top of page

CSERBEN HAGYOTT HŐSEINK – Felejtésre ítélt magyar életek Szibériában (Fuksz Sándor cikksorozata 8.)



A császár önkényuralma terpeszkedett hazánkon


„Az emberi agy általában kényelmes természetű. Ha egyszer valamit elfogadott és elrendezett magában, nehezen bolygatja meg.”




Strém István (18911942) is hadifogolyként élte meg a szibériai elzárás minden rettenetét. Hazatérése után újságíróként tevékenykedett. 1930. július 30-án megjelent írásában oroszországi élményeit meséli el, de számos erkölcsi kérdést is feszeget, többek között Petőfi Sándor életének vitatott epizódjait, a magyar társadalom felelősségét érintve.


Gondolatai ma is időszerűek, amikor a hivatalos történet- és irodalomtudomány cinikus gőggel viseltetik a 200 éve született költőnk halálának máig tisztázatlan kérdése iránt.


Idézet a cikkből:


„A kilencven esztendő alatt, amely eltelt Petőfi eltűnésétől napjainkig, gyakran felvetődött az a gondolat, hogy Petőfi talán nem is esett el a fehéregyházai csatatéren, hanem orosz fogságba került és Szibériában szenvedett és halt meg. Igen erősen támogatja ezt a feltevést, hogy semmi nyomát nem találták a csatatéren, bár elég sokszor kutattak utána. Ha már nem is a holttestét, a csontjait, de valamit, egy emléket, egy csatot a kardja szíjáról, egy gombot, egy foszlányt a ruhájából, vagy legalább valami mozzanatot kellett volna találni, ami arra utalna, hogy a holttestét látták és eltemették. De semmi, semmi bizonyíték, mintha csak az istenek ragadták volna magukhoz megdicsőülten, mint a görög mitológiák valamely hősét.

Az igazat megvallva, azon a másik nyomon, hogy a világ egyik legnagyobb költője talán hadifogságba került, a hivatalos, vagy akár csak az irodalmi Magyarország soha nem indított komoly kutatást. A hadifoglyokkal általában nem szoktak sokat törődni. Nem beszélek Napóleonról, aki egyszerűen cserben hagyta egyiptomi expedíciós seregét és hazavitorlázott Franciaországba, míg katonái, amennyiben el nem estek, kénytelenek voltak a mamelukokkal megalkudni, közéjük olvadni. De látjuk ma is, mint marad jónéhány tízezer magyar hadifogoly Oroszországban és Szibériában és mint tűnik el a nagy szláv tengerben. 1849 után meg éppen nem törődhettek minálunk azokkal, akiket az oroszok magukkal hurcoltak. A császár önkényuralma terpeszkedett hazánkon, annak pedig kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy visszakérje a cártól az elfogott magyar rebelliseket.


Miért nem adott életjelt magáról Petőfi?


De Petőfi, ha csakugyan köztük volt, miért nem adott életjelt magáról? Először is, amíg talán még lehetett volna, amíg talán mint sebesültet ápolták valahol, egy közelebbi helyen — minden jó oka megvolt rá, hogy ne adjon életjelt. Hiszen halálra volt ítélve és ha jelentkezik és az orosz kiadja, Kitó vagy Kufstein vár reá. (Egyedül a börtöntől félt, más semmitől soha.)

Kézenfekvő, hogy Petrovics néven, eredeti nevén íratja fel magát az oroszoknál, mert tudja jól, hogy barátai el nem árulják és így biztonságban lehet. Mit várhat azonban a zsarnokgyűlölő, forradalmi költemények szerzője akár a cári rendszertől s az orosz szoldateszkától, ha rájönnek, hogy Alexander Sztyepanovics Petrovics (ahogy oroszul hangzik a neve) és Petőfi Sándor egy? Ez az eljárás sem alakoskodás, sem nem vétség az igazság ellen és feltételezése sem vétség Petőfi egyenes és őszinte lelkülete ellen.

De lehet, hogy az orosz mit sem törődött vele, kiket hurcol el. Hiszen valamilyen különös, fanatikus tradíciója volt mindenkit, akit csak lehet, Szibériába deportálni, hogy megtöltsék az irdatlan világrészt. Hogy vitték akkor a foglyokat Szibériába? Gyalog, egy évig, két évig. A bűnösöket kettesével járomba fogva, a hadifoglyokat nyilván anélkül, de ezeket is kozákpikák és kancsukák közt. Amellett a kozákok nagyobbrészt nem is olyan kegyetlen, gonosz fickók, amilyeneknek tartják őket — bár akadnak köztük ilyenek is. Nagy részük istenfélő, jószívű, nyájas ember volt, de a cárt talán még az Istennél is jobban imádták. Akit ezek elvittek a Bajkál-tó felé, Irkuckig és Verchneudinszkig, az ugyan el volt temetve egész életére.

Különben a hadifogoly nem került ólombányába, »szabadon« élhetett, hiszen magának kellett fenntartania magát, hajlamának megfelelően vadászhatott prémes állatokra, vagy kereskedhetett ezek bőrével, meg is nősülhetett s egyik ősapja lehetett a máig is kissé desperáció (reménytelen — F. S. megj.) lelkű szibériai nemzedéknek, de hírt adni magáról messzi magyar honba, az 1850-es, 1860-as években igazán lehetetlen volt. (…)

Ezek a gondolatok és feltevések akkor vetődtek fel bennünk, amikor megjártuk mi is a száműzöttek nagy szibériai útját és sínylődtünk a Bajkál-tó mögött, ahol — ha nem tévedek — a múlt század derekán az orosz település vége volt. Az elfogott negyvennyolcas hősöket is valószínűleg ott telepítették le. Kerestük a nyomaikat. S amikor találkoztunk egy faluval, amelynek az volt a neve: Magyaron, megdobbant szívünkben a semmi mással sem igazolt bizonyosság, hogy az 1848-as honvédek egyik településén haladtunk keresztül.

De nemsokára kézzelfoghatóbb bizonyítékot kaptunk. Szavahihető barátaim Csitán beszéltek egy Balogh nevű orosz tiszttel, aki ugyan magyarul már nem tudott, azt azonban határozottan tudta, hogy nagyapja magyar honvéd volt, akit 1849-ben fogtak el a kozákok Magyarországon. Balogh praporcsik volt, azaz zászlós, és valószínűleg csak a mozgósítás alatt vonult be mint tartalékos, mert nős volt és ebben a legalsó tiszti rangban a ténylegesek fiatalságuk miatt, többnyire nőtlenek szoktak lenni. Balogh maga kereste fel az átutazó magyar hadifogolytiszteket, és míg a vonat állt — órákig, néha napokig — boldogan és lelkesen vitte lakására »honfitársait«. Felesége rögtön beállította a szamovárt s minden jó falatot az asztalra rakott, amennyire tellett az ottani egyre sivárabb viszonyok között, mialatt férje igyekezett minél többet megtudni arról, hogy micsoda ország is az a Vengrija (Magyarország) és miféle emberek azok a vengrik. Mindenesetre megható találkozás volt, de sajnos, a legfontosabbat — azt, hogy beszélt-e neki az apja vagy a nagyapja valamit Petőfiről — elfelejtették tőle megkérdezni. Azt azonban említette, hogy nagyapját Erdélyben fogták el és onnan sokadmagával hozták Szibériába, ott megtelepedett, orosz nőt vett feleségül, de mindig magyarnak tartotta magát és ennek emléke élénken él benne, az unoka szívében is.

Hasonlóképpen megindító volt az a jelenet, amely ugyancsak Csitán történt 1915 októberében. Az állomáson állt a hosszú hadifogolyvonat, miután már hetek óta zörgött rabjaival a vége-hossza nincsen nagy szibériai síkságon. Amint utasai kinéztek a vagonokból, egy tíztizenkét éves orosz fiúcskát pillantottak meg, aki fel-alá szaladgált a vonat mellett és tele torokkal kiáltotta: »Ggye magyari (Hol vannak a magyarok?)« — Itt vagyunk! — szóltak ki a hadifogolytisztek, mire a fiúcska boldogan sietett oda és nagyon rossz magyarsággal, de mégis magyarul elbeszélgetett velük. Akik beszéltek vele, azt hiszik, hogy negyvennyolcas magyar honvéd leszármazottjával volt dolguk, de hogy ezt annak idején megkérdezték-e a fiúcskától, arról a dolog szem- és fültanúja nem tud…

… Pedig milyen könnyű lett volna a hetvenes, nyolcvanas években, vagy akár később is, a világháborúig, elutazni Szentpétervárra s utánanézni a hadilevéltár iratai közt az 1849-es feljegyzéseknek. Az oroszok jegyzéket vezettek minden szibériai szállítmányról, mert hiszen »élelmezték« őket útközben, azaz a szállítmányok parancsnokai a táppénzt fejenként felvették, hogy aztán mennyit fordítottak abból a foglyokra, az más kérdés. Különben nagyon is meg lehet érteni ezt a közömbösséget. Az emberi agy általában kényelmes természetű. Ha egyszer valamit elfogadott és elrendezett magában, nehezen bolygatja meg. Ha egyszer elhatározta azt úgy, hogy a nap forog a föld körül, akkor kész inkább máglyára hurcolni Galileit és mindazokat, akik az ellenkezőjét állítják. Ha egyszer magáévá tette azt a világképet, hogy nekünk csak az anyag van és a másvilág csak a halálunk után, lelkünk számára lehetséges, valahol nagyon messze, ha ugyan egyáltalában van, akkor hány ezer és ezer spiritisztának kell még élnie, küzdenie és dolgoznia, míg elhiszik, hogy a szellemvilág körülöttünk van és vele összeköttetésbe léphetünk! Ha egyszer az irodalomtörténet és az egész világ közvéleménye a Petőfi-tüneményt lezárta úgy, hogy ami benne ember volt, az a csatatéri halállal ment át az emberi és a magyar dicsőségbe, akkor felette kényelmetlen megbolygatni a legendát. Talán kissé szentségtörésnek is érezték. Hiszen olyan szép így: Petőfi megjósolta, hogy el fog esni a harctéren és ez bekövetkezett, nem lehet másképpen.

Elfelejtjük azonban, hogy Petőfi a világszabadságért vívott győzelmes csatában akart elesni és nem vesztett ütközetben, tehát az Egy gondolat bánt engemet próféciája Petőfi csatatéri halála esetén is csak részben teljesedett be. De hiszen Petőfi apoteózisából nem von le semmit, sem hősi szépségéből, sem megrázó szomorúságából, ha élete távoli hómezőkön vergődve alszik ki, mint egy fáklya, idegen ég alatt. Ellenkezőleg: a szibériai mártíromság csak még fájdalmasabban égővé tenné a költő feje felett ragyogó glóriát, és azok az irtóztató évek, az a naponkénti lassú halál a honvágy mardosásában — így, ahogy nem kívánta, »elfogyni, mint a gyertyaszál« — még forróbban kovácsolnák szívünkhöz ezt a rendkívüli költői és emberi jelenséget. Szibéria és a szabadságnak ez a lángoló szerelmese együtt — már ebben az elképzelésben benne a tragédia.”



(folytatjuk)


 

(A szerző arcképének forrása: „ha küszködőn, ha szenvedőn, ha sírva…”)

 

Kapcsolódó cikkeink:


143 megtekintés
legte Tanka.jpg

VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

dombi 2023.jpg
vukics boritora.jpg
acta 202305.png
gyimothy.png
dio.jpg
KIEMELT CIKKEK
MOGY2023.jpg
bottom of page