nyelvtudásomat is bővítette, mert a három író összes irodalmi művein, levelezésén és naplóján kívül a kortárs irodalmat és a műveikről szóló írásokat is olvasnom és elemeznem kellett.
A két gyerek mellett négy-öt évig eltartott ez a munka! Amikor írásba kellett öntenem gyűtőmunkám eredményét, rá kellett jönnöm, hogy, bár francia tudásom sokat gazdagodott, mégsem elégséges a szaknyelvet igénylő doktori munka megfogalmazásához. Németből fordítottam franciára. Óriási kihívás volt számomra az is, hogy témavezetőmmel magyarul beszéltünk. – Eszembe sem jutott, hogy franciául folytassuk ezeket a konzultációkat, hiszen elsődleges célom anyanyelvem tökéletesítése volt! Fejlődött azért magyar tudásom, hiszen sokat olvastam, szakemberekkel – legtöbbször Réz Pál Kosztolányi-szakértővel találkoztam, beszéltem magyarul. Ez némi vigaszt nyújtott.
Doktori értekezésem haladását még jobban lelassította az a körülmény, hogy kaptam egy átmeneti állást a germanista tanszéken a közeli Le Mansban. Továbbra is gyűjtöttem a szakirodalmat, de azok feldolgozására az egyetemi oktatás mellett nagyon kevés időm maradt. Változatlanul nem voltam hajlandó gyerekeimet sem elhanyagolni a doktori munka haladásának érdekében. Csak a szünetekben adtam őket magyarul beszélő édesanyám „kezébe”. A témán hatásosan dolgozni csak nyáron tudtam, s ez természetesen a közös családi nyaralások rovására ment. Férjem, aki kezdettől ellenezte továbbtanulásomat, egyre türelmetlenebb és ellenségesebb lett.
Témavezetőm szerint hiba volt elfogadnom az egyetemi állást, és egyre csak sürgette az értekezés befejezését. Kapcsolatom Karátson tanár úrral annyira megromlott, hogy a több éves közös munka megszakadt. Franciaországban más, magyarul tudó irodalmár nem volt. Én szerettem volna befejezni a sok évet és energiát felemésztő munkát. Végül egy germanista professzorral kerültem kapcsolatba, aki vállalta a témavezetést. Sajnos, vele sem bizonyult tartósnak az együttműködésünk. Miután javaslatára hónapokig foglalkoztam Canetti munkásságával, úgy láttam, hogy szakmai elképzelése, hogy Kosztolányi helyett Canetti kerüljön be a témába, semmiképpen sem illik bele a Flaubert‒Kaffka vonalba harmadikként.
A szakmai keserűséget magánéleti problémáim súlyosbították: házasságunk annyira elromlott, hogy válásra került sor. Az egyetemi négy éves szerződésem lejárt. Egyedüli családfenntartóként kénytelen voltam teljes állásban dolgozni, így visszatértem egy gimnáziumba tanítani. A tudományos munkától egyelőre elbúcsúztam.
Következik két nap múlva:
8. A második „francia” unoka
Előző fejezetek:
Podmaniczky Katinka: MAGYARNAK MARADNI – Hogy őriztem meg anyanyelvemet idegen nyelvi környezetben (1.) Anyanyelv? „Apanyelv”?
Podmaniczky Katinka: MAGYARNAK MARADNI – Hogy őriztem meg anyanyelvemet idegen nyelvi környezetben (2.) Kivándorlunk ‒ emigrálunk Németországba
Podmaniczky Katinka: MAGYARNAK MARADNI – Hogy őriztem meg anyanyelvemet idegen nyelvi környezetben (3.) Magyar diák egy német gimnáziumban
Podmaniczky Katinka: MAGYARNAK MARADNI – Hogy őriztem meg anyanyelvemet idegen nyelvi környezetben (4.) Egyetemi éveim
Podmaniczky Katinka: MAGYARNAK MARADNI – Hogy őriztem meg anyanyelvemet idegen nyelvi környezetben (5.) Végre valahára újra otthon
Podmaniczky Katinka: MAGYARNAK MARADNI – Hogy őriztem meg anyanyelvemet idegen nyelvi környezetben (6.) Megszületik első „francia” gyermekem
Comments