Varga Domokos György: Megrekedt ÉN-fejlesztés (Ígéretes csodalény – mindhiába)
Részlet az Isten logikája – Az Élet logikája című kettőskönyvből 1.
Lássuk be: A különféle fizikai, lelki és szellemi készségek terítésekor a Teremtő mindenekelőtt a legfőbb célját, a hozzá méltó ember és emberiség megteremtését tartotta szem előtt. Nem az volt a legfőbb célja, hogy a törzsfejlődés segítségével egyre fejlettebb állatfajokat hozzon létre, és ezeken keresztül eljusson az emberig, hanem az, hogy különböző fajoknál megtalálja (kikísérletezze) a leendő ember és emberiség számára a legkedvezőbb fizikai, lelki, szellemi és értelmi létállapotokat (boldogulásokat).
2.
Figyeljük meg: Azoknál az ÉN-fejlesztéseknél, amelyeknél a Teremtőnek akármilyen lelki–szellemi magaslatokra (eredményekre) sikerült is eljutnia, de utána nem mutatkozott lehetőség az emberhez és emberiséghez méltó alkotó tevékenység és közösségi (társadalmi) lét irányában való továbbhaladásra, ott a kísérlet megrekedt, véget ért.
Kitérő:
Tengerek varázslója
A puhatestűek törzséhez tartoznak azok a polip és tintahal fajok, amelyek bámulatos mutatványaikkal, találékonyságukkal képesek elkápráztatni az embert, a teremtés csúcsát, koronáját. Csak néhány ezek közül:
ESZKÖZHASZNÁLAT. Pl. a félbevágott kókuszdió tengerfenéken meglelt héját magával cipeli, s szükség szerint rejtekhelyül, védekezésül használja.
„SZABADULÓMŰVÉSZ”. Pl. ha befőttes üvegbe zárják, egy irányba végzett, módszeres mozdulatokkal képes belülről letekerni az üveg tetejét.
MIMIKRI. E tekintetben egyfelől képes arra, amire az élővilág viszonylag nagy számú teremtménye szintén: igazodva környezete színéhez, mintázatához, álcázza, elrejti magát. Másfelől azonban némelyikük (történetesen az utánzó polip, tudományos nevén Thaumoctopus mimicus) még olyasmire is képes, ami a hatalmas élővilág egészét tekintetve is olyan páratlanul varázslatos és hihetetlen mutatvány, hogy okkal vívja ki vele az ember bámulatát: könnyedén felveszi azoknak a veszedelmes állatoknak (pl. a mérgező lepényhalnak, a tűzhalnak, a medúzának vagy a tengeri kígyónak) az alakját és mintázatát, amelyeket a ragadozók rendszerint elkerülnek.
Sok olyan talányos kérdést vet fel a polip e legutóbbi, páratlan „tudománya”, amelyekre – mint az Élet logikáját kutatóknak – illendő választ találnunk. Hogyan alakulhatott ki e különleges utánzó képességük? Isten vagy a természet műve? Természetes vagy természetfeletti képesség? Miért nem alakult (alakulhatott) ki az embernél is, a teremtés csúcsánál?
Hasonlítsuk össze ezt az utánzó képességet azzal, ahogy pl. a botsáska-félék ágak és levelek formáját és mintázatát öltik magukra egy életre szólóan, s ily módon csaknem tökéletesen elrejtik magukat ellenségeik (leginkább a madarak) szeme elől.
Egy pillanatra fogadjuk el az evolúció tudósainak azt a meggyőződését, hogy a botsáska-félék e rejtőzködő képességének kialakulásához nem kellett más, mint hogy a kezdetek kezdetén lett légyen egy kevéske különbség az ősbotsáskák elődeinek egyedei között abban a tekintetben, hogy alakjukkal, színükkel mennyire ütöttek el a környezetüktől. Mivel ivarosan szaporodtak, ilyen kis különbségek idővel minden további nélkül adódhattak, ha pedig csakugyan adódtak, akkor azok az egyedek, amelyek egy kicsivel jobban beleolvadtak a környezetükbe, egy kicsivel nagyobb valószínűséggel maradtak életben és kicsivel nagyobb valószínűséggel szaporodhattak. Ez a természetes kiválasztódás pedig addig-addig folytatódott – akárhány ezer vagy millió éven át –, mígnem a szóban forgó fajok minden egyede teljes sikerrel öltötte magára vékonyka ágak vagy épp széles levelek kinézetét. (Legalább zárójelben azt a szokásos kételyünket azért csak említsük meg: ha az evolúciós fejlődés ilyen magától értetődő, gépies kiválasztódással folyna, az aljnövényzetek és lombkoronák többi rovarcsaládja miért nem hasonult környezetük jellegzetes elemeihez?)
Nos, szóba jöhet-e egyáltalán egy efféle természetes kiválasztódás utánzó polipjaink esetén?
Lássuk be: még véletlenül sem!
Hiszen az ő őseik (elődeik) közül nem annak volt nagyobb esélye a megmenekülésre, amelyik véletlenszerűen egy kicsit jobban hasonlított pl. egy mérgező lepényhalra vagy egy tengeri kígyóra, hanem annak, amelyik egy kicsivel jobban tudta utánozni őket. De lehetséges-e véletlenszerűen utánozni? S főképp: lehet-e a véletlenszerű utánzás egy olyan faji tulajdonság megalapozója, amely annak rendje és módja szerint kiválasztódik és továbböröklődik?
Nos: aligha.
Már ahhoz is, hogy a polip képes legyen a mindenkori környezetéhez folyamatosan hasonulni, arra van szüksége, hogy ösztönösen érzékelje az őt körülvevő összképet (rezgésképet), rá tudjon hangolódni, s a teste azonmód annak megfelelő alakzatot és mintázatot öltsön. Ahogy egy szűk üregbe tartva, önkéntelenül is egymás mellé rendezi lábait, a fakóbb tengerfenékről egy színpompás korallzátonyhoz térve hasonló ösztönösséggel kell tudnia fakó bőrszínét színpompásra változtatnia.
A végtagok elrendezése még az embernek is menne, de a szín- és mintázatváltoztatás a legkevésbé sem. Vajon honnan nyerhette ezt a képességét a polip? Filmfelvételek tanúsága szerint amikor az akár 7-8 hónapig is eltartó költés végén az ivadékok kibújnak a tojásból, az áttetsző, sápadt színük azonnal élénkre változik. Kutatók megfigyelése szerint, nyugalmi állapotban a polipot szürke, fakó tónus jellemzi, ám a legkisebb környezet- vagy kedélyállapot-változásokat is visszatükrözik színváltozásai. A tojásból való kibújás izgalmának, a tengervízbe költözés újdonságának hatására az ivadékok ösztönösen is élénk színezetet öltenek. Ez azonban még nem az utánzás, nem a környezethez való idomulás eredménye.
A környezethez való idomulás részben született képesség, részben az átélt tapasztalatok, élmények birtokában válik egyre tökéletesebbé. De e tulajdonság (képesség) kialakulása egyik esetben sem lehet olyasformán a kiválasztódás eredménye, mint ahogy ezt (legalább egy pillanatra) a botsáskáknál feltételeztük.
A botsáskáknál elfogadtuk, hogy már csak az ivaros szaporodás következtében is lehettek köztük apró különbségek a tekintetben, hogy véletlenszerűen egy kicsit kevésbé vagy jobban ütöttek el a környezetükről, s – legalább egy pillanatra – azt is beláttuk, hogy ez elvileg elvezethetett oda: egy hosszú evolúciós folyamat betetőzéseként olyan fajok jöttek létre, amelynek egyedei már csakugyan megszólalásig hasonlítanak vékony ágacskákra vagy széles levelekre. A polipok esetében azonban ismét feltétlenül szükségünk van arra a bizonyos első lépésre: ha működésbe lépett is náluk valamiféle természetes kiválasztódás, már ennek megkezdődése előtt valamilyen szintig rendelkezniük kellett azzal a tulajdonsággal, amely alkalmassá tette őket a környezetükre való, természetfeletti ráhangolódásra, a környezetük rezgésképének befogadására, a szín- és alakváltós programjaik önkéntelen lefuttatására. Mint idevágólag láthattuk, nem minden élősködő kakukkfaj egyedei képesek a gazdamadár-tojások színének, mintázatának utánzására; amelyek viszont elnyerték ezt a természetfeletti készséget (hajlamot, környezeti kulcsot), azok ezt a tulajdonságukat anyai ágon tovább is örökítik. Az utánzó polipoknál is elengedhetetlenül szükség volt arra, hogy távoli őseik (elődeik) valamilyen módon hozzájussanak a ráhangolódás képességéhez és készségéhez. S ha nem természetes módon – természetes kiválasztódással –, akkor természetfeletti módon, azaz a Teremtő közreműködésével.
Hasonló ez a természetfeletti utánzó képesség ahhoz az adottsághoz, amelynek köszönhetően az angolnaivadékokban rögzül a szülőhely rezgésképe, a felnőtt angolnákban pedig az élőhely rezgésképe, s amelynek révén – a rezgéskép megöröklésével, a rezgésképre való ráhangolódással – az ivadékok eltalálhatnak oda, ahol korábban sosem jártak még. A polipoknál ehhez képest csak annyi a különbség, hogy rejtőzködésük során nem távoli, hanem közeli rezgésképekre – a folyamatosan változó környezetükre – hangolódnak rá, s az érzékelt rezgéskép nem az útirányt szabja meg számukra, hanem az éppen felöltendő színt és mintázatot. Ám a különféle állatok alakjának és mintázatának utánzásához még ez a különleges lelki-fizikai adottság sem tűnik elegendőnek...
A botsáskáknál ugyebár – ha elfogadjuk az evolúció logikáját – semmi szükség arra, hogy az utánozó teremtményeknek a legcsekélyebb fogalmuk is legyen arról, hogy mit és hogyan utánoznak. Csakis ellenségeik megfigyelőképességén múlik, hogy sikeresen elpusztítják-e azokat az egyedeket, amelyek kevésbé hasonulnak környezetükhöz, s ennélfogva a megmaradók utódai egyre inkább hasonlítanak majd környezetük különféle elemeihez, anélkül persze, hogy erről a legcsekélyebb tudomásuk volna. De még a mérgező lepkefajok mintázatát „utánzó”, amúgy ártalmatlan lepkefajoknál is gondolhatunk arra (a fenti, zárójeles kétségünkről persze nem megfeledkezve), hogy tetemes idő elteltével azért sikerülhetett más fajok mintázatát „átvenniük”, mert ellenségeik mindig a kevésbé hasonlítókra vadásztak, s így egyre inkább kidomborodhattak azok a jegyek, amelyek mérgezőt és utánzót egymáshoz mind inkább hasonlatossá tettek, anélkül, hogy erről bármelyikük egyedei tudomást szerezhettek volna.
Utánzó polipunk esetén azonban egészen más a helyzet. Az ő őseinek, elődeinek kezdetektől fogva – mindenféle kiválasztódást megelőzően – birtokolnia kellett s tovább kellett örökítenie azt a képességet és készséget, amely lehetővé tette, hogy a polipegyedek tudomást szerezzenek és fogalmat alkossanak a másolandó állatok leglényegesebb jegyeiről. Ráadásul nem is a saját, hanem a ragadozók szemszögéből nézve! Hiszen a polipnak azokat a legjellegzetesebb vonásokat kell tudnia megragadni és utánozni, amelyek kiválthatják a ragadozókból a veszélyérzetet, s ily módon kényszeríthetik meghátrálásra őket.
A szürkétől a legélénkebb és legkülönbözőbb színekig (színárnyalatokig) terjedő megjelenésük már önmagában is hű tükörképe annak, milyen széles skálán mozog kedélyállapotuk, érzésviláguk. Ugyancsak filmfelvétel tanúsítja, hogy egy kifejlett, felnőtt példány milyen szívesen veszi a babusgatást – fejének, testének simogatását – egy búvár részéről. Egy másik felvétel pedig arról tanúskodik, hogy fogságban szívesen „labdázik” gondozójával, azaz lököget vissza egy üres gyógyszeres flakont.
Ez utóbbi tulajdonságai – a babusgatás élvezete, a játszásra való hajlama – különösen azért meglepőek, mert a polipok köztudottan és jellegzetesen magányos lények. Az ösztönös ÉN szintjét elérő és társas életmódot folytató állatoknál szinte természetesnek vesszük és vehetjük, hogy az egyedek egymással való érintkezésében szerepet kap a játék, a vetélkedés, a testi közelség, a barátkozás. A polipok azonban igazából sem családi, sem valamiféle közösségi életnek nem örvendhetnek; már csak azért sem, mert jellemzően pár évet élnek csupán, s a hímek nem sokkal a megtermékenyítés, a nőstények pedig a költés befejeztével rendszerint elpusztulnak.
E fejlődési „logikátlanságok” (természetellenességek) szintén azt a meglátásunkat erősítik meg, hogy a polipok tulajdonságainak kialakulásában a Teremtő kísérletező közreműködését kell feltételeznünk: természetfeletti beavatkozását, ÉN-fejlesztő logikáját. Ennek fényében azonban rögtön egy másik, szintén megválaszolandó kérdés merül fel: miért nem a polipnak, az élővilág e csodálatos varázslójának törzsfejlődési vonalából fejlődött ki az ember? Miért hagyta veszni Teremtőnk az alak- és színváltozás, az utánzás varázslatos képességeit nálunk, embereknél?
Jól sikerült magányos ÉN-nek –
de alkalmatlan társadalmi lénynek
Jó okkal feltételezhetjük, hogy a különféle polip fajok, különösen az utánzó polip megteremtése Isten egyik kísérlete volt az „emberszabású” ösztönös és tudatos ÉN kifejlesztése irányában. A lelki-szellemi tulajdonságaik szemünk előtt kibontakozó, gazdag alapmintázatát tanulmányozva arra ébredhetünk rá, hogy a polipok körében végzett ÉN-fejlesztés éppen amiatt bizonyulhatott zsákutcának, mert az egyedek szintjén túlságosan is sikeresnek, eredményesnek bizonyult, s ezzel gátjává válhatott a fejlesztés másik kívánatos irányának, a majdani emberiség mint hatékony, boldoguló közösség (társadalom) kialakulásának.
Mivel a polipivadékok már a kikelés pillanatától önállósítják magukat, s mivel a hím és a nőstény felnőtt egyedek az ivadékokkal semmiféle családi közösséget nem alkotnak, ezért a személyes ismereteik, tapasztalataik átadására nem is kerülhet sor. Ebből következően pedig a polipoknál az a fajta ismeret- és kultúraátadás sem jöhet szóba, amely a kisebb-nagyobb emberi közösségeket jellemzi, s amely megalapozza és gazdagítja az egymást folyamatosan követő nemzedékek tudását, teremtő képességét.
Vegyük észre: a polipok testi, lelki és szellemi téren is túlságosan jól fel lettek szerelve olyan tulajdonságokkal, amelyek összessége különösebb erőfeszítések nélkül is lehetővé teszi számukra a lét- és fajfenntartást. A viszonylag hosszú költési időszaktól eltekintve, a természet (avagy a Teremtő) még az utódgondozás terhét sem pakolta rájuk, hiszen egyes fajoknál az akár 50-60 ezernyi apró tojásból kikelő és világnak eredő utód kellően nagy számú ahhoz, hogy szülői gondoskodás nélkül is elegendően megmaradjanak – hát még különleges védekezőképességeik birtokában. A polipok a mindennapi megélhetésükhöz nem szorulnak rá sem családi, sem fajtársi (közösségi) segítségre, munkamegosztásra, ahogyan például az ember vagy a falkában élő állatok. Páratlan tulajdonságaiknak köszönhetően egyénileg is kellőképpen meg tudják védeni magukat. Képlékeny, hajlékony, rugalmas testükkel minden olyan üregbe, ahova fejük befér, be bírnak mászni, s ezzel részben védelemhez jutnak, részben lesálláshoz. De ha nincs a környékükön ilyen kész üreg, számukra az sem gond, mert nyolc végtagjuk egyaránt alkalmas arra, hogy kézként vagy lábként funkcionáljanak, és segítségükkel a polip megfelelő szálláshelyet tud építeni magának. Vagy ha kell, mint említettük, magával cipel egy (vagy akár két) fél kókuszhéjat, s ott bújik alá, ahol éppen kedve szottyan. Ha pedig megtámadják, mint láthattuk, előhozakodik varázslatos tudományával, s mindenféle alakokat és mintázatokat öltve rémiszti el az őt kipécéző ragadozókat.
Mindezek okán bátran állíthatjuk, hogy a polipok – különösen az utánzó polipok – az egyedi ÉN-fejlődés (ÉN-fejlesztés) olyan csúcsát jelentik, ahonnan a Teremtőnek amiatt nem lehetett továbblépni, mert a közösségi fejlődés felé onnan már nem vezethetett út. A polipegyedek túlságosan nagy egyéni szabadságfokhoz jutottak ahhoz, hogy valamikor is közösségi lény válhasson belőlük. Nem a lelki vagy szellemi fejlettségük hiányzott hozzá, hanem testi, lelki és szellemi alapmintázatuk nem tette lehetővé, hogy a Teremtő számára kívánatos, „emberszabású” közösséggé alakulhassanak. Az Istenhez méltó emberi közösség ugyanis olyan egyedeket – ösztönös és tudatos ÉN-eket – feltételez, amelyeknek testi, lelki és szellemi alapmintázata egyszerre tartalmazza az ÉN (az ÉN-központúság) és a közösségi lét erősítésének, támogatásának lehetőségét. Ennek megfelelően ezeket az alapmintázatokat a következő genetikai sajátosságok (isteni ABC-k – használati előírások, utasítások) jellemzik:
méhen belüli magzatfejlődés, hosszú kihordási, szoptatási, gondozási és nevelési idő – ezáltal szülő és utód között erős fizikai, lelki és szellemi kapcsolat (családi kötelék, nemzedéki folytonosság) alakulhat ki
az öröklött és parancsolt ösztönök, képességek, mozgási és viselkedési mintázatok szerepének mérséklődése, ugyanakkor a tanulás (a tanulással való elsajátítás) szerepének megnövekedése, melynek következtében az egyén
rákényszerül a szülői és kisközösségi (családi, nemzetségi) segítségre, kötődésre, együttműködésre;
rákényszerül a nagyobb közösségi (társadalmi) létre (munkamegosztásra, normakövetésre);
rákényszerül az egyéni képességeinek (hajlamai szerinti) mozgósítására, fejlesztésére (ÉN-erősítésre, vetélkedésre, versengésre, különféle fizikai, lelki és szellemi eszközök, használati és élvezeti termékek, önvédelmi és támadó fegyverek alkotására és alkalmazására).
Lássuk be: az utánzó polip varázslatainak forrása maga a Teremtő, emiatt pedig szellemileg nem is nyert vele többet, mint amennyit beletett. Az ösztönös és tudatos Én szintjére fejlesztett emberre és emberiségre várt és vár az a feladat, hogy a maga egyszerre ÉN-központú és közösségi lényével, a fizikai, lelki és szellemi korlátaival és ugyanilyen szabadságaival olyan teljesítményeket érjen el, amelyek már meghaladják a Teremtő szellemi befektetését, s alkalmasak az elismerésének kivívására.
A polipok megteremtésével, kifejlesztésével Isten megtapasztalhatta, hogy hova, miféle élethez lehet eljutni az olyan bőven adományozott egyéni képességekkel, amelyekhez nem társul családi és közösségi lét, egyszerre támogató és korlátozó kötődés, de nem társul az ÉN-építés, ÉN-kiterjesztés ösztöne, kívánalma, követelménye sem. A polipok rendjének, családjának tagjai az évmilliók során sikeres lét- és fajfenntartónak bizonyultak, nem vagyunk azonban olyan lelki képességnek birtokában, amelynek segítségével azt is meg tudhatnánk állapítani, hogy a különösebb kötődések, családi- és közösségi kötelékek nélküli élete menyire tölti el örömmel, boldogsággal. Ha azonban azt tekintjük, hogy lelkileg már készen állnak a babusgatás és a játék örömének átélésére is, mégiscsak azt kell feltételeznünk, hogy sivárabb életet kénytelenek élni, mint amilyenre lelkük mélye szerint vágynának. S ebben a feltételezésünkben csak megerősít az a korabeli megfigyelés, amely szerint a hosszabb ideig fogságban élt polipokat „egy sajátságos betegség” támadja meg. „A polip ugyanis hirtelenül, nyilvánvaló ok nélkül, lerágja a karjait, és csak rövid csonkokat hagy meg belőlük”, hamarosan el is pusztul. Úgy tűnik, hogy szabadsága, hatékony önállósága fejében a családból, közösségből nyerhető életörömök hiányán túl tudja magát tenni. Az életszívósságáról híres polip azt a lelki csapást azonban már nem képes elviselni, amely a szabadsága tartós elvesztésével s személyes méltósága súlyos megalázásával jár.
A szerző Isten logikája – Az Élet logikája című kettőskönyvének már megjelent fejezetei
a Búvópatak korábbi számaiban olvashatók.
Kapcsolódó írások:
