top of page

Dienes Jenő Attila: Játssz a Barbárral! – Húsok (4.)





Az egyik éjjel végre gyülekezni kezdtek a svájci alacsonyabb rendű és rangú népek. A három tartomány (a zöldek, a tökös ortodox zöldek, a vörös szélsőségesek, a szívfundamentalisták, radikális szeparatisták, akik analfabéta farizeusok is voltak), ezek barbár társasága vonult a jól festhető hegyi tengerszem partjához, hogy kitalálják, mit tehetnének a Habsburg helytartók elnyomása ellen.

A kéthónapon túli emlékezet, és a permanens nemzeti konzultáció, a 18 fokban vacogó miniszterek hada. Jól kitálaltak a bölcs közrendűek, fel-felidéztek ezt-azt, akinek nem tetszett, azt hamar letegezték.


Minek örülsz, b.+?!


A franciáknál akkoriban a kötelező letanítandó 15 óra volt, havi 1,2 M-ért, az alap élelmiszerek azonos árban vannak az utolsó 20%-os francia áremelést követően. Ausztráliában havi 2 M alatt nem tanítanak a gimnáziumban, ráadásul heti 800 dolcsit osztottak annak, akinek a covid miatt megfogyatkozott a munkája, egyébként az élelem, üzemanyag pillanatnyilag olcsóbb, mint hazánkban, bizonyos termékek limitált hozzájutását mind a franciák, mind az ausztrálok elképzelhetetlennek tartják. Úgy gondolták ezek a nemzeti konzultációs alsók, a zöld, a tök és a piros, hogy kezd elegük lenni az adókból, hintapolitikából, állandó hazudozásból.


Harras Rudolf távolmaradásával megtartottuk az első közgyűlést, amelyen jelen voltak: Reding Itell, gúnynevén tök alsó, Tell Vilmos apósa, a vén Fürst Walter, akit még zöld alsóként is becéznek jobb nevű kocsmákban. Aztán ott volt még a birkaszagú Kouni, Attinghausen báró juhásza, a piros alsó. Ezen a tóparti szeánszon, 1291-ben megalapítottuk a Svájci Államszövetséget. A tagság úgy döntött, hogy Reding Itell legyen az elnök, hiszen régebben is főbíró volt, hallgattak rá a népek, a keze alatt jól forgott a kard. A jegyzőkönyvet nem igazán lehetett tovább olvasni, egy szamárfüles macskakaparás kusza firkája tekergett az egész megsárgult egérrágta salátán, amit egy kostök szütyőben tartottak, ma egy műemlék istállóban őriznek a hegyek között, de mit is várnánk egy birkabűzös jegyzőkönyvvezetőtől, a fél-analfabéta Kounitól…


Az elegáns európai ember fogyasztási szokásaival összevetve, a karibi emberevők primitív barbarizmusa lágyabb, gyermekibb, emberközpontúbb. A húsok eszegetése közben a rusztikus természeti kannibál népek mindig az ismert ember húsát részesítik előnyben, míg a flancos, jólöltözött nyugati civilizáltak az ismeretlenét. Ez nem véletlen, a modern fogyasztói társadalomból kinevelték a kötődés érzelmi szálait. A népbutításügyi, abortuszügyi, karhatalmi, besúgóügyi tárcák adómilliárdokat áldoznak egy elidegenített, bezárkózó, katatón generáció megteremtésére. Már az alsótagozat évfolyamaiban ki kell írtani a gyermeki kíváncsiságot, a szeretetet, az önzetlenséget minden egyedből, hogy a megfelelő pillanatban berögződéssel hozhassanak tetsző döntéseket, ikszeléseket. Aztán itt a honti eset is, amit alig lehet elmesélni, a hírhedt Antropofágia Hungarica-t. Erdődy gróf halálos ítéletet mondott ki a kannibál cigányokra. 1782. augusztus 21-én végrehajtották a látványos ceremóniát, bizonyára ott is volt cirkusz, kenyér, bor, vattacukor, kakasnyalóka, bekiabálás, köpdösés. 41 embert végeztek ki, férfiakat és nőket vegyesen. 17 nőt pallossal vágtak ketté, 15 férfit fölakasztottak, 6 férfit kerékbe törtek, a 3 főbűnösnek tartott személyt fölnégyelték.


Mindig a nyomorult jóembereket kaszálja el a halál, a vastag bivalybőr parvenü lerágja a hajat a fejünkről. Ott a sok verejtéken teremtett csoda, amit még nem fosztottak ki a hullarablóink, melyeket soha nem köszönnek meg a prűdek, a sznobok, a schmutzigok. Piheszőr vitézek ótvar forradalmai, gombaméreg, pókméreg, patkánymarás, egy pici magyar Klondike csodájára jár a világ:


– Ezek még mindig élnek?!


Egy hónap múlva, 1782. szeptember 22-ről 23-ra virradó éjszakán Schiller barátjával, Andreas Streicherrel megszökött Stuttgartból, és Mannheimba… szóval illegalitásban utazgattak, Germánia-szerte, összevissza. Az év végén jelent meg az 1782-es év antológiája, többnyire Schillertől származó túlmutatóan modern versekkel tele. Schiller barátja, a mozgalom háttérmunkatársa később könyvet írt a szökésről. Ez a fiú nem azonos a stuttgarti születésű Johann Andreas Streicherrel, a zongorista zeneszerző zongorakészítővel, aki hangszert nútolt, stiftelt, fabrikált az ifjú Beethovennek. Ez az őrült improvizációkra ösztökélő fortepiano, vagy pianoforte egész a XIX. század elejéig divatos billentyű volt, kedvelték a korszak zeneszerzői, Haydn, Mozart is. Ebből a billentyűs hangszerből fejlődött ki a század végére a mai grandpiano.

A pók, a szerencsét hozó kabaladög, ott terpeszkedik a beszakadt sírkövön. Borzasztóan nagy. Mászik. Kiszámíthatatlanul vadnézésű nyolcszem-csáprágó ízeltláb, valami cselőpók-féle, talán szongáriai, vagy a kisebb pokoli lehet. Ha belemar az emberbe, kirohad a fél teste, írják róla – mármint az embernek a teste, esetleg a lelke. Várakozón, ahogy ott áll, egyébként ő is kannibál, csak úgy zárójelben, nőies bájjal csipkedő irtózat, az őt övező hisztéria, a halál-egér, a nyögvenyelős orális téboly, a kripták békétlen mélye mindent elpusztít. A felzabált emberi agyvelők koponyakelyhei, ahogy bágyadtan hortyognak, éppen csak meghalva, alig haldogálva várják a feltámadást, az emlékezet felemelő imáit, a fohászokat, a pokol pusztító tüzes kemencéinek apadását, hagy majd talán az energiaárakkal… Inkább az elhunytak rekreációját, a kicetlizett sírkövön okulárézott határidők, beérkező utalások, hogy fizették-e már az ősök sírmegváltását, az újabb öt évet, esetleg 10-et, vagy csak úgy tengődnek majd a magyar kő kövön nem marad-ba. Van-e még egy temetésre való virágföld, vagy végakarat elleni hamvasztás? Hogyne, még tölgyfa koporsó intarziával, mint egy Less Paul Gibsonba zárt pengetés! Lényeg a béke, a miénk, a gyalázott szakralitás, fukaron porciózott, drága temetőiben eltárolják-e a magyar humusz fonnyadó gyümölcseit, a krizantémos halottak napjáig, gyertyás mindenszentekig, vagy súlyos héber kavicsokkal rakott ingyen-örökig?

Tágas italkollekció, és választanunk lehet, akkor legalább psalmusculus aperitif Calvados, az a normandiából, kecskeháton cígölt igénytelen almaszesz, amitől nem indultak be a német Tigrisek, Focke-Wulfok, Messerschmittek, Beethoven rakoncátlan improvizációi nyomtalanul eltűntek a papírról, csupán a képzelet démona játszott az érzékeinkkel, soha nem is írta oda őket – a mester utálta a mai kottisták fantáziátlan interpretációit zenélésnek nevezni. Kedves barátaim, sajnos ez az olcsó művészet maradt a ravatalozókra, utolsó Homo sapiens sapiensekre.

Schiller is kihalt, de előtte végzett Tell Vilmossal, az utolsó drámával. Bocsánat, Friedrich von (és a von a lényeg) Schiller, ugyanis 1802-ben nemesi oklevelet szerzett. Ez a „von” előtag ikonikus vízjel, tehetséggel, géniusszal nyert mérték. Meghatározhatott ez valamit? A halál előtti hónapokban a tüdő elhalását, a vese fájdalmait, a hanghordozást, a beteg csókok perzselését? Számított, és számít. Élete végéig, utolsó leheletéig harcol a szerencsétlen, minden kiütésből feláll, tántorogva vagdalkozik a címekért, rangokért, titulusokért, soha nem kap feloldozást, pedig a gyarló logika szerint még ma is élhetne, közben csak alkot, minden más allűr. Bizonyos körökben, konvencionálisan meghatározhatatlan okokból ma is képtelenség alulteljesíteni, kettes mondja a hármasnak, hogy négyes, ötös a nyolcasnak, hogy húsz, negyven a száznak, hogy millió! Utoljára 1805 május elsején ment színházba barátjával, Goethével, egy hét múlva meghalt. Halott fél tüdővel, feloldódott veséjén fekve (ezt én találtam ki, semmi alapján) találtak rá, talán tuberkulózis – gondolták –, azonban kiderült, hogy a szobájában a tapéta festékanyagából támadt rá az ólom. Ólommérgezés végzett vele, mint az atomerőművek arctalan gyermekhulláival, az értelem igaz katonájával. 1826 tavaszán a titokzatos szabadkőműves barátja, Goethe egy könyvtárba ment, magához vette Schiller ott őrzött koponyáját. 1827-ben exhumálták a testet, majd az új weimari temetőben helyezték örök nyugalomra.

A franciák marha preparátumai, mint a tripes à la mode de Caen, magyarosan csak pacal, erőspaprikával nyakon verve, gyöngyöző zsíros homlokkal, vízben forgó véres szemmel, rekedt, összefüggéstelen hangokkal, csak nagyon ritkán, de nagyon, deréktól lefelé slankított behugyozós csülökficam, elit hegyesorrú cipő, rágógumival a gázpedálon, megmaradt nekik ez a feudális uram-bátyám kapcsolatrendszer, ami minden szakértelmet felülmúl, minden genocídiumot túlél, mindent ki lehet fizetni vele, bárkit el lehet adni, meg lehet venni, ki lehet közösíteni, eltitkolni, mintha nem is létezett volna. Valami újgazdag paraszt kiázott repedt sarkából kifordult a világ. Blaszfémia a hús sérelmére elkövetett disznóölés-gikszerek – vidéken, ha nem te tartod a disznót, nem te szúrod, húzod a rémfára, hastokra, nem te perzseled, sikálod, siratod el.


– Szent seb, szüzek sikolya! Tudtok Ti teleportálni? Át kéne már utalni egy-két közüzemit megint.


Újból kifizetjük a nemzeti cselédbérletet. A nyirkos ágynemű, a kifacsart széklet parányi barna foltocskája, mások szép ürüléke is adó valahol, a mi szép adónk, a mások szép kakája, jó élet, a boldogság együtt tekeregnek Ausztriában, a Habsburg rémálomban már jobb beszerezni ezt-azt, mert több fér a beleférbe, negyed fizetésünk könnye, itthon már nem vásárolunk. Ajaj! – mondja a svájci kannibál. A Millennium Falcon szárnyalgat, aztán megáll egy benzinkúton, elcsendesedik, hát feltöltik. Farokbűzösen beteg piszoár rémképei között veszteglünk, ez bizony nem Magyarország, ez csak Svájc, itt végünk van, végül a húgyúti szemafor elenged, a Halálcsillag várja vendégeit. McDonald's kisokos: kis prosztata, kis Bigmekmenü, kis nagydolog az egész gyönyörű teremtett, szociális nyomorult nagyvilág, mind szépek vagyunk a magyar kártya lapjain – csupa sztereotípia.


Ezek az örök lapok megelevenedtek a hegyek hátán. 1315 novemberében a Morgarten-hágón páncélokon csillogott a fagyott napfény. I. Lipót osztrák herceget rommá gyilkolta a három kis alsó átok. Reding Itell, Fürst Walter és Kouni kannibál pribékei, Uri, Schwyz és Unterwalden kantonok hadinépe tekintélyt szereztek utódaiknak, vérmócsingos küzdelemben koncolták fel az osztrák hadat. A vérszomjas fenevadakat azóta szívesen fogadják zsoldjukba Európa uralkodói, a Vatikán hadserege ma 110 főt számlál, ők védelmezik a Pápát, a svájci gárda – Pontificia Cohors Helvetica néven ül, fekszik, áll.

Az átutalás közleménye viszonylag egyszerű lesz, nyugdíjasainak is érthető huszonhéttagú számsor, a kedvezményezett mezőben kérem az Egyedül Magyarországért Mozgalom cégnevet feltüntetni, jelszavát gyakran váltogassa, használjon speciális karaktereket, a „Tripartitum opus iuris consuetudinarii inclyti regni Hungariae” szellemében:


Quod non est imperatum, oportet fieriÐózsä Gyœrgy† Þ1r0sr@ sült fen€két!


 

Kapcsolódó írásunk:




81 megtekintés

Commentaires


legte Tanka.jpg

VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

dombi 2023.jpg
vukics boritora.jpg
acta 202305.png
gyimothy.png
dio.jpg
KIEMELT CIKKEK
MOGY2023.jpg
bottom of page