A GYŰLÖLET MŰVÉSZETE (10.) Minden idők legőrültebb felforgató tévtana

A fenti módszerekkel mesterségesen előidézett „antropológiai katasztrófából” (A. Szolzsenyicin) a szocializmus sújtotta nemzetek a XXI. század elején kezdenek az élet törvényei szerint felépülni. Ez a feltámadás szemmel láthatóan fáj a kortárs gyűlöletművészetet támogató erőknek és az „alkotóknak” (rombolóknak), ezt legjobban a gyűlölködő Krasznahorkai-regény jeleníti meg, mely pusztulást hazudik oda, ahol lassú feltámadás van: „York napsütése”.

Ezidáig nemzetek, fajok, osztályok, vallások küzdöttek egymással a világtörténelem Circus Maximus porondján, de most íme itt van minden idők legőrültebb, felforgató tévtana: a gender ideológia, a nemek háborúja. Aki kineveti, nem fogja föl a veszély komolyságát. A gender globális antropológiai forradalmat hirdet a klasszikus nemi szerepek ellen, és a nemek átrajzolásával új embert és új társadalmat akar „teremteni”. A gender ideológusai tudják, hogy a gender theory még a marxizmusnál is kevésbé húzható rá a valóságra, de megvannak a hivatalos eszközeik, hogy a valóságot alakítsák a teóriához. Óvodai, iskolai nevelési programba képes beleavatkozni. A gender a klasszikus feminizmusra hivatkozik, valójában mélyen nőgyűlölő ideológia, mert a női lélek elpusztítására tör, tagadja létezését. Simone de Beauvoire A második nem című könyvének híres mondatát a gender alapjának tekinthetjük: „Az ember nem születik nőnek, hanem azzá válik.”

Ibsen és Tolsztoj a XIX. Században felvetik a „nőkérdést”. Legfontosabb követőjük a magyar irodalomban Németh László, kinek központi témája a nő helyzete a családban és kora társadalmában. Visszatérő nőalakja, Égető Eszter, Kertész Ágnes, az intelligens, szeretni tudó nő, akinek saját gondolatai vannak, mert gondolkozni bátor. A gender nyitott kapukat dönget a XXI. Században, Oscar Wilde-ot akarja kiszabadítani a fegyházból, Ibsen Nóráját akarja emancipálni. Fennakadt szemű genderaktivisták – az „aktivista” mindig fizetett ügynököt jelent – polgárháborúja ez a konzervatív család élete, biztonsága ellen. A halálos tömegáldozatok ebben a háborúban a megszületett és a meg nem született gyerekek. Gabriele Kuby, német szociológus, írónő a gender világhírű kritikusa, A nemek forradalma című könyvében a gyermekek szexualizálásának sátáni tervéről ír:

„Az olyan nemzetközi szervezetek, mint az ENSZ, az UNICEF, az EU, a világszerte működő nem kormányzati szervezet Nemzetközi Planned Parenthood Szövetség IPPF) és a nyugati államok kormányai stratégiai feladatuknak tekintik, hogy szexualizálják a fiatalokat, sőt időközben a gyermekeket, köztük a legkisebbeket is. Az »egyenjogúsító szexuálpedagógiát« Németországban a zöld-vörös kormányok tantervekké alakítják, és a tankötelezettség révén a diákokra és a szülőkre kényszerítik. A szülők alkotmányban biztosított jogát gyermekeik neveléséhez hatályon kívül helyezik. Ami korábban perverziónak, erkölcstelenségnek, fajtalanságnak, a gyermekek megrontásának számított, az ma a nyugati világban a »sokszínűség szexuálpedagógiájának« irányelve. Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) a Szövetségi Egészségügyi Tájékoztató Központtal [Bundeszentrale für gesundheitliche Aufklärung (BZ gA)] karöltve A nemi felvilágosítás európai irányelvei címmel jelentette meg tájékoztatóját, amely teljesen a fenti szellemiséget tükrözi. Ezen irányelvek szerint a gyermekeket már a legelső korcsoportban (0-4 év)tájékoztatni kell a maszturbáció mikéntjéről. Négy éves kortól és minden további korcsoportban ismertetni kell a »nemi irányultság« (LMBT) egyes fajtáit és a különböző családtípusokat azzal a céllal, hogy elfogadtassák őket. Mindez például olyan gyermekkönyvek segítségével történik, ahol a királyfi a másik királyfival köt házasságot. Az óvodákban külön kialakítanak olyan zugokat, ahol az óvodások maszturbálhatnak és doktorosdit játszhatnak. A további korcsoportokban a nemi élet valamennyi gyakorlatáról tájékoztatják a gyermekeket, például az anális és az orális szexről. A fogamzásgátlás szakértőinek képezik ki őket, mikor azt gyakoroltatják velük, hogyan kell felhúzni az óvszert a műanyag péniszre. Az esemény utáni tablettát és az abortuszt olyan választási lehetőségként mutatják be, amelyről a fiatalnak magának kell döntenie. Mindez az ENSZ által hirdetett »gyermekjogok« közé tartozik. A szexualizálás antropológiai előfeltevése az, hogy a gyermekek születésüktől fogva szexuális lények, akiknek joguk van ahhoz, hogy állítólagos szexuális szükségleteiket kielégítsék, és erre a felnőtteknek meg is kell tanítaniuk őket. A gyermek csecsemőkortól kezdve mutatkozó nemi tevékenysége az egészséges lelki szexuális fejlődés jele. Ezt soha semmivel nem indokolják, és semmilyen tudományos bizonyítékkal nem támasztják alá. Téves előfeltevésről van szó. A gyermekeknek arra van szükségük, hogy a családban szeretetet kapjanak, gyengédségben részesüljenek, és biztonságban érezzék magukat. Nemiségmentes helyre van szükségük, ahol gondtalanul játszhatnak, új felfedezéseket tehetnek és tanulhatnak. Szexualizálásukkal a gyermekkoruktól fosztjuk meg őket.”

A gyermekkoruktól fosztjuk meg őket! A fenti szövegből kivehetjük, hogy Németországban már diktatúra van, hiszen szülőket az állam hivatalos eszközökkel kényszeríthet arra, hogy elfogadják a vallási és erkölcsi felfogásukkal ellentétes szexuális normákat. Egy baptista házaspár nem engedte gyermekeiket a kötelező, iskolai „szexuális felvilágosításra”, mert hitük a heteroszexuális, monogám házasságot, és csak a házasságon belüli szexet tartja elfogadhatónak, mert a Biblia egyértelműen ezt tanítja. Iskolai tanítás akadályozása címén elvették, és intézetbe vitték a gyerekeket!

Íme a gender diszkrét költészete, Tereskova tollából:

ILLATOS

Mért nem csókolózol velem? Mért nem fogod meg a mellem? Mért nem, nem, nem, nem, nem, nem?

Morzsás a testem, Abonettet ettem.

Kérlek most ne, ne fogd meg a mellem. Seperd le a testem, seperd le a testem.

Mért nem? Tűzpiros a ruhám Mért nem? Illatos a pinám. - a pinám Ideges az anyám. - az anyám Aranyos a cicám. - a cicám A születési hibám, hogy illatos a pinám

Morzsás a testem, Abonettet ettem Kérlek most ne, ne fogd meg a mellem Seperd le a testem

Mért nem csókolózol velem? Mért nem fogod meg a mellem? Mért? Miért nem, nem?

Morzsás a testem, Abonettet ettem Kérlek most ne, ne fogd meg a mellem Seperd le a testem

Mért nem? Tűzpiros a ruhám Nézz rám. Illatos a pinám. - a pinám Ideges az anyám. - anyám Aranyos a cicám. - a cicám A születési hibám, hogy illatos a pinám

Nézz rám és tépd le a ruhám Nézz rám és tépd le a ruhám Nézz rám és tépd le a ruhám Nézz rám és tépd le a ruhám Nézz rám és tépd le a ruhám

Nézz rám!

Tereskova professzionális propagandaművész, gondolatokat, toposzokat készen kap, az ő feladata csupán a magas színvonalú megjelenítés. Napi politikát kapcsolja össze a gender forradalommal.

A genderőrület gyermekgyűlöletét szépen illusztrálja Rabóczky Judit Rita kortárs "nőművész" Kids (kölykök) című rémszobra. A család, a gyerek vasabroncs-vasteher, meg se szülessen. A Rabóczky kiállításának megnyitóján Parti Nagy Lajos gyűlöletművész kolléga mondta a megnyitó beszédet. Íme a gender lélekkáosza, a mesterségesen előidézett boldogtalanság.

A popsztároknak különösen erős véleményformáló szerepük van, tehát többnyire burkolt politikusok. A Kossuth-díjas Koncz Zsuzsa az ATV-ben ezt a gyűlöletmondatot merte a világot jelentő kamerákba mondani: „A magyar egy elfajzott nyelv, és egy elfajzott nép.” „Elfajzott”? (!) Ez egy „szélsőjobboldali, rasszista" kifejezés, melyet a radikális jobboldal sem használ már évtizedek óta. Bródy János Kossuth-díjas popzenész Birkaország című gyűlölet-nótája így zeng éterben:

Hej, de messze birkaország hol temérdek birka él Birkanyájban rézkolompon birkanótát ráz a szél Birka nem lehet akárki bégetni is tudni kell És ki juthat legelőre friss füvet csak az legel Jóllakottan birkaházban birkaágyon elterül Birkatévén birkaműsort bámul rendületlenül S hogyha kell, hát felvonul és zászlót lenget lelkesen Önként és dalolva táncol a birkanyíró versenyen Birka ország büszke népe Birka öntudattal él Kecskenépnél, szárnyasoknál Egy birka mégis többet ér Birkaiskolát kijárva jár a birka oklevél Birkabárban bőrkabátban lelkesít a birkacél Birkaország újra szép lesz Birkaország újra nagy A birka burka ára drága Hát büszke légy, ha birka vagy Birkaszellem mámorában egyesül a birkanép És minden igaz birka béget A birkaélet a szép A birkaország miénk Bár jól be van kerítve nekünk virágzik itt a rét! – Na kapd beeee

Ez a pártpropaganda dalszöveg nem érez semmi lelki közösséget velünk, birkákkal. Gyűlöletművészeink politikai ügynökök: gondolhatunk Konrád György Kossuth-díjas unalomíró minapi életveszélyes fenyegetésére: „Rejtelmes mozgások egyszer csak oda vezethetnek, hogy a miniszterelnök, ha nem akar Nicolae Ceausescu sorsára kerülni, akkor önként elmegy valahova. Jóakaratú emberként azt kívánom, hogy Felcsútra menjen.” Ezt tudta nyilatkozni Konrád György a HVG-nek. A mondatban a „rejtelmes mozgások” kifejezés figyelmet érdemel. A Kennedy testvéreket ölték meg rejtelmes mozgások, a rejtelmes mozgásokat irányító „jóakaratú embereknek” veszélyes útjában állni, mert ők a titkos társaságok, akik azért vannak, mert nincsenek! A fenti mondat mutatja, a neves, de szinte olvashatatlan író egész életsikere mennyire a politika erőterében mozgott, mennyire csak a „jóakaratú emberek” láthatatlan testvériségének köszönhette látszatsikereit. És hányan vannak a nagyigyekezetűek, megfelelési kényszer búbánatos örömkatonái, kik nem szándékoznak az elnököt rejtelmes mozgások által Ceausescu sorsára juttatni, csak egy kis tapsot és reflektorfényt szeretnének. Lackfi János, koszorús poéta, szakterületéből, a butaságköltészetből kilépvén, óvatos kirándulást tett a puha gyűlöletirodalomba. Ha már a magyarozás a trendi, magyarozzunk. Milyenek a magyarok? című könyvében a néhai Lúdas Matyi pártvicclap bárgyú hangján élcelődik a „híres magyar butaságról”, melynek céltáblája természetesen az egyszerű, vidéki, magyar ember, az a „bugris magyar proli”, kit Lackfi János „értelmiségi” kívülről szemlél, mint befőttes üvegben a fehér egeret. Egészen ijesztő nézőpont, sajnos van közönsége: tétova, toporgó lelkek kényszeredetten nevetnek az erőltetett poénokon. Innen is egy kicsit, onnan is egy kicsit: egy kis Hrabal, egy kis Weöres, letagadhatatlan költői tehetség, tudás, műveltség, nyelvi lelemények és elszomorító tartalmatlanság. Az író, aki nem tudja, hogy miért ír, olyan, mint egy regényhős, aki nem tud az életével mit kezdeni, mint egy Krasznahorkai műből szalajtott, potyasörre pislogó Irimiás.

HONFIBÚ

Felkel a magyar ember, a kedve pocsék, a dereka hasogat. Felül az ágyban, bekapcsolja a rádiót. A benzin ára felment, egy nyugdíjas nénit a nyílt utcán leütöttek, a Fővárosi Közlekedési Vállalat a csőd szélén áll, az utcán ellenzékiek tüntetnek a kormány ellen és szélsőségesek tüntetnek az ellenzékiek ellen. A magyar embernek meggyűlik a szájában a keserű nyál, a padlóra mégsem köpheti, lenyeli hát, és morcosan gondolkodásba fog. Milyen ország ez, kérem szépen? Olaja nincs, ásványi kincsei alig… Földjeit eladta jó pénzért külföldieknek… Tengere nincs, hegyei nincsenek, fővárosa egyetlen buci vízfej, mely elszívja a vidék életerejét… Ételei zsírosak, állampolgárai pancsolt vegyi anyagokat isznak bor helyett… Muzsikája cigányzene, mely helyett a fiatalok gépi lüktetésre rángatóznak, nemzetközi hírű tudósai többnyire zsidó származásúak, akik kénytelenek voltak elmenekülni innen… Nemzeti sportja, a labdarúgás a béka feneke alatt, focistái mégis tízszer annyit vágnak zsebre, mint a világszintű vízilabdások… A magyar ember arra jut, hogy tulajdonképpen szégyen ehhez a néphez tartozni, amely már a történelem kezdetén sem értett a tisztes megélhetéshez, földművelést a jámbor szlávoktól tanult, ipart a derék sváboktól, kertészetet a szorgos rácoktól. Ezt is csak akkor, mikor a művelt Európa végül rákényszerítette, hogy dobja el véres kardját, amellyel pogány módra rettegésben tartotta az civilizált keresztény világot. Már „hungarus”-nevünket is a gyalázatos hunoktól kaptuk, akik véres lendülettel száguldották be a világot, és felperzselt városokat, lemészárolt embertömegeket hagytak hátra maguk mögött. A magyarság korábban Ázsiában kódorgott fel-alá, összeharácsolt, amit tudott, egy talicska török szót, lovakat, íjakat, aztán uccu, rátenyerelt egy jó kinézetű völgyre a Kárpát-medencében. Zsoldosként pedig azok szolgálatába állt, akik jobban megfizették. Akkoriban maradt fenn az imádság, melyet a középkori németek-franciák rebegtek kétségbeesve: „a magyarok nyilaitól ments meg, Uram, minket!”. A magyarok első királya, Szent István tűzzel-vassal terjesztette el országában a kereszténységet, vetélytársát, a pogány Koppányt négyfelé vágatta, és elrettentésül négy különböző város kapujára tűzte ki. A feldarabolt test mellé a kiskorú tévénézők miatt kitették a 18-as karikát. A közhigiéniáért felelős hivatal figyelmen kívül hagyta a járványveszélyt, és olvasatlanul iktatta a köztéren rohadó tetemdarabok miatt beérkező panaszos beadványokat. Mátyás király, a nép kedvenc uralkodója, még a parasztok zsírját is kiszívta, furfangos füstadót és kapuadót vezetett be, hogy ne csak házanként illesse meg bevétel. A pénzt könyvekre és katonákra költötte, miközben alattvalói analfabéták voltak és gyűlölték a háborút. A magyarokat valósággal imádták kedves szomszédjaik: a törökök százötven évig, az osztrákok kétszáz évig, az oroszok negyven évig ölelték őket fojtogató hevességgel. A magyarok százévenként egyszer teljesen értelmetlenül fellázadtak. Az éppen aktuális elnyomó elnyomta a lázadást, mint egy csikket, és mindig talált elég puhagerincű kollaboránst, akikre uralmát építhette. A rendszerváltás utáni önállóság időszaka teli csalódással, politikai marakodással, a szomszéd népekkel való huzakodással. Akik régen barátok voltak, most legszívesebben leköpnék egymást. A magyar ember belenéz a tükrébe, és legszívesebben leköpné magát. A magyarok ugyanis roppantul szeretnek búslakodni, és irtó dühösek, ha valaki elvitatja tőlük a kiadós búslakodás jogát.

A fenti szövegben letompított formában megtaláljuk a gyűlöletművészet legfontosabb ismertető jegyeit, a megalázó gúnyt, a deheroizálást, a fölényeskedést, az undorkeltést. Az egészben az a legszomorúbb, hogy a katolikus vallású, magyar származású, a népi írókhoz kötődő családi hátterű, kitűnő költői tehetséggel megáldott, de botrányos gondolati sekélyességgel megvert Lackfi János nem szorult rá, hogy a gyűlöletszerzők erkölcsi színvonalára merüljön. Adjuk meg a bizalmat néki, hogy egyszer még jóváteszi bűneit, mert alapjában véve tehetséges és jószándékú szerző, nem ezen a szégyenlistán lenne a helye.

Lackfi János óvatos duhaj, jópont-leső magyarozásánál szilaj-őszintébb a Závada Pálé, ez már megbocsáthatatlan! Magyar Ünnep című "drámája" mindent alulmúl. Ez megtörténhetett!

Álljon itt Bóna Mária Ilona ismertetése a 2011-ben a Nemzeti Színházban (!) előadott darabról:

Múlt pénteken mutatták be a Nemzeti Színházban Alföldi Róbert legújabb rendezését, a Magyar ünnep című darabot. A Závada Pál által elkövetett színmű a második bécsi döntés, majd a revíziót követő évek magyar történelmét karja feldolgozni, de talán mondanom sem kell, hogy a kétfelvonásos darab hangulatának és üzenetének, az ég egy adta világon semmi, de semmi köze nincs a magyar valósághoz. A “mű”, ahogy az az utóbbi években már lenni szokott, ismét egy sajátos közel-keleti ízlésrendszer szerint akarja az eseményeket reprezentálni számunkra. A történet az erdélyi bevonulás idején kezdődik, majd hét esztendőn keresztül követi nyomon három, egymással kusza kapcsolatban élő sváb, zsidó és félzsidó magyar család sorsát. Így aztán főkarakterként feltűnik egy félzsidó, modern fényképésznő, annak barátnője, a zsidó divatáruboltos Emma, annak kisfia, a kiskamasz Palcsi és férje, a munkaszolgálatos Dezső. De van még egy sváb származású, zavarodott katonatiszt és megjelenik a színpadon annak testvéri féltékenység miatt szélsőségekre hajló antiszemita öccse is. Ha valakinek még hiányérzete lenne, azt szeretném megnyugtatni. Természetesen van homoszexuális is a darabban, aki egy zsidó segédlelkész képében jelenik meg, és persze vannak még kurvák, na és persze gonosz papok. Azt hiszem ennél többet a fővárosi, liberált értelmiség nem is kívánhat magának. Az igények már a szereposztásnál ki annak elégítve, innen pedig már az előadás minden perce ünnep. A mű legfontosabb üzenetét Alföldi a bemutató után ekképpen foglalta össze: “1940 augusztusát sokak örömmámorban élték meg, másoknak azonban rémálmot jelentett.” E mások közé tartozik a darab szereplőinek nagy része, akik azért fogadják aggodalommal a visszatérést az anyaországhoz, mert így érvényesek lesznek rájuk az itthon meghozott zsidótörvények. Az persze egyáltalán nem zavarja az igazgató urat, hogy annak idején Magyarországhoz képest Romániában már hónapokkal korábban érvényben voltak ezek a szabályozások. Arról már nem is beszélve, hogy a honi törvényekkel ellentétben, a románok lényegesen jobban korlátozták abban az időszakban a zsidók jogait. Így az egyáltalán nem igaz, hogy a visszacsatolt terülteken élő zsidók rosszabb helyzetbe kerültek volna, mint amikor még a románok fennhatósága alatt éltek. De lépjünk túl ezen a kis “apróságon”, és térjünk vissza a darabhoz, mert azért azt érdemes felidézni, hogy Alföldi mivel próbálja meg szemléltetni, milyen eszközökkel próbálja meg bemutatni a felvilágosult, és persze értő, közönségének az akkori történéseket. Gondolom, abban nem lehet vita, hogy egy ilyen történelmi eseményt feldolgozó műben az nagyon zavaró lenne, ha nem lenne benne dugás. Van. Hol férfi a férfival, hol nő a nővel bújik össze, van továbbá gatyaletolásos szexjelenet és asztalon való “szeretkezés” is. Aztán a történelmi események – mily meglepő fordulat! – feloldódnak egy transzvesztita revüshowban, hogy aztán a történéseket tovább szője egy ordenáré módon előadott hazafias dal. Majd a mű csúcspontjaként lőjönnek a magyar honvédbakák, akik ráverik a farkukat Nagy-Magyarországra… A végén pedig az értő közönség tapsol. Az egészben pedig az a “legszebb”, hogy Závada ezt a művet a Nemzeti Színház egy korábbi pályázatára írta, melyben a Tízparancsolat alapján, egy-egy parancsolat témájára kellett egy-egy színdarabot alkotni. Závada Pál a harmadik parancsolat bemutatását választotta, mely így szól: “Az Úr napját szenteld meg!” Ha pedig még ehhez hozzávesszük Alföldi nyilatkozatát, mely szerint: “A darab rólunk szól, népeink, nemzeteink, etnikumaink, felekezeteink megbecsülésére tanít. Závada Pál ebben a művében szándéka szerint mindent összefoglalt, amit Istenről, hazáról és családról mondani szeretne”, akkor nekünk itt a végén már csak egyetlen egy apró kis gondolat marad: Elmentek ti a bús p….ba!

A színművet Závada Idegen testünk című regényéből írta. Elolvastam, nincsenek benne pornográf jelenetek, ez bizonyosan Alföldi erőltetése volt. Jól megírt lektűr, olvasható, szórakoztató, de sanda hazugságai az aprólékosan fölrajzolt történelmi események ferdítésében vannak, melyekkel csak a korszak szaktörténésze tudna vitába szállni. Magyar alakulatok által elkövetett faluirtásokról beszél. Nyilván román történészforrásoktól vette az "információit". Gúnyolódik az észak-erdélyi bevonulás filmhíradóin, de ha megnézzük a korabeli híradókat a youtube-on, a bevonulást üdvözlő tömegek arcán őszinte örömmámort látunk, ilyen arcokat nem lehet megrendezni. Szélsőséges gittegyletként, gúnyosan ábrázolja a Magyar Testvéri Közösség nevű, a szabadkőművesek mintájára alakult — de velük szemben álló — nemzeti érzelmű, titkos társaságot, mely a háborús kiugráson, majd a magyar demokratikus átalakuláson munkálkodott. A Magyar Testvéri Közösség Kodolányi Jánost, Sinka Istvánt, László Gyulát támogatta komoly anyagi segítséggel. A háború után az első koncepciós kirakatperben a Testvériséget "államellenes összeesküvéssel" vádolják, Dr. Donáth György kisgazda képviselőt halálra ítélik és kivégzik, kínzással kicsikart vallomások alapján halálos és súlyos ítéletek születnek. Závada gyűlöletregénye a történelem tudatos átrajzolásával még mindig az utolsó csatlós, bűnös nemzet sztereotípiáját erőlteti.

Erich Fromm világhírű pszichológus az etika pszichológiai alapjairól írt, nagyon érdekes könyvében olvashatjuk e szomorú sorokat:

„Az ember képes alkalmazkodni a szolgasághoz, de arra intellektuális és morális képességeinek lecsökkenésével válaszol. Hasonlóképpen tud alkalmazkodni a kölcsönös bizalmatlansággal és ellenségeskedéssel átitatott kultúrához, ám ekkor az alkalmazkodásért gyengeséggel és a kreativitás hiányával fizet… Az ember csaknem minden kulturális viszonyrendszerben képes az alkalmazkodásra; azonban ha ezek ellentétesek természetével, lelki és érzelmi zavarok lépnek fel, amelyek fokozatosan arra kényszerítik, hogy változtasson ezeken a körülményeken, mivel természetén nem képes változtatni.”

Fontoljuk meg a nagy német tudós szavait, ne alkalmazkodjunk a gyűlölet művészetének "kulturális viszonyrendszeréhez", mutassunk rezisztenciát. Minden háborúban van támadó és védő. A védő is fegyvert fog, de az nem bűn és nem jog, hanem kötelesség. Minden háború először propagandazáporral kezdődik, de van egy pont, amikor meggyulladnak a betűk, és méreggé válik a festék. Van egy pillanat, mikor a vicc komollyá válik, és már minden életre-halálra megy.

(vége)

Felhasznált irodalom: