A BUDAHÁZY-ÜGY ÖRÖK TANULSÁGAI – A sikeres civilpolitika alapjai (Varga Domokos György sorozata) 5.
4. tanulság
A CIVILPOLITIKA SEM NÉLKÜLÖZHETI A REÁLPOLITIKÁT
Költőibben fogalmazva: a sikeres civilpolitikához emelkedett lélek és rideg valóság között kell tudni egyensúlyozni. Habár feladatunknak érezzük, küldetésünknek tekintjük, hogy emberibbé (igazságosabbá, irgalmasabbá) tegyük a törvényes hatalom és a különféle hatalmi gépezetek működését, általában véve pedig szerethetőbbé, élhetőbbé a tömegdemokráciát, ez még nem jelenti azt, hogy a sikeres civilpolitikához elegendő lenne az ügy iránti lelkesültség és az erős, szívós elköteleződés. Arra is szükség van, hogy feltérképezzük az erő- és érdekviszonyokat, fogalmat nyerjünk a közvetlenül vagy közvetve érintett, szóba jöhető, befolyásos tényezők valószínű szerepéről, szándékairól, mozgatórugóiról, valóságos mozgásteréről.
A hatalomnak, intézményi gépezeteknek megvannak a maguk játékszabályai, és ha civilként nem vagyunk tekintettel erre, olyan, jobb sorsra érdemes embereknek törhetjük ki a nyakát, akik kevésbé kockázatos ügyekben esetleg még sokáig tudták volna az emberiességi szempontok figyelembe vételét szorgalmazni. A reálpolitikusi szemlélethez, gondolkodáshoz tehát annak a felismerése is hozzátartozik, hogy a hatalmi gépezeteket is hús-vér emberek testesítik meg.
A legtöbbjük nem azért viselkedik embertelenül, igazságtalanul, mert eleve lelkiismeretlen és tisztességtelen volna, hanem azért, mert félti az állását, a munkahelyi és szakmai elismertségét, elfogadottságát, karrierjét, és ezért igyekszik a gépezet vélt vagy valós elvárásaihoz igazodni.
Egy bírónő személyes drámája
Éppen ez történt Budaházy és társai perében Kenéz Andrea bírónővel, a Fővárosi Törvényszék tanácselnökével is. Engedett a rendőrség, az ügyészség és a bírói „szakma” elvárásának, és első fokon, 2016. augusztus 30-án Budaházy Györgyöt tizenhárom év fegyházra ítélte, bűnszervezetben, társtettesként elkövetett terrorcselekmény, felbujtóként testi sértés és kényszerítés bűntette miatt. Összesen pedig 125 évet osztott ki a Budaházy-ügy 17 vádlottjának.
Akkor még nyugtathatta a lelkiismeretét azzal, hogy hiszen az ügyész 20 év fegyházat kért Budaházyra, és ő csak 13 évet rótt ki. És a tekintetben is kétségkívül emberséget mutatott, hogy bár az ügyész (három sokadrendű vádlott kivételével) kezdeményezte az elítéltek előzetes letartóztatását, végül senki nem került előzetesbe, még maga Budaházy György, a „főbűnös” is háziőrizetben várhatta a másodfokú eljárást. Holott az ítélet súlyossága legalábbis arra utalt, hogy itt egy olyan elvetemült, közveszélyes terroristával állunk szemben, akit egy percig nem lenne szabad rácson kívül hagyni...
Az ítélet helyszíni fogadtatása és az elkövetkező napok, hetek közéleti visszhangja szemlátomást elindították és felerősítették Kenéz Andreában a lelkiismeret-furdalás folyamatát. Egy amúgy kormányellenzéki lap tárgyilagos tudósítása szerint:
„Taps és »Budaházy-Budaházy« skandálás fogadta a terrorcsoport vezetésével vádolt Budaházy Györgyöt a Fővárosi Törvényszéken, ahol ma hirdettek ítéletet, első fokon. A szimpatizánsok között ott volt Morvai Krisztina jobbikos európai parlamenti képviselő is, a tárgyalásra használt díszterem teljesen megtelt. (…) A hallgatóság az ítélethirdetés alatt többször felmorajlott, amikor pedig az ügyész a fellebbezésről nyilatkozott, a hallgatóságból pfujoltak. Morvai Krisztina is belebeszélt: az MTI tudósítása szerint azt mondta, az ügyész már ismeri az írásba foglalt ítéleteket.
A bíróság folyosóján azt kiabálták, hogy »vérbíró«, »gyilkosok«, valamint Budaházy nevét skandálták. A teremben a hallgatóság egy része elénekelte a himnuszt és a székely himnuszt. A bíró kérésére a rendőrök elkezdték a tárgyalóterem kiürítését. Tudósítónk szerint a tárgyalóteremben »Gyurcsányozás« és koncepciós perezés is volt, a kiabálás miatt kiküldött rokonok sírva fakadtak. A tárgyalóteremben csak Morvai Krisztina maradhatott, mert ő európai parlamenti képviselő. Morvai hivatali visszaélés miatt telefonon feljelentést tett.”
A feljelentés pillanatát megörökítő kép a tudósításból
Akkoriban még a Budaházy és társai kiszabadítását a lelkükön viselők nem álltak össze bizottsággá, de Morvai Krisztina, Gaudi-Nagy Tamás, a Nemzeti Jogvédő Szolgálat ügyvédei, Budaházy Edda és mások ‒ maga Budaházy György is ‒ addigra már sokat tettek a közvéleménybe égetett „terrorista”-kép elhomályosításáért, „hazafi”-ra való átváltoztatásáért, a vádban foglalt bűncselekmények igazságosabb, történelmileg helytállóbb értelmezéséért.
Öt évvel a „sajnálatos” 2006 őszi események után vaskos (550 oldalas) könyv jelent meg a Nemzeti Jogvédő Alapítvány kiadásában, JOGVÉDŐK A NEMZET SZOLGÁLATÁBAN címmel (írta, szerkesztette: Varga Domokos György), és ebben a megszólalók és a dokumentumok bőségesen foglalkoznak egyfelől a gyurcsányi terror eseményeivel, ezek igazságszolgáltatási – gyakran botrányos – kezelésével, másfelől pedig a terrorral szemben fellépő nemzeti, radikális hazafiakkal. A kötet többek között tartalmaz egy hosszú börtönbeszélgetést Budaházy Györggyel, s az interjúalanyok hosszú sorában ott található pl. Gőbl György is („Az ellenálló”), aki később a BBI-nek is egyik alapító tagja lett.
Tíz évvel a „sajnálatos” 2006 őszi események után pedig egy újabb kiadvánnyal jelentkezett a Nemzeti Jogvédő Alapítvány, hasonló elképzeléssel és megfontolásból: kikezdeni és megrendíteni a főáramú politika, a tömegtájékoztatás és a hatalmi gépezetek szorgalmazta megítélést és elbeszélést, és megmutatni, hogy létezik egy másik lehetséges megközelítés is, amely sokkal inkább megfelel a nemzeti érdekeknek és az igazságossági szempontoknak.
Nos, ez utóbbi kiadvány éppen abban az évben (2016) jelent meg, amikor Kenéz Andrea kihirdette elrettentő ítéletét. Nem állítható, hogy a benne foglaltak közvetlenül hatottak volna a tanácsvezető bíróra, de az egészen bizonyos, hogy a közvéleményt, a politikai közeget és az igazságszolgáltatási gépezeteket teljesen nem hagyták érintetlenül. Ezért aztán közvetve befolyásolással lehettek egy olyan bíróra (Kenéz Andreára), akinek a lelkiismeretét a hivatali gépezet nem tudta annyira elaltatni, az emberségét nem tudta annyira kioltani, mint ahogy ezt később egy másik bírónál, történetesen a megismételt elsőfokú eljárás tanácsvezetőjénél (Ignácz Györgynél) tapasztalhattuk.
Nagyon röviden hadd idézzek csupán két olyan gondolatot a Jelentésből – két jeles és neves jogásztól –, amelyekről úgy vélem, hogy a velük való, akár közvetlen, akár közvetett szembesülés drámai változásokat indíthatott el a szóban forgó bírónő lelki állapotában. Kenéz Andrea ugyanis utóbb képtelen volt írásba foglalni az általa meghozott, elrettentő ítéletet. Ezt végül – meglehetősen gyanús körülmények között, ügyészség és bíróság összejátszásával – mások tették meg helyette, ő maga pedig felmondott, elhagyta bírói pályáját… (Megragadva a kínálkozó alkalmat, engedtessék meg részemről egy elismerő, együttérző biccentés feléje.)
A Nemzeti Jogvédő Szolgálat jogászai szakszerű és elkötelezett fellépésükkel nem kevesebbtől mentették meg Magyarországot, mint egy... igen, leírom: mint egy bolsevik típusú, jogtipró rendszer restaurációjától. Gyurcsányék 2006-ban hosszú távra kívánták megsemmisíteni a gyülekezési jogot, a véleménynyilvánítási szabadságot, a szabadsághoz és emberi méltósághoz való jogot, a tisztességes büntetőeljáráshoz való jogot, a kínzás, a kegyetlen, embertelen bánásmód tilalmát. (dr. Morvai Krisztina)
Az önkény gyakorlata és módszerei nem kerültek végleg a történelem szemétdombjára. Tíz éve, 2006 őszén nem gondoltam volna, hogy a 10. évfordulón Gyurcsány szabadlábon, fegyházélet helyett az álbaloldali ellenzék vezéreként a jogállamiságról szónokol, és folytatja áldatlan nemzetellenes tevékenységét. Gergényi és rendőrvezető bűntársai terrorcselekmény miatti elítélés helyett felmentve... (dr. Gaudi-Nagy Tamás)
Azért a gépezet az úr
Kenéz Andrea személyes drámájából a civilpolitika elkötelezettjei és gyakorlói nyilván nem vonhatják le azt a következtetést, hogy nem szabad szívós igazságharcot folytatni, mert akkor éppen a hatalmi gépezetek jobb érzésű tisztségviselői fognak áldozatául esni. A vastagbőrű, lelkiismeretlen, cinikus elemek pedig csak lerázzák magukról a szembesítési és meggyőzési kísérleteket, mint kutya a vizet. Sőt, még az is előfordulhat, hogy a „szakma” (a gépezet) a hajthatatlanságukért, a „mundér becsületének megvédéséért” inkább felfelé „buktatja” őket, megmutatván és megüzenvén, hogy kár a gőzért – miként ez a Hunnia-per egy másik bírájával fordult elő.
„ELKÉPESZTŐ!” – olvashatjuk Budaházy György honlapján. ‒ „A minket igazságtalanul és megalapozatlanul elítélő IGNÁCZ GYÖRGY bíró már meg is kapta a jutalmát, »FELBUKOTT« egy magasabb szintű bíróságra!”
A Budaházy-ügy bíráinak meglehetősen eltérő magatartását és sorsát követve, lényegében két „realista” felismerés adódik. Az egyik, hogy a gépezetet emberek alkotják, más-más jellemvonásokkal, ezért érdemes számítani és lehet építeni arra, hogy akadnak majd közöttük olyanok, akiknek a lelkét (elméjét) a civilpolitika által hirdetett és nyomatott igazságok megérintik, s így vagy úgy, de megpróbálnak kevésbé megfelelni a belső hivatali vagy a külső hatalmi elvárásoknak (vagy akár a közhangulat „feszítsd meg!” követelésének).
A másik „realista” felismerés azonban az, hogy bármilyen gépezettől emberi (emberiességi) csodát várni, kapitális hiba. Hiába reméljük, intézményi szinten egyetlen gépezetnek sincs erkölcse vagy igazságérzete. Van ellenben testületi szellemisége, igazodási és önigazolási ösztöne, működési filozófiája és tehetetlenségi nyomatéka.
Az első fokú, elrettentő ítéletet követő, viszonylag széles körű felháborodás, az ítélet írásba foglalása körüli botrányos herce-hurca, valamint a külső hatalom felettébb szolidan kifejezésre juttatott csekély rosszallása csak arra volt elegendő, hogy az igazságszolgáltatási gépezet némi önkritikát gyakoroljon és valamennyit visszavegyen a hivatali („szakmai”) gőgjéből. Másodfokon olyan bíró (Lassó Gábor) kapta az ügyet, aki hajlandó volt az emberiesség és igazságosság felé tenni egy látványos, és bizonyos mértékig csakugyan jelentős lépést. 2018. április 19-i végzésében hatályon kívül helyezte az elsőfokú ítéletet, s ennek során olyan kritikákkal is élt, amelyeket addig csak a védelem oldaláról hangoztattak.
Az ítélet szóbeli indoklásában Lassó Gábor (mint a bírói tanács elnöke) kifejtette: a hatályon kívül helyezést abszolút és relatív okok egyaránt szükségessé tették, mivel érdemi felülbírálatra a másodfoknak nem volt lehetősége.
Hivatkozva például arra, hogy az elsőfokú eljárásban Budaházy György védője, Szikinger István felvetette a nyilvánosság kizárásának problémáját, Lassó Gábor abszolút hatályon kívül helyezési okként említette, hogy első fokon esetenként törvényellenesen zárták ki a nyilvánosságot. Előfordult, hogy a tanács elnöke magyarázat nélkül nyilvánította zárttá a tárgyalást, és ez a törvénysértés önmagában is érdemi felülbírálatra alkalmatlanná teszi az elsőfokú döntést.
A Lassó Gábor által felsorolt relatív okok ugyancsak meglehetősen riasztó képet festenek a bíróság berkeiben tapasztalható „igazságszolgáltatási” gyakorlatról. Megállapítása szerint az elsőfokú bíróság döntése megalapozatlan, súlyos ellentmondásokat tartalmaz. Elmaradt számos bizonyíték mérlegelése, vádlotti észrevételek értékelése. Bizonyos esetekben nem voltak adatok Budaházy György felbujtói magatartására, esetenként még tényállást sem állapított meg az elsőfokú bíróság. Az is előfordult, hogy egy tárgyalási jegyzőkönyvhöz csak egy-két év elteltével juthattak hozzá az érintettek, ami megakadályozhatta a védői, vádlotti jogok gyakorlását. Súlyosan sérült a tisztességes eljáráshoz való jog ‒ szögezte le Lassó Gábor.
Ha mindehhez még azt is hozzátesszük, hogy a Fővárosi Ítélőtábla minden vádlott kényszerintézkedését megszüntette, ráadásul nem is akármire hivatkozva, akkor csakugyan úgy tűnhet, hogy teljes diadalt aratott a civil igazság a rendőri, ügyészi és bírói gépezetek felett. Lassó Gábor tanácselnök azt hangoztatta, hogy bár az elsőfokú ítéletben súlyos bűncselekmények szerepeltek, de hatályon kívül kellett helyezni őket; ugyanakkor tetemes az időmúlás, a vádlottak pedig az eltelt évek alatt soha nem próbálták kivonni magukat az eljárás alól, nem próbáltak szökni, elrejtőzni.
Minden látszat ellenére azonban, a hatályon kívül helyezéssel, az erőteljes önkritikával és a kényszerintézkedéseket megszüntető engedékenységgel az igazságszolgáltatási gépezet megszokott működési rendjében nem állt be semmiféle lényeges változás. A súlyos eljárási hibák vagy a hatályon kívül helyezés, mondhatni, természetes részei az igazságszolgáltatásnak. Zavart csak egy olyan szemléletváltás okozhatna, amely felülemelkedne a hatósági, gépezeti szempontokon, koncepciókon – ebbe az irányba azonban még Lassó bíró sem bátorkodott akár csak egy fél lépésnyit is megtenni.
Egyetlen szót sem szólt a vádnak arról a képtelenségéről, hogy Budaházy és társai a társadalmi békét, a demokratikus rendet súlyosan fenyegető és veszélyeztető terroristák volnának. Ő sem volt hajlandó belátni és kimondani, hogy éppenséggel a Hunnia-ügy vádlottjai voltak azok, akik a demokratikus jogrendet felfüggesztő, állami terrort alkalmazó, hatalmukkal visszaélő erők ellen léptek fel, ebből pedig egyenesen következik: 1) Budaházyék nem támadták, hanem védték a demokráciát; 2) nem a magyar társadalom egészének volt félnivalójuk tőlük, hanem csakis azoknak, akik a demokratikus rendet tényleges fenyegető erőcsoportosuláshoz tartoztak; de még őket sem fenyegette életveszély – ellentétben azokkal, akikre ugyanez az erőcsoportosulás 2006 őszén ráeresztette a rohamosztagosait.
Azáltal pedig, hogy mindezt nem mondta ki, megteremtette a lehetőséget a megismételt elsőfok bírájának (Ignácz Györgynek), hogy lényegében ugyanott folytassa, ahol Kenéz bírónő abbahagyta: megfeleljen a vele szemben támasztott rendőri, ügyészi és bírói testületi elvárásoknak, no meg a számára rokonszenves szellemi és politikai erők kimondott vagy ki nem mondott, ám annál nyilvánvalóbb óhajának, s ne foglalkozzon se igazságossági, se emberiességi szempontokkal.
Ezért aztán a civilpolitikának mindig szem előtt kell tartania, hogy bár minden gépezetet emberek alkotnak, azért a gépezet az úr.
Orbán reálpolitikája (először)
A civilpolitikának tehát be kell látnia, hogy bármilyen gyökeres szemléletváltás egy gépezetben csak akkor következhet be, ha ezt külső, nagyobb erők kezdeményezik, és ekkor sem feltétlenül. Minden gépezet hajlamos arra, hogy önjáró legyen, és részben bürokráciája tehetetlenségi nyomatékával, részben pedig informális szellemi, kapcsolati hálózatával ellenálljon a lényegét érintő változtatási kísérleteknek.
Orbán Viktor kormányfői tekintélyéről és hatalmáról mindent elmond, hogy a 2010. évi győzelme és kinevezése után egy csapásra 180 fokos változást idézett elő a rendőrségnek a tüntetőkkel szembeni viselkedésében. Mivel a Gyurcsány-korszak közmegítélésében és elutasításában döntő szerepet játszott a tüntetők, sőt a békés járókelők elleni, 2006 őszi rendőrterror, ezért Orbán Viktor részéről a belügyminiszteréhez, Pintér Sándorhoz intézett első kéréseinek egyike az volt, hogy mostantól a rendőrök csak a legeslegvégső esetben alkalmazzanak fizikai erőszakot a tüntetők ellen, ezek bármennyire is hangoskodjanak, provokáljanak. Hogy rendőröktől ilyet kérni milyen hatalmas kívánság, milyen önuralom kell a teljesítéséhez, jól látszik abból az esetből, amelyről Gőbl György („Az ellenálló”, a BBI tagja) mesélt e sorok írójának. A 2006-os tüntetések egyik rendőri áldozata évek múltán találkozott az egyik bántalmazójával, aki épp biztonsági őri szolgálatot teljesített. Azért kérték meg, hogy lépjen ki a rendőrség kötelékéből, mert rohamosztagos tettei, indokolatlan kegyetlenkedései, bebizonyosodott törvénysértései miatt a felettesei kénytelenek lettek volna büntetőeljárást kezdeményezni ellene. Nos, nem tudván hogy egyik hajdani áldozatával áll szemben, 2006 október 23-ára terelődvén a beszélgetés, az újdonsült biztonsági őr váratlanul kifakadt: „Ó, mennyire szerettük volna, ha meg is halnak ott néhányan!”.
Orbán Viktor reálpolitikájának egyik sarokköve, hogy kiválasztja az adott feladatkörre legalkalmasabbnak tűnő embert, megmondja neki, mit kíván tőle, de onnantól kezdve szabad kezet ad neki. Tarlós István, volt főpolgármester árulta el egy interjúban, hogy az ő egész hivatali ideje alatt a miniszterelnök soha nem szólt bele a munkájába; és Pintér Sándort is úgy emlegette, akiről nem tudja elképzelni, hogy elfogadná a miniszterelnök utasításszerű beavatkozását. Ha valaki nem váltja be a hozzá fűzött reményeket, pl. így vagy úgy, de a meghirdetett orbáni politika hitelességét vagy működőképességét ássa alá, azzal a kormányfő nem alkuszik, hanem mielőbb megválik tőle. Azokat viszont, akikre politikai tervei megvalósításában mindig számíthat, nagy becsben őrzi, legyen bármennyire lesújtó is a közmegítélésük. Mint amilyen történetesen Pintér Sándoré, vagy a mi szempontunkból nem kevésbé érdekes főhivatalnoké, a magyar ügyészség vezetőjéé, Polt Péteré.
A Hunnia-ügy vádlottjai és a BBI tagjai számára a legnagyobb talány végig az volt, hogy az ügyészség miért jár el olyan könyörtelenül a gyurcsányi önkénnyel szembeszálló hazafiakkal. A bírósági szervezetre (gépezetre) még lehetett azt mondani, hogy mivel tekintettel kell lenni a kormányhatalomtól való függetlensége alkotmányban garantált és politikailag is kinyilvánított kívánalmára, ezért a kormánynak nemzeti jellege ellenére sem lett volna módja arra, hogy a bírói gépezetben előidézze a hazafiak számára kedvező szemléletváltást.
Az ügyészség vonatkozásában azonban nem állt fenn ilyen korlát. A kormányfő elvileg nyugodtan megtehette volna, hogy a szervezetileg a kormány alá tartozó ügyészség vezetőjét közvetlenül vagy közvetve arra utasítsa, hogy a társadalmi igazságosságra való tekintettel ejtse, vagy lényegesen enyhítse a vádat. Ehelyett az ügyészség inkább még a Budaházy Györgyre első fokon kiosztott 13, ill. az összesen 125 évet is kevesellte, és fellebbezett.
Akkoriban (jóval a BBI megalakulása előtt) Budaházyék még viszonylag kis tételnek számítottak a politika porondján, ahhoz képest, hogy milyen fontos volt a kormányfőnek az ország egésze működésének stabilitása, tágabb és távlatosabb politikai céljainak az elérése. E tekintetben az igazságosságnál sokkal fontosabb tényezőnek számított, hogy a számára legfontosabb, sarkalatos ügyekben a gépezetek megfelelően működjenek. Ha ennél is többet várt volna el a hatalmi gépezetektől, ezek „feszítsd meg!”-re hajló, érzékenyített, hálózatokba tömörülő tisztségviselői nyílt ellentámadásba fogtak volna ellene, ami csak megszaporította volna a kormányfő amúgy sem kevés gondjainak és teendőinek számát.
Orbán Viktornak ez az erősen reálpolitikusi szemlélete a Budaházy-ügynél sokkal hatalmasabb tételeknél is teljességgel érvényesül. A kovidos világjárvány elleni fellépésekor teljesen tudatosan hagyatkozott a szaktekintélyek álláspontjára, és egyáltalán nem mérlegelte, hogy valamelyikük esetleg nem a valós tények, bizonyított kutatási eredmények alapján határozza meg a szükséges teendőket, hanem valamiféle anyagi érdekeltségből, vagy szakmai igazodásból, esetleg hálózati kötődésből. Hogy mi alapján döntött, arról saját maga nyilatkozott a Mária Rádiónak.
„Annak a munkának, amit én végzek, felfogásom szerint ez a legfontosabb törvénye: »egyedül sohasem lehetsz elég okos, mindig segítségre van szükséged«. Ide értendő a lelki segítség is, a napi imádkozás sokat segít, az önvizsgálat sokat segít, de profán értelemben is igaz ez, hogy olyan nehéz kérdésekkel szembesülsz, hogy nem szabad, hogy elhidd, hogy te egymagad ezekre a legjobb választ megtalálod. Ezért beszélned kell a nálad sokkal-sokkal okosabbakkal, akik az adott kérdéseknek időnként világszínvonalú képviselői. S én ezt teszem.”
Hiába derültek ki nagyon hamar a világuralmi hátsó szándékok és az orvosi, protokolláris melléfogások, Orbán Viktor – reálpolitikai szempontból nagyon bölcsen – ragaszkodott ahhoz, hogy a globális előírások és az „orvostudósok” akarata szerint folyjanak a dolgok. A globális kovidhisztériát előidézőkkel és az ennek áldozatául esett hazai tömegek elvárásaival szemben kevés esélye lett volna olyan politikát folytatni, amely nem a Merkely-féle hálózati tekintélyekre bízza a teendőket, hanem egyfajta igazságharcot folytat az egyre kétesebbnek és halálosabbnak bizonyuló orvosi ajánlásokkal és eljárásokkal szemben. Miután a fél világgal már elhitették, hogy halálos a kór, és csak lezárásokkal, maszkokkal, tesztelésekkel, lélegeztető gépekkel és kísérleti szerek tömeges befecskendezésével lehet egyáltalán életben maradni, Orbán Viktor abban a pillanatban elvesztette volna a választópolgárok kétharmadra rúgó bizalmát, ha bármelyik részletkérdésben is határozatlanságot mutatott volna. Válságos helyzetben a jónép a határozottságra, a rendre, a következetes vezetésre van leginkább kiéhezve, sokkal inkább, mint az igazságra. Kisebb vezetői hiba ilyenkor rosszat lépni, mint nem lépni, vagy ugrabugrálni.
Ezért aztán egészen addig, amíg nem akarták őt magát is sorozatban már negyedszer „beoltani” a biztonságosnak és hatékonynak kikiáltott kísérleti szerrel, nem mutatott és nem hangoztatott semmi kételyt az „okosok” döntéseivel szemben. Pedig már 2020 áprilisában bőven lett volna ok a hangos kételkedésre és teljes irányváltásra. Ekkoriban jelent meg a mandiner.hu oldalán egy tudósítás, amely szerint „Már 850 koronavírusos beteget ápolnak kórházban. A betegek számának növekedése miatt a kórházak országszerte növelik ágykapacitásukat – közölte a koronavirus.gov.hu.” Ehhez fűzte hozzá egy olvasó az alábbi, lényegre törő, tárgyszerű megjegyzést:
„A 36.000 szabaddá tett ágyon 850 beteget ápolnak, jó 35.000 ágy üresen áll. A 2500 lélegeztetőgépből 61-en van beteg, több mint 2400 üresen áll. Bő egy hét múlva itt a járvány tetőzése.”
És ehhez tettem hozzá én is akkoriban a magam megjegyzését a Szilaj Csikóban:
„… igencsak kétséges e gépek tömeges beszerzésének és bevetésének értelme, egészségügyi haszna. Amikor 10 gépre kerülőből 6-8 biztosan meghal (miképpen ezt a világösszesítések mutatják), igenis, még azt is helyénvalónak tartjuk, hogy beleszóljunk a szakemberek dolgába. Ugyanis éppen elégszer láttunk már karón varjút – ami ebben az esetben azt jelentené, hogy orvosokat hatalmasakat tévedni és melléfogni.”
Legkésőbb akkor, amikor Orbán Viktor a széles nyilvánosság előtt megjegyezte, hogy nem kíván több oltást, mert nem szeretne ementáli sajtnak kinézni, világossá vált, hogy a miniszterelnök már tisztában van a fájdalmas tényekkel. Az ő páratlanul sikeres reálpolitikájához azonban az is hozzátartozik, hogy feleslegesen – ha nincs politikai haszna belőle – nem borít ki bilit és nem szór hamut a saját fejére.
Nem gondolja, hogy a világ megtisztítható a háttérhatalmaktól, mélyállamoktól, szabadkőműves hálózatoktól, ezért inkább működik együtt velük, semhogy bajszot akasztana. Kivéve, ha az engedékenysége már saját távlatos elképzeléseinek és kiépített hatalmának romba dőlésével járna. Ennek a reálpolitikai megfontolásának tudható be az is, hogy minden további nélkül, egyetlen gúnyos megjegyzés nélkül hagyja futni az olyan globalista színjátékokat, mint pl. Karikó Katalinnak, a világ leghaszontalanabb és legkártékonyabb kísérleti szere hivatalos „feltalálójának” dicsőítése, Nobel- és egyéb díjakkal való kitüntetése. Úgy vélheti, hogy ilyen álságos, képmutató világpolitikai és tudományos díszletek között csalást kiabálni, ebből pillanatnyilag több kára származna Magyarországnak, mint amennyi haszna. És ebben bizonyosan igaza van. Sem külföldön, sem idehaza nem nyerne hozzá elég támogatást. Nem növelné, hanem csökkentené az újabb kétharmad megszerzésének esélyeit, s ezzel csak kulcsfontosságú nemzeti célok elérését kockáztatná.
Az a civilpolitika, amelyik nem számol efféle reálpolitikai vonatkozásokkal, csupán csábító ideákhoz köti elvárásait, nem lesz képes egészséges, működőképes szövetségre lépni, sikeresen együttműködni a törvényes kormányhatalommal. Ehhez egyfajta munkamegosztásra van szükség; erre a későbbiekben bővebben is kitérünk, ezért itt most csak annyit szögezünk le, hogy mivel az emberiességi és igazságossági szempontok másodlagosak a politikai szereplők számára, ezért hovatovább a civilpolitika dolga, hogy e szempontok figyelembe vételére a törvényes politikai hatalmat, és rajta keresztül a hatalmi gépezeteket valamiképpen rászorítsa.
Hogy ez a Budaházy-ügyben végül is miképpen ment végbe, ezt szintén a későbbiekben részletezzük. Itt, ebben a fejezetben már csak két, idevágó tartozásom kell lerónom.
Még nem szóltam a másodfokú bírósági eljárásról és ítéletről, azokról a legfontosabb mozzanatairól, amelyek kristálytisztán igazolták és teljességgel megerősítették felismerésünket: habár hús-vér emberek, esetenként szívvel-lélekkel is megáldott, igazságosságra és emberiességre hajló személyek testesítik meg a bűnüldöző szervezeteket, hatalmi gépezet teljesen soha nem képes átlépni saját árnyékát. Kiválóan kifejezte ennek lényegét Füssy Angéla, a BBI egyik jeles tagja tudósításának címe: „Az ítélőtábla bírája kimondta: Budaházyék nem terroristák, sőt, a társadalom hasznos tagjai, de a jogszabályok miatt elítélte őket”.
Másrészt pedig hátra van még annak a megvilágítása, hogy milyen nyomós oka lehetett az orbáni reálpolitikának a nemzeti oldal egyik főtisztje, s vele együtt a krisztusi kegyelemben részesítés lehetőségének feláldozására. Ezzel összefüggésben fogjuk boncolgatni azt is, hogy Schiffer András, a BBI egyik jeles tagja, Budaházyék kegyelemben részesítésének elkötelezett támogatója a másik (K. Endre-féle) kegyelmi ügy vonatkozásában mi alapján (milyen logika szerint) juthatott el arra a következtetésre, hogy Novák Katalin óriásit hibázott. Akkorát, hogy népszerű közéleti szereplőnk még azt a bántó megjegyzést is megengedte magának, hogy „Áder János legalább tudta a helyét”.
A fal: ameddig a bűnüldöző gépezetek emberségben elmehettek
A Hunnia-ügy 2023. február 8-án elkezdődött másodfokú büntetőperének tanácsvezető bírája, Török Zsolt rögtön elutasította a Budaházy György által beterjesztett bizonyítási indítványokat, ellenben Budaházy György és egy másik vádlott esetében – a védők kérésére – enyhítette a szabadságkorlátozó intézkedéseket. Már ebből sejthető volt, hogy Török Zsolt két szempont szorításában vergődik. Emberileg felfogta, hogy ami Budaházyék ellen igazságszolgáltatás címén folyik, az már semmilyen tekintetben nem szolgálja a magyar társadalom érdekeit: sem az igazságosságot, sem a hasznosságot. Másfelől viszont tekintettel kellett lennie a hivatali, gépezeti követelményekre, voltaképpen íratlan, de felrúghatatlan szabályaira. A gépezet tekintélyes elemeként, megbecsült tisztségviselőjeként nem tehette meg, hogy csaknem másféle évtizednyi eljárás után egyszeriben azzal hozakodjon elő, hogy a rendőrségtől kezdve, az ügyészségen át, egészen saját hivatásának összes képviselőjéig mindenki téves koncepcióval kezelte az ügyet. Olyannyira, hogy Ignácz bíró még gúnyosan oda is vetette Budaházynak: hiába erőlködik azzal, hogy a Hunnia-ügybe bevonja 2006 őszének eseményeit, mert a kettőnek semmi köze egymáshoz. Holott olyannyira volt, hogy ha nincs 2006 ősze, akkor nem lett volna nemzeti ellenállás. Akkor nem lett volna mi ellen nyomozást indítani, s nem lett volna mit hatósági hamiskodásokkal felfújni, belőle terrorizmust és közveszélyes terroristákat gyártani.
Védőbeszédében Szikinger István, Budaházy neves és tekintélyes ügyvédje felidézte azt, amivel 2016-ban kezdte védőbeszédét, miszerint „boldog az az ország, amelynek ilyen terroristái vannak”. Utalva a 15 éve tartó, gyurcsányi koncepció szerinti eljárás rengeteg nyomozóhatósági, ügyészségi és bírósági jogsértésére és visszásságára, ezzel egészítette ki álláspontját: „boldogtalan az az ország, amelynek ilyen bűnüldözése és ilyen igazságszolgáltatása van”. Kifejtette, hogy az egész vád egy téves koncepción alapul, mert ezek a cselekmények – akárki követte is el őket – nem terrorista cselekmények.
Mintegy válaszként, ítélete indoklásában a tanácsvezető bíró kiemelte, hogy a vádlottak nem terroristák, a társadalom értékes tagjai.
Talán mondanom sem kell, hogy mindannyiunknak, akik a Budaházy Bizottság tagjai közül az ítélethirdetéskor jelen voltunk (szinte hiánytalanul), nagyot dobbant a szíve: most először hallhattuk vissza a bírói testület egyik vezető tagjától azt az igazságot, amelyről hosszú évek óta igyekeztünk meggyőzni a közvéleményt, a bűnüldöző hatóságokat és a magas rangú döntéshozókat.
Ezzel azonban Török bíró el is jutott addig a bizonyos falig, ameddig mint a bírói testület tagja elmehetett. Tiszteletre méltó nyíltsággal elmondta, hogy a vádhatóságnak (az ügyészségnek) lett volna lehetősége arra, hogy ejtse a súlyos vádat. Mivel azonban nem élt vele, az ítélőtábla nem tehet mást, mint hogy a törvényeknek megfelelően folytatja le és zárja le a büntetőpert. Márpedig a vád szerint meghatározott cselekmények a Büntető Törvénykönyv passzusai szerint súlyosan büntetendők. Mérlegelve az időmúlást, a vádlottak társadalomban betöltött szerepét, a terrorcselekmény miatt kiszabható legalacsonyabb büntetést, az úgynevezett törvényi minimumot mérte a terheltekre. De mert két vádlott mégiscsak kimagasló szerepet játszott az ügyben, így kapott végül Budaházy György (és egy másik vádlott) fegyházban letöltendő 6 évet. S ez a bírói gépezet részéről valóban nagyon emberbaráti gesztusnak tűnt a korábban kiszabott 13 és 17 évhez képest, csakhogy embertelenül soknak számított ahhoz az igazsághoz képest, hogy olyan hazafit készültek évekre rács mögé dugni, aki a gyurcsányi önkény idején hazafias, bátor kiállásával, ellenállásával voltaképpen megmentette – 16 társával egyetemben – a magyarok becsületét.
Ne legyen kétségünk afelől, hogy ekkorra már a kormánypolitika tájékán is beérett a BBI vetése. Ugyanis egyszeriben az ügyészség is elment a falig. Eddig a pillanatig a vádhatóság szabadon kíméletlenkedhetett a maga gépezeti felfogása szerint: minden magyar állampolgárnak örökre el kell venni a kedvét attól, hogy saját szakállára szabadságharcosdit játsszon. A korrupciók, őszödi beszédek, tömeges átverések és rendőri kegyetlenkedések részét képezhetik a demokratikus rendnek, de a magánszabadságharcosdi nem. Ezek ellen könyörtelenül fel kell lépni, mindenki számára elrettentő példát kell statuálni.
Legyen az akár csak egy olyan pici, voltaképpen jelentéktelen kérdés, mint hogy valaki úgy próbálja megmenteni a saját vagy mások életét, hogy a hatóság által erőltetett lélegeztetőgépek vagy kísérleti szerek helyett egy széles körben ismert és bevált, ráadásul olcsó gyógyszerrel, ivermektinnel próbálkozik. Vagy még azzal sem, hanem hamis védettségi kártyával próbálja elkerülni, hogy merő önkényeskedésből kétes kísérleti szereket lőjenek bele, ugyanis igazolás híján kíméletlenül kitennék a munkahelyéről, egy csapásra megélhetési gondot okozva neki is, egész családjának is.
Nos, ha ez a hatalmi önkényeskedés és kegyetlenkedés kezdetben – amikor a világjárvány miatti rettegés szinte az egész társadalmat tetőtől talpig áthatotta – érthető és elfogadható volt is, alig néhány hónap múltán már a legkevésbé sem. Ugyanis napnál világosabbá vált a lélegeztetőgépes protokoll népirtás-jellege, akárcsak az oltásnak, vakcinának nevezett kísérleti szerek hasznavehetetlensége, sőt kifejezett kártékonysága. Sőt, még az is nyilvánvalóvá vált, hogy az ivermektin használatát Amerikától Magyarországig csakis azért kellett tiltani, mert nagyon hamar, nagyon széles körben hasznos szernek bizonyult a kovidos fertőzések leküzdésére, és ha ezt a hatóságok elismerték és hagyták volna, ezzel kihúzták volna a jogalapot a kísérleti „oltószerek” világméretű bevezetése, alkalmazása alól. Nem is szólva arról, hogy akkor a „védettségi” kártyás („zöldkártyás”) kísérletet sem tudták volna elvégezni a fél emberiségen, megfigyelendő, hogyan reagálnak az állampolgári tömegek az elemi szabadságjogaik voltaképpen teljesen észszerűtlen megvonására.
Miután mindez a hatósági észszerűtlenség nyilvánvalóvá vált, egy emberségességre saját magától bármennyire is hajló gépezet azonnal felhagyott volna a szabadság olyan kis köreinek a zaklatásával, amelyekben az önálló gondolkodásra hajlamos állampolgárok a maguk és mások életét próbálták menteni a merő ostobaságnak bizonyult törvényi vagy hatósági rendelkezésekkel szemben. De nem így történt. Határozott politikai beavatkozás híján akadálytalanul zajlik az esztelen gépezeti önkényeskedés, ugyancsak kínos helyzetekbe sodorva a emberiességre egyébként hajlamos hivatalnokaikat. Amiként ez egy ivermektines perben, Szilaj Csikós munkatársunk ügyében is előfordult: a bíró előbb elítélte őt, aztán négyszemközt megköszönte ritka emberségét.
Nos, ha a bírói ítélkezésben bekövetkezett nagy változást csakis a BBI szívós igazság- és szabadságharcos ténykedésének tudjuk be, más szabadságharcos próbálkozásainknál könnyen tévedésbe eshetünk és vakvágányra juthatunk. A sikeres civilpolitika nem nélkülözheti azt a reálpolitikai felismerést, hogy elérkezett az a történelmi pillanat, amikor Budaházy és társai perében a kormányhatalmi tényezőknek és magának a kormányfőnek is egyszeriben érdekévé vált az egyre gyorsabban egyre nagyobbá terebélyesedő ügy megoldása és lezárása. Az viszont a legkevésbé sem érdeke a párt- és kormányhatalomnak, hogy az egyébként számára hasznos gépezeteket ‒ önérzetükbe gázolva, tekintélyüket földig rombolva ‒ maga ellen hangolja, vagy hogy alapot nyújtson ahhoz a vádhoz, hogy valójában ő diktál minden hatalmi ágnak. Ezért a reálpolitikát bölcsen művelő orbáni hatalom is csak a falig igyekezett elmenni: így vagy úgy, erős önmérsékletre biztatta mind az ügyészséget, mind pedig a bíróságot, de ennél többet nem kívánt tőlük. A többit a kegyelmi eljárásra hagyta, Novák Katalin döntésére bízta. Márpedig innentől fogva a kedvező kegyelmi döntés elől lényegében minden komolyabb akadály elhárult: sem a közvélemény, sem a hatalmi gépezetek részéről nem volt várható komolyabb háborgás. Ez pedig elég volt ahhoz, hogy akár az ellenzéki, akár a háttérhatalmi tiltakozások esetén a nemzeti erők kifogják a szelet a vitorlákból.
Későbbi fejezetben, újabb tanulságnál szándékozunk kitérni arra, hogy végül is miben és hogyan támadhatott „közös érdekeltség” az addig „terroristaként” kezelt szabadságharcosok és a kormányhatalom között. De arra, hogy kellő érdekeltség híján a kormányhatalom még a lehető legnagyobb, legvérlázítóbb bűntettekben sem fog az igazságharcosok pártjára állni, még most kívánunk rámutatni, éppen a koronavírus-járvánnyal kapcsolatos hatósági önkényeskedésekre utalva.
„De valaki tényleg szóljon már Orbánéknak, hogy az egész COVID-hazugság megbukott, hogy egyszerűen nincs joguk és nem is volt soha joguk egy mesterségesen létrehozott, igazoltan politikai és nem orvosi alapokra helyezett kamujárvány miatt polgárokat bírságolni” ‒ háborog a jelenségen egy erdélyi magyar újságírónő.
A realitásokkal is számoló civilpolitikának ilyenkor fel kell tudnia ismerni, hogy egyelőre nincs, aki érdemben szólhatna. Az orbáni reálpolitikának kovidügyben egyelőre nem áll érdekében a hatalmi gépezeteket az igazság felé terelgetni, hiszen ehhez némileg neki is bűnbánatot kellene gyakorolnia, pálcát törnie saját feje fölött. Elvileg szívós, küzdelmes civilpolitikával ezen a téren is elő lehetne idézni egy történelmi fordulatot, csakhogy ebben a kérdésben az állampolgári tömegek csakúgy, mint az ellenzéki erők és a fősodratú újságírók szinte kivétel nélkül helyeselték a kormány által meghozott intézkedéseket. S aki akkor nem szólt az ellen a képtelenség ellen, hogy járványveszély ürügyén felelősen gondolkodó orvosokat rémhírterjesztéssel vádolhatnak, annak természetesen most sincs érkezése rászólni Orbánra, amikor az ügy immáron bírósági szakaszába érkezett. Ezért aztán a bűnüldöző gépezetek nemhogy a saját árnyékukat nem lépik át, de még a falig sem mennek el. S még olyan tisztségviselőjük is csak elvétve akad, aki legalább négyszemközt kiejt egy emberi szót, miként ezt az ivermektines bűntettel megvádolt munkatársunk esetében az ügyben eljáró bíró tette.
Persze a nagy horderejű, mindenre elszánt és nagyon magvas igazságoknak az a sorsuk, hogy előbb-utóbb felszínre törnek és érvényesülni kezdenek. Ettől pedig jó okkal van félnivalójuk még a legdörzsöltebb gépezeteknek is. Előbb-utóbb tömegével fog leesni a tantusz, hogy hiszen a kovidbűntény különféle haszonlesői, legfőképpen is a „vakcina”-gyártók és -kereskedők, s az általuk megvett tudósok, politikusok és újságírók voltak az igazi hazugsággyárosok és rémhírterjesztők. Erre pedig a gépezeteknek érdemes nemcsak számítaniuk, de valamit lépniük is.
A civilpolitikát űzni és a realitásokkal szembenézni szándékozók számára igen tanulságos, hogy két, rémhírterjesztéssel vádolt, de túlságosan is közismertté vált orvost mire próbált rávenni a vádhatóság, s milyen választ adtak ők a megkísértésre. Dr. Gődény György A HATÓSÁG PISZKÁLÓDÁSÁNAK SOSEM LESZ VÉGE? című, világhálós filmjében, ill. aláiratában számolt be a következőről:
„Az ’újabb’ veszélyhelyzet alatt elkövetett rémhírterjesztés ügyében Tamasi doktor és ellenem indult nyomozást az ügyészség most 3 évre felfüggesztené, ugyanis a Magyar Orvosi Kamara feljelentésében semmilyen terhelő bizonyíték nem volt, csupán ezek, a rendszer szervilis nyomorultjai úgy gondolták, hogy meg kell védeni az embereket az általunk terjesztett igazságtól. Az ügyészség szerint mi továbbra is bűnösök vagyunk, de ez esetben kivételesen méltóztatnak eltekinteni az eljárás lefolytatásától, ha mi ebben a 3 évben befogjuk a szánkat. De mi továbbra sem vagyunk hajlandóak hallgatni, ha ezzel az emberek egészségét és az életét meg tudjuk óvni.”
Nos, minden „civilpolitikus” előbb-utóbb belekerül ilyen döntési helyzetekbe. S akkor eldöntheti, hogy győzi-e még a gépezetek elleni igazságharcot, van-e még hozzá elegendő energiája, vagy feladja. S ezzel maga is belesimul a szabadságainkat fosztogató, méltóságunkat nyirbáló gépezeti működésbe, logikába.
Orbán reálpolitikája (másodszor)
Tekintettel arra, hogy miniszterelnökünknek a pártjában, a közszolgálati médiában, s legalább a kétharmados többség erejéig az országgyűlésben és a választópolgárok körében is vitathatatlan tekintélye és befolyása van, ezért a realitásokkal számoló elemző (akár mint „civilpolitikus”) számára egyetlen pillanatig nem lehet kétséges, hogy csakis Orbán Viktoron múlt, hogy hova fajul K. Endre kegyelmi ügye. Amikor az ellenzéki oldal nagy vehemenciával nekilátott a köztársasági elnökre és a nemzeti oldalra rásütni a „pedofil” bélyeget, a kormányfő kellően ütős – mert eddigi családpolitikája tükrében kellően hiteles – választ adott rá azzal, hogy a gyermekek védelmének fokozása érdekében alkotmánymódosítást kezdeményez. Novák Katalin pedig – szintén eddigi közéleti szereplése tükrében – ugyancsak kellőképpen ütős és hiteles feleletet adott a kormányfőnek és a nyilvánosságnak akkor, amikor a Sándor-palota közleményben tudatta:
„A bejelentett alaptörvény-módosítás a gyermekek még erősebb védelmét szolgálja, ezért Novák Katalin köztársasági elnök jó szívvel fogja aláírni az Országgyűlés által elfogadott jogszabályt.”
Nos, ha Orbán Viktornak nem lettek volna egyéb, a pedofil-botrányt semmilyen tekintetben nem érintő megfontolásai, akkor ezen a ponton az egész ügy könnyedén lezárható lett volna. Orbán Viktor minden további nélkül kinyilváníthatta volna:
Az a fajta felelős gondolkodás, amiről a köztársasági elnök asszony korábbi szereplései során és most is tanúbizonyságot tett, számára elegendő garancia arra, hogy a magyar gyerekek sorsa a nemzeti kormány alatt továbbra is a lehető legjobb kezekben lesz. És épp ideje, hogy a baloldal abbahagyja a nyilvánvaló politikai pecsenyesütögetést és önmaga felelőtlen szerecsenmosdatását.
Csakhogy az orbáni reálpolitika azért nem sietett a baloldal hergelte feszítsd meg közhangulatot lecsillapítani, mert soha vissza nem térő, kedvező alkalmat látott meg benne. Igaz, hogy most is csak jelentős politikai veszteségek – Orbán és a Fidesz népszerűségének számottevő csökkenése – árán, de legalább egyáltalán végre lehetett hajtani egy olyan nagy horderejű, drámai lépést, amelyre aligha nyílt volna máskor alkalom.
A tömegdemokráciáknak az önálló gondolkodásról, a mélyebb összefüggések kereséséről és megértéséről leszoktatott népe elég együgyű ahhoz, hogy egy „terrorista” vagy egy „pedofil” rémkép elleni mozgósítás ürügyén alaposan rászedhessék, félrevezethessék, a számára mégoly népszerű köztársasági elnök ellen is hadra foghassák: csatasorba állítsák, „feszítsd meg”-et kiáltassanak vele. Egy realitásokkal is számoló „civilpolitikusnak” be kell látnia, hogy ugyanezt nem lehetett volna elérni azzal, ha a sokkal mélyebb és szövevényesebb igazságot kötötték volna a jónép orrára. Egy, a Szilaj Csikón megjelent, Sütő Gábor jegyezte elemzés szerint a Novák Katalin által folytatott politika nagyon sok tekintetben szembe ment az orbáni politikával. Csupán néhány passzus az elemzésből bizonyságképpen, csakis külpolitikai témákra fókuszálva:
„Sajnos, Novák Katalin felszólalását is az oroszellenesség jellemezte, külön tv-nyilatkozatban még azt is kijelentette, hogy »Oroszország nem győzhet, és ez a legfontosabb. Ezt kell elérni«, mert »Oroszország átlépte a Rubicont«. A magyar hazafiaknak viszont az világos, hogy Novák Katalin nem a Rubicont lépte át egyszer, hanem annál fontosabb határt és többször.”
„Közvéleményünk sem érti, ha Ukrajna nyíltan ellenséges velünk szemben, miért akarunk mégis mindenáron barátkozni vele? Oroszország pedig szavahihető partner számunkra létfontosságú kérdésekben, egyik méltóságunk meg könnyedén elítélgeti? A Krími Platform értekezleten még az Ukrajnával szimpatizáló államok sem értettek egyet Kijev jóvátételi és egyéb követelményeivel, Novák Katalin viszont kiállt mellette, sőt erősködött, hogy csakis ezen a platformon jöhet létre béke.”
„A hazafiak a történelempolitikai szemlélet sutba dobását, az időszerű világpolitikai fejlemények ok-okozati viszonyainak félremagyarázását látják Novák Katalin azon állításában is, hogy »Oroszország Ukrajna elleni agressziója hatalmas szenvedést és pusztítást okozva romba döntötte Európa addig békés életét«. Megütközésüket váltotta ki, hogy az ENSZ közgyűlésen Zelenszkijt méltatta, s kijelentette, a közelmúltban Ukrajnában járt, és az ott élő emberek üzenetét is elhozta New Yorkba a világszervezet ülésére. A magyar elnök a magyar nép üzenetét viheti a nemzetközi fórumokra. Nem ukránokét, izraeliekét vagy másokét. Ha mégis megtette, illett volna közölni, ki hatalmazta fel másik nép képviseletére? Ha felkérték erre, nem kellett volna elfogadnia. Ha nem kérték, hanem saját kezdeményezés volt, még megengedhetetlenebb melléfogás az ő posztján.”
„Néha fájóan összecseng viszont a globális emberellenes háttérhatalom álláspontjával, amely szerint a történelem 2022. február 24-én, illetve 2023. október 7-én kezdődött, azaz töröl a történelemből minden okot és előzményt, hogy félrevezethesse az emberiséget. Mindezt többször, hangsúlyozottan, sőt érzelmi töltöttséggel hallhatták tőle, így nem tekinthetik egyszerű történelmi vagy politikai tájékozatlanságnak, hanem majdhogynem hitvallásnak, ami viszont nem rímel a miniszterelnök átgondolt, szabatos, okokat, előzményeket, ha megnevezés nélkül is, de érezhetően figyelembe vevő állásfoglalásaival sem (…)”
Mint említettük, Orbán igen sikeres reálpolitikájának egyik sarokköve, hogy nem szól bele más tisztségviselők munkájába. Ha nem úgy muzsikálnak, ahogy elvárja, akkor megválik tőlük. Ez az alá beosztottaknál könnyen, rendezetten megy. De egy országgyűlés által megválasztott, bel- és külföldön egyaránt rendkívül népszerűvé vált köztársasági elnök esetén ez szinte lehetetlen lett volna. Ehhez volt szükség arra, hogy Orbán személyesen is beszálljon a pedofil-ügy habosításába, s ily módon kényszerítse Novák Katalint a magas közjogi méltóságáról való lemondásra.
Ám, ha az imént felvetett külpolitikai kérdésekben Orbán Viktornak adunk igazat Novák Katalin ellenében, akkor „civilpolitikusként” hajlanunk kell annak belátására, hogy Novák Katalin megállítása és megbuktatása akár nemzeti érdek is lehetett, rövid és hosszú távra nézvést egyaránt. Lemondó nyilatkozatában nyilvánvalóvá tette, hogy azért döntött a távozás mellett, mert úgy érezte, hogy többé nem rendelkezne elegendő mozgástérrel. Vagyis olyan szabadságfokkal, amellyel akár a kormányfő elképzelései ellenében is cselekedhet...
„A döntés nem személyes okból volt nehéz. Azért volt nehéz, mert esküt tettem. Arra a kérdésre kellett most választ találnom, hogy eskümhöz híven képes lennék-e a köztársasági elnöki tisztséget továbbra is a magyar nemzet javára gyakorolni? Rendelkeznék-e azzal a mozgástérrel, amely ahhoz kell, hogy szuverén államfőként jól teljesítsem a feladatomat? Nem a válaszom mindkét kérdésre.”
Természetesen ő is úgy gondolja, hogy ez szolgálná a magyar nemzet javát. S ha csak burkoltan is, de egyúttal azt is kinyilvánítja, hogy ő testesíti meg a szeretetet, és Orbánék a gyűlöletet…
„Bocsánatot kérek azoktól, akik most úgy érzik, cserben hagyom őket. Akik most úgy érzik, hogy a gyűlölet legyőzte a szeretetet.”
A realitásokat figyelembe venni igyekvő „civilpolitikusként” tehát el kell ismernünk, hogy miniszterelnökünk részéről roppant kockázatos, kényszerű, de mégis észszerű húzás volt rohamosan fejére növő vetélytársa időbeni eltávolítása. És nemcsak a maga hatalmi helyzete, de a magyar nemzet távlatos érdeke szempontjából is. Nem valószínű, hogy ma az tesz jó lóra, aki Putyinnal szemben a Nyugat és Zelenszkij pártjára áll…
Ám „civilpolitikusként” minden belátásunk és megértésünk ellenére sem támogathatunk semmi olyan kormánypolitikát, amely az államhatalom gépezet-jellegét erősíti. Ami oda vezet, hogy a szeretetre, kegyelemre, irgalmasságra hajló államfő helyett olyasvalaki kerüljön az egyik legmagasabb közjogi méltóság tisztségébe, aki azzal kezdi államfői működését, hogy sürgősen kijelenti: „A jövőben csak rendkívül kivételes esetekben tudok kegyelmet elképzelni”. Meg kell találnunk a módját, hogy civil részről úgy támogassuk, úgy tereljük a törvényes hatalmat, hogy megőrizhesse azt a mozgásterét, amely a magyar nép valóságos érdekeinek szolgálatához szükséges; másfelől viszont legyünk következetes akadályozói annak, hogy a hatalom még rontson is közös sorsunkon. Például azzal, hogy a tömegdemokrácia emberibbé, irgalmasabbá, igazságosabbá tétele helyett ennek további elembertelenítésén, immáron a krisztusi kegyelem intézményes lehetőségének felszámolásán fáradozik.
Egyszerre „reálpolitikára” és igazságosságra, emberiességre törekvő „civilpolitikusként” azonban nemcsak az államhatalom politikájának megfelelő befolyásolására, terelésére kell készen állnunk, hanem a magunk „politikájának” önvizsgálatára, felülbírálására is. E fejezetünk befejezéseként ezt fogjuk megejteni, méghozzá a BBI egyik tekintélyes tagjának, dr. Schiffer Andrásnak a két kegyelmi ügyben hangoztatott, meglehetősen eltérő álláspontját szemügyre véve.
Schiffer kontra Schiffer
A volt pártalapító, országgyűlési képviselő, jelenleg népszerű politikai közszereplő bevonása a BBI munkájába, utóbb kulcsfontosságúnak bizonyult. Az a felismerés is szorosan a civilpolitikusok által gyakorolandó reálpolitikához tartozik, hogy amíg csak egy viszonylag szűk körből merítenek támogatókat, addig sem a kormányhatalom, sem a hatalmi gépezetek nem érzik úgy, hogy figyelemre kéne méltatni őket. Tekinthették a Budaházy és társai ügyét a nemzeti radikálisok belügyének. Amikor azonban Schiffer András állt ki nyilvánosan az érdekükben, a fölött már nem lehetett elsiklani. A szabadsagot.com világhálós oldal fiatal és lelkes munkatársai által vele készített rövidfilmet több mint százezren nézték meg! Felidézve néhányat Schiffer ott elhangzott érveiből, jó okkal arra a következtetésre juthatunk, hogy minden bizonnyal szerepet játszottak a másodfok tanácsvezető bírájának engedékenységében csakúgy, mint a köztársasági elnök kedvező kegyelmi döntésében.
Budaházy György és társai most már hosszabb ideje vannak büntető eljárás alatt, mint az ebben az ügyben eddig legmagasabb kiszabott letöltendő szabadságvesztés.
Ráadásul olyan cselekedetekre varrta rá a bíróság, illetőleg a vádhatóság, az ügyészség a terrorcselekményt, amelyek az elmúlt évek európai terrorcselekményeinek fényében egészen valószerűtlennek látszanak. És külön felháborító az, hogy a 2010-es kormányváltás után tizenhárom évvel a 2006 őszi rendőrterror fő felelősei, politikai felelősei, megbízói, megrendelői elkerülték az igazságszolgáltatást.
Az emberi jogok mindenkit egyformán megilletnek, függetlenül világnézettől, politikai hitvallástól. Éppen ezért senki, tehát Budaházy György és társai sem lehetnek áldozatai annak, hogy az igazságszolgáltatás most példát akar statuálni, különböző világnézeti, politikai célzattal meg akarja mutatni Budaházy Györgynek és társainak, hogy ki az úr a háznál.
Akkor, amikor túlvagyunk már olyan terrorcselekményeken, mint a Charlie Hebdo-merénylet, vagy a Bataclan-merénylet, egészen hihetetlen, hogy azokat az egyébként persze törvényellenes cselekményeket, amiket a vád szerint Budaházy György és társai elkövettek 2006 után, azokat így minősítik.
Egészen vérlázító az, hogy miközben a 2006-os rendőrterrornak a fő felelősei elkerülték az igazságszolgáltatást, addig gyakorlatilag a 2006 őszi jogos tiltakozásokban résztvevőket sújtják ilyen büntetéssel.
Éppen ezért azt gondolom, hogy világnézettől, politikai meggyőződéstől függetlenül ki kell állnunk Budaházy György és társai mellett, és ezért hívom fel Önöket arra, hogy látogassák meg a szabadsagot.com oldalt, és írják alá azt a Novák Katalin köztársasági elnöknek címzett kegyelmi kérvényt, amit, nagyon remélem, hogy a köztársasági elnök asszony minél hamarabb, lehetőleg már eljárási kegyelemként, de a napokban várható jogerős ítélet után adott esetben végrehajtási kegyelemként tud majd jegyezni.
Schiffer András Budaházyék elnöki kegyelemmel való kiszabadítását tehát erőteljesen támogatta. De K. Endre ügyében, egy filmes nyilatkozatában lényegében ellentétes álláspontra helyezkedett:
„De ez az egész történet, Balog Zoltán mozgása a Sándor-palotában (…) pontos lenyomata annak, hogy milyen az, amikor egy rendszer félreteszi az intézményelvű működést, és kizárólag a személyi központú irányításban hisz. Ez történik. Ilyen botrányos és alávaló folyamatok és döntések születnek, mint ebben az esetben. (…) Pontosan Balog püspök nyilatkozataiból kiviláglik, hogy Balog meg van győződve arról, hogy K. Endre ártatlan. Mi több, erről meggyőzi a legfőbb közjogi méltóságot is, hogy K. Endre ártatlan. Most magánemberként, újságolvasóként erről – majdnem azt mondom, hogy bárkinek, de talán, mondjuk, ügyvédeknek, bíráknak, képviselőknek, politikusoknak nem illik, hogy ilyen véleményük legyen… de egy átlagolvasónak lehet az a véleménye egy ítéletről, amilyet akar. (…) Na de egy jogállam nem úgy működik véletlenül, hogy ha születik egy jogerős ítélet, azt mindenki, a köztársasági elnökkel az élen, köteles igazságosnak elfogadni? A köztársasági elnök nem negyedfokú fellebbviteli fórum. Nos, itt történt egy óriási hiba, ami sajnos – én sajnáltam Novák Katalint, de – teljesen jogossá teszi a lemondását. Tökéletes szereptévesztésben volt, vagy őt egy tökéletes szereptévesztésbe hajszolta bele a püspök úr.”
Schiffer tehát itt végül is azt a szilárd meggyőződését hangoztatja, hogy a jog elégséges eszköz egy állam működtetéséhez, és az intézményelvű működésbe nem szabad személyre szabott emberiességi (igazságossági, irgalmassági) szempontból beavatkozni. Mélyen helyteleníti például azt, ahogyan K. Endre ügyében a református egyház feje járt el, és óriási hibának ítéli Novák Katalin kegyelmi döntését. Sokat mondó már maga a cím is, amelyet ‒ tőle idézve ‒ idevágó világhálós nyilatkozatának adtak: „Áder János legalább tudta a helyét”.
Ezzel a határozott álláspontjával Schiffer – mint a BBI tekintélyes tagja – voltaképpen döntés elé állítja a civilpolitikát. Két út van előttünk – melyiken induljunk?
Az egyik kínálkozó lehetőség, hogy maradunk az eddig is uralkodó társadalomszervező elvnél, és továbbra is azt feltételezzük: megfelelő jogi szabályozással a társadalmak kellőképpen jól működtethetők. Ez lényegében a jog uralma a civil léten.
A másik kínálkozó lehetőség pedig az, hogy belátjuk: a mai tömegdemokráciáknál, amikor a törvényes és törvénytelen hatalmak már egyaránt iparszerűen végzik a tömegek egyénekre szabott, módszeres befolyásolását és félrevezetését, vagyis az emberi egyedek tömegtermelését, akkor élhető és szerethető társadalom már csak úgy alakítható ki, úgy építhető fel és úgy működtethető, ha a hatalmi gépezetekre valóságos civil erők tudatosan és módszeresen rákényszerítik az emberiességi és igazságossági szempontok befogadását, figyelembe vételét. Ez pedig lényegében a civilek – legalább részleges – uralma a hatalmi gépezeteken.
Hogy ez utóbbi út egyáltalán járható-e, még egyáltalán nem biztos. E könyv szerzője mindenesetre erősen bízik benne. Ezért fogott neki a megírásának. S ezért nem tudta eltántorítani még a Budaházyékat kiszabadító köztársasági elnök fájdalmas bukása sem.
(frissítve, pontosítva: 2024.03.26., 21:33)
(innen folytatjuk)
Kapcsolódó cikkeink:
5. tanulság: AZ IGAZSÁG IS ÁRU ‒ EL KELL TUDNI ADNI
4. tanulság: A CIVILPOLITIKA SEM NÉLKÜLÖZHETI A REÁLPOLITIKÁT
3. tanulság: CSAK CIVILPOLITIKÁVAL LEHET EMBERIBBÉ TENNI A TÖMEGDEMOKRÁCIÁT
2. tanulság: MINDEN TÖMEGDEMOKRÁCIA SZÜKSÉGKÉPPEN ELIDEGENEDETT GÉPEZET, DE A MOSTANI SZINTET UGROTT
1. tanulság: A TELJES IGAZSÁGOT CSAK MEGKÖZELÍTENI LEHET, ELÉRNI SOHASEM
A BUDAHÁZY-ÜGY ÖRÖK TANULSÁGAI – A sikeres civilpolitika alapjai (Varga Domokos György sorozata) Előszó
