top of page

A BUDAHÁZY-ÜGY ÖRÖK TANULSÁGAI – A sikeres civilpolitika alapjai (Varga Domokos György sorozata) 5.






4. tanulság


A CIVILPOLITIKA SEM NÉLKÜLÖZHETI A REÁLPOLITIKÁT

 


 

 

 

Költőibben fogalmazva: a sikeres civilpolitikához emelkedett lélek és rideg valóság között kell tudni egyensúlyozni. Habár feladatunknak érezzük, küldetésünknek tekintjük, hogy emberibbé (igazságosabbá, irgalmasabbá) tegyük a törvényes hatalom és a különféle hatalmi gépezetek működését, általában véve pedig szerethetőbbé, élhetőbbé a tömegdemokráciát, ez még nem jelenti azt, hogy a sikeres civilpolitikához elegendő lenne az ügy iránti lelkesültség és az erős, szívós elköteleződés. Arra is szükség van, hogy  feltérképezzük az erő- és érdekviszonyokat, fogalmat nyerjünk a közvetlenül vagy közvetve érintett, szóba jöhető, befolyásos tényezők valószínű szerepéről, szándékairól, mozgatórugóiról, valóságos mozgásteréről.

 

A hatalomnak, intézményi gépezeteknek megvannak a maguk játékszabályai, és ha civilként nem vagyunk tekintettel erre, olyan, jobb sorsra érdemes embereknek törhetjük ki a nyakát, akik kevésbé kockázatos ügyekben esetleg még sokáig tudták volna az emberiességi szempontok figyelembe vételét szorgalmazni. A reálpolitikusi szemlélethez, gondolkodáshoz tehát annak a felismerése is hozzátartozik, hogy a hatalmi gépezeteket is hús-vér emberek testesítik meg.

 

A legtöbbjük nem azért viselkedik embertelenül, igazságtalanul, mert eleve lelkiismeretlen és tisztességtelen volna, hanem azért, mert félti az állását, a munkahelyi és szakmai elismertségét, elfogadottságát, karrierjét, és ezért igyekszik a gépezet vélt vagy valós elvárásaihoz igazodni.


 

Egy bírónő személyes drámája


Éppen ez történt Budaházy és társai perében Kenéz Andrea bírónővel, a Fővárosi Törvényszék tanácselnökével is. Engedett a rendőrség, az ügyészség és a bírói „szakma” elvárásának, és első fokon, 2016. augusztus 30-án Budaházy Györgyöt tizenhárom év fegyházra ítélte, bűnszervezetben, társtettesként elkövetett terrorcselekmény, felbujtóként testi sértés és kényszerítés bűntette miatt. Összesen pedig 125 évet osztott ki a Budaházy-ügy 17 vádlottjának.


Akkor még nyugtathatta a lelkiismeretét azzal, hogy hiszen az ügyész 20 év fegyházat kért Budaházyra, és ő csak 13 évet rótt ki. És a tekintetben is kétségkívül emberséget mutatott, hogy bár az ügyész (három sokadrendű vádlott kivételével) kezdeményezte az elítéltek előzetes letartóztatását, végül senki nem került előzetesbe, még maga Budaházy György, a „főbűnös” is háziőrizetben várhatta a másodfokú eljárást. Holott az ítélet súlyossága legalábbis arra utalt, hogy itt egy olyan elvetemült, közveszélyes terroristával állunk szemben, akit egy percig nem lenne szabad rácson kívül hagyni...


Az ítélet helyszíni fogadtatása és az elkövetkező napok, hetek közéleti visszhangja szemlátomást elindították és felerősítették Kenéz Andreában a lelkiismeret-furdalás folyamatát. Egy amúgy kormányellenzéki lap tárgyilagos tudósítása szerint:

 

„Taps és »Budaházy-Budaházy« skandálás fogadta a terrorcsoport vezetésével vádolt Budaházy Györgyöt a Fővárosi Törvényszéken, ahol ma hirdettek ítéletet, első fokon. A szimpatizánsok között ott volt Morvai Krisztina jobbikos európai parlamenti képviselő is, a tárgyalásra használt díszterem teljesen megtelt. (…) A hallgatóság az ítélethirdetés alatt többször felmorajlott, amikor pedig az ügyész a fellebbezésről nyilatkozott, a hallgatóságból pfujoltak. Morvai Krisztina is belebeszélt: az MTI tudósítása szerint azt mondta, az ügyész már ismeri az írásba foglalt ítéleteket.


A bíróság folyosóján azt kiabálták, hogy »vérbíró«, »gyilkosok«, valamint Budaházy nevét skandálták. A teremben a hallgatóság egy része elénekelte a himnuszt és a székely himnuszt. A bíró kérésére a rendőrök elkezdték a tárgyalóterem kiürítését. Tudósítónk szerint a tárgyalóteremben »Gyurcsányozás« és koncepciós perezés is volt, a kiabálás miatt kiküldött rokonok sírva fakadtak. A tárgyalóteremben csak Morvai Krisztina maradhatott, mert ő európai parlamenti képviselő. Morvai hivatali visszaélés miatt telefonon feljelentést tett.”

 

A feljelentés pillanatát megörökítő kép a tudósításból


Akkoriban még a Budaházy és társai kiszabadítását a lelkükön viselők nem álltak össze bizottsággá, de Morvai Krisztina, Gaudi-Nagy Tamás, a Nemzeti Jogvédő Szolgálat ügyvédei, Budaházy Edda és mások ‒ maga Budaházy György is ‒ addigra már sokat tettek a közvéleménybe égetett „terrorista”-kép elhomályosításáért, „hazafi”-ra való átváltoztatásáért, a vádban foglalt bűncselekmények igazságosabb, történelmileg helytállóbb értelmezéséért.  

 

Öt évvel a „sajnálatos” 2006 őszi események után vaskos (550 oldalas) könyv jelent meg a Nemzeti Jogvédő Alapítvány kiadásában, JOGVÉDŐK A NEMZET SZOLGÁLATÁBAN címmel (írta, szerkesztette: Varga Domokos György), és ebben a megszólalók és a dokumentumok bőségesen foglalkoznak egyfelől a gyurcsányi terror eseményeivel, ezek igazságszolgáltatási – gyakran  botrányos – kezelésével, másfelől pedig a terrorral szemben fellépő nemzeti, radikális hazafiakkal. A kötet többek között tartalmaz egy hosszú börtönbeszélgetést Budaházy Györggyel, s az interjúalanyok hosszú sorában ott található pl. Gőbl György is („Az ellenálló”), aki később a BBI-nek is egyik alapító tagja lett.

 


 

Tíz évvel a „sajnálatos” 2006 őszi események után pedig egy újabb kiadvánnyal jelentkezett a Nemzeti Jogvédő Alapítvány, hasonló elképzeléssel és megfontolásból: kikezdeni és megrendíteni a főáramú politika, a tömegtájékoztatás és a hatalmi gépezetek szorgalmazta megítélést és elbeszélést, és megmutatni, hogy létezik egy másik lehetséges megközelítés is, amely sokkal inkább megfelel a nemzeti érdekeknek és az igazságossági szempontoknak.

 


 

Nos, ez utóbbi kiadvány éppen abban az évben (2016) jelent meg, amikor Kenéz Andrea kihirdette elrettentő ítéletét.  Nem állítható, hogy a benne foglaltak közvetlenül hatottak volna a tanácsvezető bíróra, de az egészen bizonyos, hogy a közvéleményt, a politikai közeget és az igazságszolgáltatási gépezeteket teljesen nem hagyták érintetlenül. Ezért aztán közvetve befolyásolással lehettek egy olyan bíróra (Kenéz Andreára), akinek a lelkiismeretét a hivatali gépezet nem tudta annyira elaltatni, az emberségét nem tudta annyira kioltani, mint ahogy ezt később egy másik bírónál, történetesen a megismételt elsőfokú eljárás tanácsvezetőjénél (Ignácz Györgynél) tapasztalhattuk.

 

Nagyon röviden hadd idézzek csupán két olyan gondolatot a Jelentésből – két jeles és neves jogásztól –, amelyekről úgy vélem, hogy a velük való, akár közvetlen, akár közvetett szembesülés drámai változásokat indíthatott el a szóban forgó bírónő lelki állapotában. Kenéz Andrea ugyanis utóbb képtelen volt írásba foglalni az általa meghozott, elrettentő ítéletet. Ezt végül – meglehetősen gyanús körülmények között, ügyészség és bíróság összejátszásával – mások tették meg helyette, ő maga pedig felmondott, elhagyta bírói pályáját… (Megragadva a kínálkozó alkalmat, engedtessék meg részemről egy elismerő, együttérző biccentés feléje.) 

 

A Nemzeti Jogvédő Szolgálat jogászai szakszerű és elkötelezett fellépésükkel nem kevesebbtől mentették meg Magyarországot, mint egy... igen, leírom: mint egy bolsevik típusú, jogtipró rendszer restaurációjától. Gyurcsányék 2006-ban hosszú távra kívánták megsemmisíteni a gyülekezési jogot, a véleménynyilvánítási szabadságot, a szabadsághoz és emberi méltósághoz való jogot, a tisztességes büntetőeljáráshoz való jogot, a kínzás, a kegyetlen, embertelen bánásmód tilalmát. (dr. Morvai Krisztina)

 

Az önkény gyakorlata és módszerei nem kerültek végleg a történelem szemétdombjára. Tíz éve, 2006 őszén nem gondoltam volna, hogy a 10. évfordulón Gyurcsány szabadlábon, fegyházélet helyett az álbaloldali ellenzék vezéreként a jogállamiságról szónokol, és folytatja áldatlan nemzetellenes tevékenységét. Gergényi és rendőrvezető bűntársai terrorcselekmény miatti elítélés helyett felmentve... (dr. Gaudi-Nagy Tamás)

 

 

Azért a gépezet az úr

 

Kenéz Andrea személyes drámájából a civilpolitika elkötelezettjei és gyakorlói nyilván nem vonhatják le azt a következtetést, hogy nem szabad szívós igazságharcot folytatni, mert akkor éppen a hatalmi gépezetek jobb érzésű tisztségviselői fognak áldozatául esni. A vastagbőrű, lelkiismeretlen, cinikus elemek pedig csak lerázzák magukról a szembesítési  és meggyőzési kísérleteket, mint kutya a vizet. Sőt, még az is előfordulhat, hogy a „szakma” (a gépezet) a hajthatatlanságukért, a „mundér becsületének megvédéséért” inkább felfelé „buktatja” őket, megmutatván és megüzenvén, hogy kár a gőzért – miként ez a Hunnia-per egy másik bírájával fordult elő.

 

ELKÉPESZTŐ!” – olvashatjuk Budaházy György honlapján. ‒ „A minket igazságtalanul és megalapozatlanul elítélő IGNÁCZ GYÖRGY bíró már meg is kapta a jutalmát, »FELBUKOTT« egy magasabb szintű bíróságra!”

 

A Budaházy-ügy bíráinak meglehetősen eltérő magatartását és sorsát követve, lényegében két „realista” felismerés adódik. Az egyik, hogy a gépezetet emberek alkotják, más-más jellemvonásokkal, ezért érdemes számítani és lehet építeni arra, hogy akadnak majd közöttük olyanok, akiknek a lelkét (elméjét) a civilpolitika által hirdetett és nyomatott igazságok megérintik, s így vagy úgy, de megpróbálnak kevésbé megfelelni a belső hivatali vagy a külső hatalmi elvárásoknak (vagy akár a közhangulat „feszítsd meg!” követelésének).

 

A másik „realista” felismerés azonban az, hogy bármilyen gépezettől emberi (emberiességi) csodát várni, kapitális hiba. Hiába reméljük, intézményi szinten egyetlen gépezetnek sincs erkölcse vagy igazságérzete. Van ellenben testületi szellemisége, igazodási és önigazolási ösztöne, működési filozófiája és tehetetlenségi nyomatéka.

 

Az első fokú, elrettentő ítéletet követő, viszonylag széles körű felháborodás, az ítélet írásba foglalása körüli botrányos herce-hurca, valamint a külső hatalom felettébb szolidan kifejezésre juttatott csekély rosszallása csak arra volt elegendő, hogy az igazságszolgáltatási gépezet némi önkritikát gyakoroljon és valamennyit visszavegyen a hivatali („szakmai”) gőgjéből. Másodfokon olyan bíró (Lassó Gábor) kapta az ügyet, aki hajlandó volt az emberiesség és igazságosság felé tenni egy látványos, és bizonyos mértékig csakugyan jelentős lépést. 2018. április 19-i végzésében hatályon kívül helyezte az elsőfokú ítéletet, s ennek során olyan kritikákkal is élt, amelyeket addig csak a védelem oldaláról hangoztattak.

 

Az ítélet szóbeli indoklásában Lassó Gábor (mint a bírói tanács elnöke) kifejtette: a hatályon kívül helyezést abszolút és relatív okok egyaránt szükségessé tették, mivel érdemi felülbírálatra a másodfoknak nem volt lehetősége.

 

Hivatkozva például arra, hogy az elsőfokú eljárásban Budaházy György védője, Szikinger István felvetette a nyilvánosság kizárásának problémáját, Lassó Gábor abszolút hatályon kívül helyezési okként említette, hogy első fokon esetenként törvényellenesen zárták ki a nyilvánosságot. Előfordult, hogy a tanács elnöke magyarázat nélkül nyilvánította zárttá a tárgyalást, és ez a törvénysértés önmagában is érdemi felülbírálatra alkalmatlanná teszi az elsőfokú döntést.

 

A Lassó Gábor által felsorolt relatív okok ugyancsak meglehetősen riasztó képet festenek a bíróság berkeiben tapasztalható „igazságszolgáltatási” gyakorlatról. Megállapítása szerint az elsőfokú bíróság döntése megalapozatlan, súlyos ellentmondásokat tartalmaz. Elmaradt számos bizonyíték mérlegelése, vádlotti észrevételek értékelése. Bizonyos esetekben nem voltak adatok Budaházy György felbujtói magatartására, esetenként még tényállást sem állapított meg az elsőfokú bíróság. Az is előfordult, hogy egy tárgyalási jegyzőkönyvhöz csak egy-két év elteltével juthattak hozzá az érintettek, ami megakadályozhatta a védői, vádlotti jogok gyakorlását. Súlyosan sérült a tisztességes eljáráshoz való jog ‒ szögezte le Lassó Gábor.

 

Ha mindehhez még azt is hozzátesszük, hogy a Fővárosi Ítélőtábla minden vádlott kényszerintézkedését megszüntette, ráadásul nem is akármire hivatkozva, akkor csakugyan úgy tűnhet, hogy teljes diadalt aratott a civil igazság a rendőri, ügyészi és bírói gépezetek felett. Lassó Gábor tanácselnök azt hangoztatta, hogy bár az elsőfokú ítéletben súlyos bűncselekmények szerepeltek, de hatályon kívül kellett helyezni őket; ugyanakkor tetemes az időmúlás, a vádlottak pedig az eltelt évek alatt soha nem próbálták kivonni magukat az eljárás alól, nem próbáltak szökni, elrejtőzni.

 

Minden látszat ellenére azonban, a hatályon kívül helyezéssel, az erőteljes önkritikával és a kényszerintézkedéseket megszüntető engedékenységgel az igazságszolgáltatási gépezet megszokott működési rendjében nem állt be semmiféle lényeges változás. A súlyos eljárási hibák vagy a hatályon kívül helyezés, mondhatni,  természetes részei az igazságszolgáltatásnak. Zavart csak egy olyan szemléletváltás okozhatna, amely felülemelkedne a hatósági, gépezeti szempontokon, koncepciókon – ebbe az irányba azonban még Lassó bíró sem bátorkodott akár csak egy fél lépésnyit is megtenni.

 

Egyetlen szót sem szólt a vádnak arról a képtelenségéről, hogy Budaházy és társai a társadalmi békét, a demokratikus rendet súlyosan fenyegető és veszélyeztető terroristák volnának. Ő sem volt hajlandó belátni és kimondani, hogy éppenséggel a Hunnia-ügy vádlottjai voltak azok, akik a demokratikus jogrendet felfüggesztő, állami terrort alkalmazó, hatalmukkal visszaélő erők ellen léptek fel, ebből pedig egyenesen következik: 1) Budaházyék nem támadták, hanem védték a demokráciát; 2) nem a magyar társadalom egészének volt félnivalójuk tőlük, hanem csakis azoknak, akik a demokratikus rendet tényleges fenyegető erőcsoportosuláshoz tartoztak; de még őket sem fenyegette életveszély – ellentétben azokkal, akikre ugyanez az erőcsoportosulás 2006 őszén ráeresztette a rohamosztagosait.

 

Azáltal pedig, hogy mindezt nem mondta ki, megteremtette a lehetőséget a megismételt elsőfok bírájának (Ignácz Györgynek), hogy lényegében ugyanott folytassa, ahol Kenéz bírónő abbahagyta: megfeleljen a vele szemben támasztott rendőri, ügyészi és bírói testületi elvárásoknak, no meg a számára rokonszenves szellemi és politikai erők kimondott vagy ki nem mondott, ám annál nyilvánvalóbb óhajának, s ne foglalkozzon se igazságossági, se emberiességi szempontokkal.

 

Ezért aztán a civilpolitikának mindig szem előtt kell tartania, hogy bár minden gépezetet emberek alkotnak, azért a gépezet az úr.

 

 

Orbán reálpolitikája (először)

 

A civilpolitikának tehát be kell látnia, hogy bármilyen gyökeres szemléletváltás egy gépezetben csak akkor következhet be, ha ezt külső, nagyobb erők kezdeményezik, és ekkor sem feltétlenül. Minden gépezet hajlamos arra, hogy önjáró legyen, és részben bürokráciája tehetetlenségi nyomatékával, részben pedig informális szellemi, kapcsolati hálózatával ellenálljon a lényegét érintő változtatási kísérleteknek.

 

Orbán Viktor kormányfői tekintélyéről és hatalmáról mindent elmond, hogy a 2010. évi győzelme és kinevezése után egy csapásra 180 fokos változást idézett elő a rendőrségnek a tüntetőkkel szembeni viselkedésében. Mivel a Gyurcsány-korszak közmegítélésében és elutasításában döntő szerepet játszott a tüntetők, sőt a békés járókelők elleni, 2006 őszi rendőrterror, ezért Orbán Viktor részéről a belügyminiszteréhez,  Pintér Sándorhoz intézett első kéréseinek egyike az volt, hogy mostantól a rendőrök csak a legeslegvégső esetben alkalmazzanak fizikai erőszakot a tüntetők ellen, ezek bármennyire is hangoskodjanak, provokáljanak. Hogy rendőröktől ilyet kérni milyen hatalmas kívánság, milyen önuralom kell a teljesítéséhez, jól látszik abból az esetből, amelyről Gőbl György („Az ellenálló”, a BBI tagja) mesélt e sorok írójának. A 2006-os tüntetések egyik rendőri áldozata évek múltán találkozott az egyik bántalmazójával, aki épp biztonsági őri szolgálatot teljesített. Azért kérték meg, hogy lépjen ki a rendőrség kötelékéből, mert rohamosztagos tettei, indokolatlan kegyetlenkedései, bebizonyosodott törvénysértései miatt a felettesei kénytelenek lettek volna büntetőeljárást kezdeményezni ellene. Nos, nem tudván hogy egyik hajdani áldozatával áll szemben, 2006 október 23-ára terelődvén a beszélgetés, az újdonsült biztonsági őr váratlanul kifakadt: „Ó, mennyire szerettük volna, ha meg is halnak ott néhányan!”. 

 

Orbán Viktor reálpolitikájának egyik sarokköve, hogy kiválasztja az adott feladatkörre legalkalmasabbnak tűnő embert, megmondja neki, mit kíván tőle, de onnantól kezdve szabad kezet ad neki. Tarlós István, volt főpolgármester árulta el egy interjúban, hogy az ő egész hivatali ideje alatt a  miniszterelnök soha nem szólt bele a munkájába; és Pintér Sándort is úgy emlegette, akiről nem tudja elképzelni, hogy elfogadná a miniszterelnök utasításszerű beavatkozását. Ha valaki nem váltja be a hozzá fűzött reményeket, pl. így vagy úgy, de a meghirdetett orbáni politika hitelességét vagy működőképességét ássa alá, azzal a kormányfő nem alkuszik, hanem mielőbb megválik tőle. Azokat viszont, akikre politikai tervei megvalósításában mindig számíthat, nagy becsben őrzi, legyen bármennyire lesújtó is a közmegítélésük. Mint amilyen történetesen Pintér Sándoré, vagy a mi szempontunkból nem kevésbé érdekes főhivatalnoké, a magyar ügyészség vezetőjéé, Polt Péteré.

 

A Hunnia-ügy vádlottjai és a BBI tagjai számára a legnagyobb talány végig az volt, hogy az ügyészség miért jár el olyan könyörtelenül a gyurcsányi önkénnyel szembeszálló hazafiakkal. A bírósági szervezetre (gépezetre) még lehetett azt mondani, hogy mivel tekintettel kell lenni a kormányhatalomtól való függetlensége alkotmányban garantált és politikailag is kinyilvánított kívánalmára, ezért a kormánynak nemzeti jellege ellenére sem lett volna módja arra, hogy a bírói gépezetben előidézze a hazafiak számára kedvező szemléletváltást.

 

Az ügyészség vonatkozásában azonban nem állt fenn ilyen korlát. A kormányfő elvileg nyugodtan megtehette volna, hogy a szervezetileg a kormány alá tartozó ügyészség vezetőjét közvetlenül vagy közvetve arra utasítsa, hogy a társadalmi igazságosságra való tekintettel ejtse, vagy lényegesen enyhítse a vádat. Ehelyett az ügyészség inkább még a Budaházy Györgyre első fokon kiosztott 13, ill. az összesen 125 évet is kevesellte, és fellebbezett.

 

Akkoriban (jóval a BBI megalakulása előtt) Budaházyék még viszonylag kis tételnek számítottak a politika porondján, ahhoz képest, hogy milyen fontos volt a kormányfőnek az ország egésze működésének stabilitása, tágabb és távlatosabb politikai céljainak az elérése. E tekintetben az igazságosságnál sokkal fontosabb tényezőnek számított, hogy a számára legfontosabb, sarkalatos ügyekben a gépezetek megfelelően működjenek. Ha ennél is többet várt volna el a hatalmi gépezetektől, ezek „feszítsd meg!”-re hajló, érzékenyített, hálózatokba tömörülő tisztségviselői nyílt ellentámadásba fogtak volna ellene, ami csak megszaporította volna a kormányfő amúgy sem kevés gondjainak és teendőinek számát.

 

Orbán Viktornak ez az erősen reálpolitikusi szemlélete a Budaházy-ügynél sokkal hatalmasabb tételeknél is teljességgel érvényesül. A kovidos világjárvány elleni fellépésekor teljesen tudatosan hagyatkozott a szaktekintélyek álláspontjára, és egyáltalán nem mérlegelte, hogy valamelyikük esetleg nem a valós tények, bizonyított kutatási eredmények alapján határozza meg a szükséges teendőket, hanem valamiféle anyagi érdekeltségből, vagy szakmai igazodásból, esetleg hálózati kötődésből. Hogy mi alapján döntött, arról saját maga nyilatkozott a Mária Rádiónak.

 

„Annak a munkának, amit én végzek, felfogásom szerint ez a legfontosabb törvénye: »egyedül sohasem lehetsz elég okos, mindig segítségre van szükséged«. Ide értendő a lelki segítség is, a napi imádkozás sokat segít, az önvizsgálat sokat segít, de profán értelemben is igaz ez, hogy olyan nehéz kérdésekkel szembesülsz, hogy nem szabad, hogy elhidd, hogy te egymagad ezekre a legjobb választ megtalálod. Ezért beszélned kell a nálad sokkal-sokkal okosabbakkal, akik az adott kérdéseknek időnként világszínvonalú képviselői. S én ezt teszem.”

 

Hiába derültek ki nagyon hamar a világuralmi hátsó szándékok és az orvosi, protokolláris melléfogások, Orbán Viktor – reálpolitikai szempontból nagyon bölcsen – ragaszkodott ahhoz, hogy a globális előírások és az „orvostudósok” akarata szerint folyjanak a dolgok. A globális kovidhisztériát előidézőkkel és az ennek áldozatául esett hazai tömegek elvárásaival szemben kevés esélye lett volna olyan politikát folytatni, amely nem a Merkely-féle hálózati tekintélyekre bízza a teendőket, hanem egyfajta igazságharcot folytat az egyre kétesebbnek és halálosabbnak bizonyuló orvosi ajánlásokkal és eljárásokkal szemben. Miután a fél világgal már elhitették, hogy halálos a kór, és csak lezárásokkal, maszkokkal, tesztelésekkel, lélegeztető gépekkel és kísérleti szerek tömeges befecskendezésével lehet egyáltalán életben maradni, Orbán Viktor abban a pillanatban elvesztette volna a választópolgárok kétharmadra rúgó bizalmát, ha bármelyik részletkérdésben is határozatlanságot mutatott volna. Válságos helyzetben a jónép a határozottságra, a rendre, a következetes vezetésre van leginkább kiéhezve, sokkal inkább, mint az igazságra. Kisebb vezetői hiba ilyenkor rosszat lépni, mint nem lépni, vagy ugrabugrálni.

 

Ezért aztán egészen addig, amíg nem akarták őt magát is sorozatban már negyedszer „beoltani” a biztonságosnak és hatékonynak kikiáltott kísérleti szerrel, nem mutatott és nem hangoztatott semmi kételyt az „okosok” döntéseivel szemben. Pedig már 2020 áprilisában bőven lett volna ok a hangos kételkedésre és teljes irányváltásra. Ekkoriban jelent meg a mandiner.hu oldalán egy tudósítás, amely szerint „Már 850 koronavírusos beteget ápolnak kórházban. A betegek számának növekedése miatt a kórházak országszerte növelik ágykapacitásukat – közölte a koronavirus.gov.hu.” Ehhez fűzte hozzá egy olvasó az alábbi, lényegre törő, tárgyszerű megjegyzést: 

 

„A 36.000 szabaddá tett ágyon 850 beteget ápolnak, jó 35.000 ágy üresen áll. A 2500 lélegeztetőgépből 61-en van beteg, több mint 2400 üresen áll. Bő egy hét múlva itt a járvány tetőzése.”

 

És ehhez tettem hozzá én is  akkoriban a magam megjegyzését a Szilaj Csikóban:

 

„… igencsak kétséges e gépek tömeges beszerzésének és bevetésének értelme, egészségügyi haszna. Amikor 10 gépre kerülőből 6-8 biztosan meghal (miképpen ezt a világösszesítések mutatják), igenis, még azt is helyénvalónak tartjuk, hogy beleszóljunk a szakemberek dolgába. Ugyanis éppen elégszer láttunk már karón varjút – ami ebben az esetben azt jelentené, hogy orvosokat hatalmasakat tévedni és melléfogni.”

 

Legkésőbb akkor, amikor Orbán Viktor a széles nyilvánosság előtt megjegyezte, hogy nem kíván több oltást, mert nem szeretne ementáli sajtnak kinézni, világossá vált, hogy a miniszterelnök már tisztában van a fájdalmas tényekkel. Az ő páratlanul sikeres reálpolitikájához azonban az is hozzátartozik, hogy feleslegesen – ha nincs politikai haszna belőle – nem borít ki bilit és nem szór hamut a saját fejére.

 

Nem gondolja, hogy a világ megtisztítható a háttérhatalmaktól, mélyállamoktól, szabadkőműves hálózatoktól, ezért inkább működik együtt velük, semhogy bajszot akasztana. Kivéve, ha az engedékenysége már saját távlatos elképzeléseinek és kiépített hatalmának romba dőlésével járna. Ennek a reálpolitikai megfontolásának tudható be az is, hogy minden további nélkül, egyetlen gúnyos megjegyzés nélkül hagyja futni az olyan globalista színjátékokat, mint pl. Karikó Katalinnak, a világ leghaszontalanabb és legkártékonyabb kísérleti szere hivatalos „feltalálójának” dicsőítése, Nobel- és egyéb díjakkal való kitüntetése. Úgy vélheti, hogy ilyen álságos, képmutató világpolitikai és tudományos díszletek között csalást kiabálni, ebből pillanatnyilag több kára származna Magyarországnak, mint amennyi haszna. És ebben bizonyosan igaza van. Sem külföldön, sem idehaza nem nyerne hozzá elég támogatást. Nem növelné, hanem csökkentené az újabb kétharmad megszerzésének esélyeit, s ezzel csak kulcsfontosságú nemzeti célok elérését kockáztatná.  

 

Az a civilpolitika, amelyik nem számol efféle reálpolitikai vonatkozásokkal, csupán csábító ideákhoz köti elvárásait, nem lesz képes egészséges, működőképes szövetségre lépni, sikeresen együttműködni a törvényes kormányhatalommal. Ehhez egyfajta munkamegosztásra van szükség; erre a későbbiekben bővebben is kitérünk, ezért itt most csak annyit szögezünk le, hogy mivel az emberiességi és igazságossági szempontok másodlagosak a politikai szereplők számára, ezért hovatovább a civilpolitika dolga, hogy e szempontok figyelembe vételére a törvényes politikai hatalmat, és rajta keresztül a hatalmi gépezeteket valamiképpen rászorítsa.

 

Hogy ez a Budaházy-ügyben végül is miképpen ment végbe, ezt szintén a későbbiekben részletezzük. Itt, ebben a fejezetben már csak két, idevágó tartozásom kell lerónom.  

 

Még nem szóltam a másodfokú bírósági eljárásról és ítéletről, azokról a legfontosabb mozzanatairól, amelyek kristálytisztán igazolták és teljességgel megerősítették  felismerésünket: habár hús-vér emberek, esetenként szívvel-lélekkel is megáldott, igazságosságra és emberiességre hajló személyek testesítik meg a bűnüldöző szervezeteket, hatalmi gépezet teljesen soha nem képes átlépni saját árnyékát. Kiválóan kifejezte ennek lényegét Füssy Angéla, a BBI egyik jeles tagja tudósításának címe: „Az ítélőtábla bírája kimondta: Budaházyék nem terroristák, sőt, a társadalom hasznos tagjai, de a jogszabályok miatt elítélte őket”.

 

Másrészt pedig hátra van még annak a megvilágítása, hogy  milyen nyomós oka lehetett az orbáni reálpolitikának a nemzeti oldal egyik főtisztje, s vele együtt a krisztusi kegyelemben részesítés lehetőségének feláldozására. Ezzel összefüggésben fogjuk boncolgatni azt is, hogy Schiffer András, a BBI egyik jeles tagja, Budaházyék kegyelemben részesítésének elkötelezett támogatója a másik (K. Endre-féle) kegyelmi ügy vonatkozásában mi alapján (milyen logika szerint) juthatott el arra a következtetésre, hogy Novák Katalin óriásit hibázott. Akkorát, hogy  népszerű közéleti szereplőnk még azt a bántó megjegyzést is megengedte magának, hogy „Áder János legalább tudta a helyét”.

 

 

A fal: ameddig a bűnüldöző gépezetek emberségben elmehettek

 

A Hunnia-ügy 2023. február 8-án elkezdődött másodfokú büntetőperének tanácsvezető bírája, Török Zsolt rögtön elutasította a Budaházy György által beterjesztett bizonyítási indítványokat, ellenben Budaházy György és egy másik vádlott esetében – a védők kérésére – enyhítette a szabadságkorlátozó intézkedéseket. Már ebből sejthető volt, hogy Török Zsolt két szempont szorításában vergődik. Emberileg felfogta, hogy ami Budaházyék ellen igazságszolgáltatás címén folyik, az már semmilyen tekintetben nem szolgálja a magyar társadalom érdekeit: sem az igazságosságot, sem a hasznosságot. Másfelől viszont tekintettel kellett lennie a hivatali, gépezeti követelményekre, voltaképpen íratlan, de felrúghatatlan szabályaira. A gépezet tekintélyes elemeként, megbecsült tisztségviselőjeként nem tehette meg, hogy csaknem másféle évtizednyi eljárás után egyszeriben azzal hozakodjon elő, hogy a rendőrségtől kezdve, az ügyészségen át, egészen saját hivatásának összes képviselőjéig mindenki téves koncepcióval kezelte az ügyet. Olyannyira, hogy Ignácz bíró még gúnyosan oda is vetette Budaházynak: hiába erőlködik azzal, hogy a Hunnia-ügybe bevonja 2006 őszének eseményeit, mert a kettőnek semmi köze egymáshoz. Holott olyannyira volt, hogy ha nincs 2006 ősze, akkor nem lett volna nemzeti ellenállás. Akkor nem lett volna mi ellen nyomozást indítani, s nem lett volna mit hatósági hamiskodásokkal felfújni, belőle terrorizmust és közveszélyes terroristákat gyártani.

 

Védőbeszédében Szikinger István, Budaházy neves és tekintélyes ügyvédje felidézte azt, amivel 2016-ban kezdte védőbeszédét, miszerint „boldog az az ország, amelynek ilyen terroristái vannak”. Utalva a 15 éve tartó, gyurcsányi koncepció szerinti eljárás rengeteg nyomozóhatósági, ügyészségi és bírósági jogsértésére és visszásságára, ezzel egészítette ki álláspontját: „boldogtalan az az ország, amelynek ily