top of page

Dienes Jenő Attila: Játssz a Barbárral! – Húsok (3.)





A vészkorszak jelei veszik körül a kisded jászolát, a konkvisztádorok sötét tónusú pacsmagolásai, bekokózott vászongraffitik, félrészeg perspektívájú barlangrajzok, melyek hamis próféciákat locsolnak az emberiség nyakába. Amerika meghódításával az őslakosok ábrázolatai is barbárabbra sikeredtek minden fallikus totemoszlopnál, miközben az arany elballagott Európába a szifilisszel, időnként helyet cseréltek a himlővel, pestissel, boldogsággal, tüzes vízzel, dohánnyal, faragott szipkával, tbc-vel. A magyarok militáris képességei világtörténeti távlatokban néhányezer kilométernyi elismert harcászati bemutatók néhány felvonásban, amelyek rendszerint emberanyagban, fegyverzetben, technikai képességekben minimalizált, bátorságban, hősiességben maximalizált harcértéket képviseltek. A gyarmati pálinka erejét, rablott arany ragyogását, leigázott rabszolgák verejtékét, meggyalázott menyecskék zokogását a magyar ember nem ismerte, Isten kegyelméből megmaradhattunk egyedüli tisztességes vérvonalnak a világ mocskában, dagonyájában.

Tenocstitlan, az azték főváros 1557-ben még zajos volt a fogyasztásra szánt emberhús nyöszörgésétől. I. Izabella kasztíliai királynő megszólította gyarmatosító gyermekeit egy napon:


Mi querido Cristóbal, mi buen Colón, perdonad al bárbaro que hoy quiere hacerse cristiano, renunciando al sabor de la carne humana!


Kedves Kristófom, jó Kolombuszom, kíméld a barbárt, amely ma kereszténnyé kíván lenni, lemondván az emberhús ízleléséről!


Ezek a régiek még hittek az Istenben. A maguk módján. Gyóntak, áldoztak, összejártak, mégsem haltak meg mindannyian, a protestánsokról nem is beszélve, akik közös kehelyből itták Krisztus vérét, a kor higiéniája szerinti gyülekezeti korpuszevéssel túlélték a szánalmasan álszent technokrata-ateizmust, lassacskán gyarapodtak, mindig csurrant-cseppent valami, míg végül a sok csurranás-cseppenés lényeggé nem vált, az örökös mismásolásban elfeledkeztek a puritán daróccsuhás szerzetesek meztelen lábnyomairól, melyekben most bakancsban masíroztak – Isten örök dicsőségére, Ámen.

Friedrich Schiller német költő Tell Vilmos című drámája (1803) 32 zsírfoltos lapon maradt ránk, magyar hentesekre és mészárosokra, hála érte a nagy alkotónak, a paklit egy tokjában elzárt kis sakk-készlet mellett tartottuk akkoriban.


Egyetlen vágóhídi hétköznapon sem apdétezgettünk, müzliztünk, ziziztünk – az elégetett szénhidrát, nyers zsír ott a 80-as esztendők végén, fontos volt számunkra. Magasról tettünk a táplálkozás következményeire, életre, halálra. Nem számított még a hajtóanyag, az adalék, a melléktermék, koleszterin, szénhidrát, karcinogén, csak a főtengelyen mért teljesítmény dominált értékrendünkben. A henteslegények soha nem a balerina könnyedségükről, a bulimiás horpadásaikról, a fül mögé tűzött ceruzáról, a telefirkált vérfoltos zsírpapírról voltak híresek – a jégsalátától, a dijoni mustárillattól, a hasonló fitnesz-kajáktól még a maiaknak is föláll a szőr a hátukon, sok derék kortársam nekilátott volna a szépkeblű, szőke, foghibás hajadonnak, vagy valami hasonló farhát agapéba kezdett volna, vad kalóriátlan vágyában (mert nem is gondolnánk, milyen leányok, asszonyok dolgoztak az egykori vágóhidakon: serfelőknél, szalagon, hűtőben, csomagolóban, beleseknél, főzőknél, élőfüggiben). Bartók Béla szavaival, aki egy ültő helyében nem bír másfél kiló húst befalni, vagy egy oldalka szalonnát elrágni egy kenyérrel, az bizony nem férfi.


Vártuk a nyulas kamiont az öltözőben, pogány szag terjengett mindenütt, véres fehér hangulat, a páncélszekrényekben Solingenek, acélok, gumicsizmák, pálinkák, borok sorakoztak, feledhetetlen sakkjátszmák kattogtak a táblán Béla bátyámmal, aki csak majdnem Bartók. Zárójelben az angyalok serege naponta elénekelte a 16000 nyulat, vagy 800 birkát, akiket az örök vadászmezőkre küldözgettünk a magyar pusztákról, főként Nyugat-Európába, de néha a barbár Keletre, a szöszmötölő sakterek kegyetlen mutatványaira várakozva. Akkoriban a tenyészkosokat könnyedén félretettük, nem okozott gondot a mázsás kiszerelés, egy-egy hegyet is odébb raktunk volna lendületből. A hideg hűtők neoncsillogásában vígan serfeltünk, pajzánkodtunk, csillogott a szemünk a habzóbortól, az egészséges fiatalságtól. Néha játszottunk egyet a széprajzú magyar kártyákkal, csörgettük a pénzt, csapkodtuk boldogan, dühösen a lapokat, nem néztük szeretettel, hogy kikkel nyertük, veszítettük csatáinkat.


Rudenz Ulrich, Geszler Hermann nagyúr várának egykori lovagja, a derék zöld felsőnk, mára átállt a földalatti mozgalom oldalára. Harras Rudolf, a zsarnokot kisérgető főlovász, szép szál dalia, tetőtől talpig megnyerő, mint a borostás Poncius Pilátus azóta a Credo in Deum gyalázat óta.

Az emberiség teremtésből örökölt tiszta vágya, hogy mindenkit meg kell gyógyítani, akit nem esznek meg. E nemes cél miatt az emberhús-fogyasztástól való óckodás nem vonatkozott a múmiákra. A múmiapor, halottakból nyert orvosi készítmények hasznos elegye, csontereklyék kelendő termékei – a korabeli orvoslás csodaszerei voltak. Aztán jöttek a transzplantációk, kereszthalálok/kenózis, akasztott ember köteléről gyűjtött májusi harmat-babona, patkányfarok, gatyakorcba varrt csecsemő ujjak a zsiványok napi rutinjában, igaz történetek, kármentő alatt rekedt búsbetyár füllentések, tabuk, gyalulatlan faoltárak rusztikus göcsörtjeibe szorult férgek sátáni nyüszítése. Az elfirkantott megöregedésünk pucérnőtorzós modellje ott didergett a kvázi rendszerváltás drapériáján. Pontosan fogalmazni nagyon nehéz ezen a gyalázatosan fölázott veres szőnyegen, még talán Krisztus vére is alattunk locsogott.


Egyik karrier a másik után haldoklik, viccesen egymásba halnak. Valószínűleg tragikusan gyengén menedzseljük a gyarmati életünket, az ellopott kastélyainkat, az elkóborolt ezüst étkészleteket, a zaciba szorult családi ékszereket, nemesi és zsellér ékítményeket, címereket, vármegyéket ispánostól, parasztostól. Az ifjú Schiller 15 esztendősen is ágybavizelési problémákkal küszködött, a tatabányai fiú egy benzinkúton talált hivatást, nevezzük munkának...


– Nem lehet többet tankolni?

– De lehet, csak újra be kell állni a sorba.

– Jó, akkor majd tankolunk máshol.

– Olyan ismerős. Nem színész?

– Nem. Nem tankolok. De mégis, játszottam a Kojotban postást… Meg a lányok átlátszó csipkés kombinéban négy a kettőben, egyet. Az a hárompluszkettő, de nem az, csak vicceltem.


Az alpári stand-up mindig hozza a sikert, pornószakkörös spontán fantáziálkodást, szűgyönnézést, ami népszerűség a mélyműveltségben. Talán így érthető a sok szembejövő szomorúszemű magyar, a peer-to peer kapcsolatok, a világ legbúsabb szuicid pillantásai a húson, koncon, mócsingon. Valójában egy cserkésztáborban találkoztunk, ahol éjszakai hadgyakorlatokat szerveztem nekik szeretett szárnysegédemmel. Áhítatos hitben, békében, szeretetben sétáltunk a fénytelen nyári erdőben a cserfes lányokkal, csibész kis hídrobbantó cserkész-levente ármádiámmal, és most okádni készülődő állatok, emberek között véljük egymást felfedezni.


– Szent seb! Brian Blutálisz, egyszer megnézlek!


Addig egy távoli, keleties éttermet képzeljünk el, ahol vendégként, a kulináris élvezetek kedvéért, lemondunk a testünkről. Felajánlva párezer kalóriás földi porhüvelyünket halálunk utáni egy-két lakomára. Ezért cserébe belekóstolhatunk a vad házi kosztba. A hamvasztás, az abban történő közreműködés szép kegyeleti izé, – de a kínai énünk. Mit veszíthetünk? Elvégre feltámadáskor:


– Fel, vigyázz, támadunk! (Ráadásul ép testben, lélekben).


Anyagmegmaradás, természettörvény, teremtésrend, szabad akarat, Carpe diem, otromba Szodomák a gorombák.


(innen folytatjuk)


 

Kapcsolódó írásunk:




70 megtekintés

Comentarios


legte Tanka.jpg

VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

dombi 2023.jpg
vukics boritora.jpg
acta 202305.png
gyimothy.png
dio.jpg
KIEMELT CIKKEK
MOGY2023.jpg
bottom of page