KOVIDLÉLEKTAN (Varga Domokos György írása)

A Covid-19 „járványhoz” fűződő társadalmi és egyéni viszonyulásunk (magatartásunk, viselkedésünk) elemzése kiváló alkalmat kínál arra, hogy szembesüljünk azokkal a szellemi és lelki vonásainkkal és korlátainkkal, amelyek felismerése és kezelése nélkül az efféle drámai helyzetek könnyen végzetessé válhatnak mind az emberiség egésze, mind személyesen a magunk számára. Az összefüggések mélysége és szövevényessége miatt elkerülhetetlen, hogy a megfejtéshez kicsit távolabbról fogjunk hozzá.

1. Hangyatársadalom

Egyes hangyafajok hatalmas társadalmakat szerveznek, szerteágazó lakóbirodalmakat építenek, levéltetveket legeltetnek, meg is fejik őket, mézet (mézharmatot) gyűjtenek s élő mézesbödönökben (társaikban) elraktározzák; de még arra is képesek, hogy gombát termesszenek; sőt arra is, hogy hangyarabszolgákat zsákmányoljanak s munkára fogják őket. Mivel azonban...

NINCSENEK EGYÉNI LELKI ÉS SZELLEMI VONÁSAIK; NEM ÉRIK EL SEM AZ ÖSZTÖNÖS, SEM A TUDADOS „ÉN” FEJLŐDÉSI SZINTJÉT;
bár van királynőjük, de nincsenek vezetőik, akik a munkálatokat vagy a védekező-támadó hadmozdulatokat vezényelnék;
az egymás közötti feladatmegosztás, akárcsak az egymásról való közös gondoskodás teljes mértékben biológiailag (genetikailag) meghatározott;
a fajon belül nincs semmiféle versengés (pl. zsákmányért, kiváltságért, hatalomért); az egyedeket semmi sem sarkallja jobb egyéni teljesítményekre, megoldásokra;
mindezek miatt a hangyák által létrehozott, időtlen idők óta lenyűgözően működőképes társadalom lényegében nem több, mint egy olyan teremtési program megvalósulása, amelynél minden szellemi teljesítmény magától a programozótól származik; ilyen értelemben a hangyák létminőségi szintjén a szellemi befektetés semmilyen szellemi többlettel, hozadékkal nem jár az alkotó számára. Azt kapja vissza, amit beletesz.

2. A természetfeletti létezésének természeti bizonyítéka a hangyatársadalomban

Várépítő hangyafajoknál „békeidőkben” számtalan kis termetű munkás és viszonylag kisszámú nagyobb termetű katona fejlődik ki a lárvákból. Szuperkatona azonban egy sem. Ezek ugyanis – hatalmas méretük, esetlenségük miatt – etetésre szorulnak, s csupán arra jók, hogy „háborús időkben”, támadás esetén saját testükkel eltorlaszolják a fészek bejáratát. Tehát békeidőkben nincs rájuk szükség, csak teher lennének a hangyatársadalom nyakán... Kutatók kiderítették, hogy ha megnövekszik a hangyaboly együttes fenyegetettség-érzete, ez önmagában képes megváltoztatni a hangyatársadalom biológiai-társadalmi összetételét. Ha például valamelyest gyakoribbá, fenyegetőbbé válnak a vándorhangyák támadásai, megsokszorozódik a katonák száma; még nagyobb fenyegetés és fenyegetettség-érzet esetén pedig a lárvákból kikelő egyedek egy részéből szuperkatona fejlődik. Mindez pusztán egy közösségi érzet hatására történik, s egyáltalán nem az evolúció közkeletű módján (azaz eltérő tulajdonságú hangyaegyedek túlélési és szaporodási versengése és a kedvezőbb tulajdonságok természetes kiválasztódása következtében).
Kutatók azt is megfigyelték, hogy ha az élelemszerző hangyák némelyikét óvatosan kiszippantják a sorból, társaik – mintha mi sem történt volna – ugyanúgy folytatják szorgalmas ténykedésüket. Ha azonban egy felderítőt szippantanak fel, hiába nincs semmi ideje vagy esélye bármiféle figyelmeztető hangot vagy illatot kibocsátani, távoli társai is rögtön tudomást szereznek a fenyegető helyzetről, és azonnal visszafordulnak, a fészek felé véve irányt. Nemcsak az elektronok fizikai világában (l. kvantumfizika), hanem az élővilágban is léteznek olyan láthatatlan – s legkorszerűbb mérőeszközeinkkel is kimutathatatlan – kapcsolódások (összefonódások), amelyek fizikailag teljes mértékben elkülönülő lények tevékenységét is képesek összehangolni, élő szervezetként (organizmusként) működtetni.
Mivel a tudomány (legalábbis a fősodrata) ezt a szóban forgó, az elemek (egyedek) láthatatlan kölcsönhatásaiból szövődő „társas mezőt” egyelőre nem ismeri el természetes létezőként, tekintsük a populáció egészének vészhelyzetre adott túlélési válaszát TERMÉSZETFELETTI KIVÁLASZTÓDÁS-nak.

3. A természetfeletti létezésének kovidos bizonyítéka az emberi társadalomban

Egy fiatal lány édesanyját rettenetesen aggasztotta, hogy az nem hallgatott intelmeire, ugyanis gyermeke ragaszkodott ahhoz, hogy megkapja a harmadik „oltást”. Háziorvosuk is hiába figyelmeztette, hogy korai lenne még („elég védettséget szerzett”, „kockázatos lenne elsietni”), de mivel a baráti körében már mindenki megkapta – megszerezte – a harmadikat, ezért a leányka hajthatatlannak bizonyult: hisztérikus hangon követelte háziorvosuktól, hogy fogadja őt. Megtörtént, meg is kapta a „ráerősítő” szúrást. Az édesanya maga alatt volt. Kétségbeesésében felhívta régi ismerősét, egy meglehetősen ritka emberi tulajdonsággal „megáldott” férfiút, hogy valamiképp az ő természetfeletti segítségét, beavatkozását kérje az esetleges oltási károsodás elhárítására. Az illető ugyanis – úgymond – „látó”. Ezúttal azonban azt „látta”, hogy az asszonynak nincs oka nyugtalanságra, mert a gyermekébe csak sóoldatot fecskendeztek. Az asszonyt majd szétvetette a méreg, hogy már „látó” emberében sem bízhat, hiszen a háziorvosuk saját maga számolt be a kiábrándító fejleményről, vagyis hogy a harmadik „oltást” saját kezűleg juttatta a követelőző páciensbe. Ám a „látó” csak kötötte az ebet a karóhoz. Ő nem mondhat más, csak azt, ami megjelenik neki. Mit volt mit tenni, az édesanya nekiszegezte a kérdést háziorvosuknak: mondja meg, mit fecskendezett a lányába. Az előbb hebegett-habogott, végül azonban töredelmesen bevallotta: mivel nem tudta jobb belátásra bírni a gyereket, de ártani sem akart neki, ezért csakugyan placebót nyomott a karjába.
Attól még, mert a fősodratú tudomány nem hajlandó tudomást venni emberi egyedek természetfeletti képességeiről, ezek létezését tagadni, ezekkel nem számolni: együgyűség.
Természetfelettit természet nem alkothat, csakis természetfeletti. Természetfeletti „látó” képesség természetes fejlődéssel („evolúcióval”) nem alakulhat ki.

4. Az ember megteremtésének természetfeletti logikája

4.1. Eleve beterveztek

Emberi értelem nélkül a világ létezése felfoghatatlan, értelmezhetetlen, értelmetlen. A világegyetem és az ember – mint értelmes lény – léte kölcsönösen feltételezik egymást. A világegyetem létrejöttének csak olyan változatát van értelme feltételeznünk, amelynél nem vak véletlenek sorozatán múlhatott az értelmes ember (emberiség) megszületése, hanem ez feltétlenül elérendő célként lett kitűzve (betervezve) már a kezdetek kezdetén. Ilyen célt kitűzni és tervszerűen megvalósítani csak a Legfőbb Értelem – mint természetfeletti, teremtő, mindenható szellem – lehet képes.

4.2. A világ anyagi–lelki–szellemi gazdagítására teremtve

Nincs értelme egy Legfőbb Értelemről azt feltételezni, hogy nekilátna egy olyan mű megteremtésének, amelyben minden történés a legkezdetektől és a legvégsőkig pontosan előre látható (meghatározható, megjósolható). Ellenben alapos okkal feltétezhetjük, hogy a Legfőbb Értelem (Lélek és Szellem) azért teremtette meg a maga ellentétét (avagy: kiteljesedését), az anyagi világot (s benne az embert), mert ez – habár a természeti (isteni) törvények szabta keretek között, korlátozott szabadságfokkal, de mégis – önálló mozgásra, folyamatos megújulásra, ennélfogva a világ anyagi–lelki–szellemi gazdagítására képes.

4.3. Ösztönös ÉN, tudatos ÉN

A véges anyagba (testbe) foglalt lélek- és szellemvilág szabályozott szaporítása lehetővé tette olyan emberi egyedek és közösségek (társadalmak) létrejöttét, amelyeknél a teremtő már többet kaphatott vissza, mint amennyit közvetlenül beletett. Az emberi egyedet – szemben a hangyákkal – egyéni lelki és szellemi vonások jellemzik. Az ÖSZTÖNÖS ÉN szintjét elérvén, ösztönösen verseng fajtársaival: érvényesülésre (önérvényesítésre) és önmaga megsokszorozására (génállománya továbbörökítésére) törekszik. A TUDADOS ÉN FEJLŐDÉSI SZINTJÉT elérvén, egyénként (EGY ÉN-ként), egyszeri és megismételhetetlen lényként értelmezi a világot, s e szerint törekszik alkalmazkodni és megváltoztatni (a maga számára otthonosabbá tenni).

4.4. Egyedfejlődésre hangolva

Miként a hangyatársadalmakra, az emberi társadalmakra is igaz, hogy a működésükhöz (működőképességükhöz) elengedhetetlen az egyedek közötti munkamegosztás és együttműködés. Mint fentebb említettük, ha egy hangyabolynak megnövekszik az együttes fenyegetettség-érzete, ez önmagában képes megváltoztatni a hangyatársadalom biológiai-társadalmi összetételét: a lárvákból több katona, illetőleg még nagyobb veszély (fenyegetettség-érzet) esetén, több szuperkatona fejlődik. Tehát nem a lárvák közötti fizikai adottságok valamiféle evolúciós kiválasztódással létrejött különbsége dönti el, hogy kiből mi lesz. Bizonyos számú lárva eleve (alighanem e hangyafaj megteremtésétől fogva) fogékony arra a valamire (hullámra, rezgésre, rezgésképre?), amely a hangyaboly fenyegetettség-érzetében fejeződik ki.

4.5. Nem a képesség – a készség a lényeg

Jó okkal feltételezhetjük, hogy az emberi társadalmakban is hasonló a helyzet: nem az egyedek testi–lelki–szellemi képességeinek valamiféle evolúciós kiválasztódással kialakult-kifejlődött különbsége dönti el, hogy melyik egyed milyen szerepet vállal a társadalmi munkamegosztásban és együttműködésben. A képességek tekintetében ugyanis sokkal kisebbek az emberi egyedek közötti átlagos eltérések, semhogy megmagyarázhatók lennének velük az egymással teljesen ellentétes valóságértelmezések és szerepvállalások. Ámde annál nagyobb eltérések mutatkoznak készségeinkben, azaz lelki fogékonyságainkban, hajlamainkban – vagyis abban, hogy mire vagyunk beállítva; észjárásunk és magatartásunk mire van hangolva; mire vagyunk „elhivatottak”. Annak ellenére, hogy egyetlen emberi fajhoz tartozunk, az eleve eltérő lelki beállítottságaink képesek teljesen másképp (akár fordítva is) láttatni velünk ugyanazt a valóságot, még akkor is, ha egyébként megközelítőleg azonosak az IQ-értékeink, s ha azonos az a biológiai, családi vagy társadalmi kör, amelyből származunk, illetőleg amelyhez kötődünk. Erre szolgált cáfolhatatlan bizonyságul a Covid-19 fedőnevű hadművelet kiváltotta családi, kisközösségi, illetőleg társadalmi törésvonalak kialakulása.

4.6. Kovidos törésvonal

A törésvonal egyik oldalán azok tömörültek, akik kételkedés nélkül elfogadták a járványügyi intézkedések (szigorítások, szabadságmegvonások, oltatások) szükségességét; a másik oldalára pedig a kételkedők, tiltakozók, lázadók kerültek, legalább egy nagyságrenddel kevesebben. Különössé és váratlanná e törésvonalat az tette, hogy egyfelől olyan emberek között is éles szembenállás alakult ki, akik egyébként lelki és szellemi adottságaik tekintetében meglehetősen hasonlóak, magán- és közéleti ügyekben rendszerint összetartanak és együttműködnek; másfelől meg olyan emberi egyedek között alakult ki nagy egyetértés, akik egyébként – akár magán-, akár közéleti (politikai) kérdésekben – rendszerint élesen szemben állnak egymással.

Ráadásul e törésvonal nem magától jött létre, hanem egy jobbára rejtőzködő, háttérhatalmi erőcsoportosulás mesterkedése folytán.

Ahhoz, hogy e kacifántos fejleményekben felfedezhessük és bizonyíthassuk a teremtői logika szerepét, mindenekelőtt kísérletet kell tennünk a szóban forgó három csoport legfőbb vonásainak megragadására, méghozzá a mi sajátos vizsgálódási szempontunkból. Kimutatható-e mindegyiküknél olyan lelki–szellemi jellegzetesség, amelynek létrejötte pusztán természetes fejlődéssel (evolúcióval) nem magyarázható meg? Mert ha kimutatható, akkor ebben a Teremtő közreműködését és logikus megfontolását kell feltételeznünk...

4.7. Hova tesszük a józan eszünket?

Tegyük fel, hogy szellemi képességeink kialakulása az évmilliókon át tartó evolúciós törzsfejlődésünknek köszönhető. Csakhogy ebben az esetben nem lelnénk a magyarázatát, hogy valóban sorsdöntő („élet-halál”) kérdésekben miért nem használjuk (miért nem vetjük be) az eszünket. Mint természetes adottságunkkal, természetes módon, magától értetődően kellene élnünk vele, éppen úgy, ahogy az érzékszerveinkkel és végtagjainkkal tesszük. Ehhez képest meghökkentő mértékben el tudunk tekinti az igénybevételétől, hasznosításától.

Miként az emberiség zöme történetesen az úgynevezett kovidoltások dolgában.

Csupán szellemi szintjénél fogva, elvileg minden normális felnőtt egyed képes annak a megértésére (felfogására, belátására), hogy egy olyan készítmény, amely szemlátomást nem akadályozza meg valamely vírusfertőzés tömeges elkapását és továbbadását, semmi szín alatt nem nevezhető „oltás”-nak, s ezért teljesen észszerűtlen és logikátlan akár járványra, akár vészhelyzetre hivatkozva bárkit is a felvételére ösztönözni vagy kényszeríteni. Mivel pedig ezek a szerek köztudomásúlag kipróbálatlan (kísérleti) készítmények, ráadásul a használatuk már bizonyítottan számtalan nem kívánatos mellékhatással (még elhalálozással is) járt az idők során, ezért A SZELLEMI KÉPESSÉGEI ALAPJÁN MINDEN EMBERI TÁRSADALOM MINDEN FELNŐTT (ÉRETT) EGYEDÉNEK AZONNAL EL KELLENE VETNIE A KORONAVÍRUS ELLEN KÍNÁLT „OLTÓSZEREK” FELVÉTELÉNEK MÉG A PUSZTA GONDOLATÁT IS. S vele együtt a tesztelésekét, az „oltási” és „védettségi” kártyákét, a veszélyhelyzeti szigorításokét, s mindenféle kovidos önkényeskedésekét. Az emberiségnek mégis csupán egy elenyésző kis töredéke mutatott hajlandóságot erre, még a cáfolhatatlan tények tömeges napvilágra kerülése után is.

Ez pedig arra utal, hogy bár a tudatos ÉN lelki–szellemi minőségi szintjét elérő emberi fajunkat a különleges szellemi képessége kétségkívül magasan az állatvilág szintje fölé emelte, valójában úgy lettünk megteremtve (kifejlesztve, beprogramozva), hogy GONDOLKODÁSUNK ÉS VISELKEDÉSÜNK IRÁNYULTSÁGÁT NE AZ ÉSZBELI KÉPESSÉGEINK, HANEM A LELKI HAJLAMAINK HATÁROZZÁK MEG.

Az eszünket állítjuk a lelkünk szolgálatába, és nem fordítva. Másképp fogalmazva: a lelki hajlamainkon múlik, mit kezdhetünk az eszünkkel.

4.8. Az ember mint szellemi lény

Miként fentebb megállapítottuk, a világ anyagi–lelki–szellemi gazdagítására lettünk teremtve. Az állatvilággal összevetve, elsősorban szellemi tulajdonságaink tettek alkalmassá bennünket arra, hogy elvonatkoztassunk a már létező világtól. A saját elménkkel és elménkben új fogalmakat, összefüggéseket, elméleteket s világképeket alkothatunk, s ezek alapján – mindenki a maga egyéniségének megfelelően – kísérletet tehetünk a külvilág átalakítására.

Nyilvánvaló, hogy minél szabadabban, kötetlenebbül (gátlástalanabbul) használhatjuk szellemünket (vagyis minél inkább elvonatkoztathatunk a meglévő valóságtól; minél inkább eltekinthetünk a társadalmi hagyományoktól, normáktól; minél inkább semmibe vehetjük embertársaink érzelmeit, sorsát, boldogulását; annál különlegesebb és változatosabb szellemi és anyagi eredményekre (újdonságokra, civilizációs vívmányokra) juthatunk.

Ennélfogva a Legfőbb Értelem logikus és céltudatos lépésének kell tekintenünk, hogy az ösztönös ÉN-nek tudatos ÉN-né alakítása (fejlesztése) során az emberi faj egyedeinek egy részét arra hangolta, hogy tekintsen el közösségi (lelkiismereti, erkölcsi, érzelmi) szempontjaitól, és szellemi adottságai minél szabadabb, minél teljesebb kiaknázására törekedjék. Erre hangolt embertársainknak ez lett az elhivatottsága, a társadalmi munkamegosztásban betöltendő szerepe. Olyan ÉN-központú (ÉN-ző, ÖN-ző), ész- és haszonelvű (számító) lényeknek könyvelhetjük el őket, akik – szellemi egyoldalúságuk, lelki–érzelmi korlátozottságuk (korlátoltságuk) miatt, embertársaik zöméhez képest – lelki–érzelmi fogyatékosok.

Általában (általánosságban) jellemző rájuk, hogy beállítottságuknál fogva:

uralkodni igyekeznek embertársaikon;
elkülönülésre, kiváltságokra törekszenek;
a „haladás”, a „fejlődés” elkötelezettjei, utópikus eszmék teremtői és szószólói, a mesterséges intelligencia, a digitális társadalom, a társadalommérnökség megszállottjai;
a természetes (hagyományos) érzelmi–lelki kötődések és kötelékek szétverésére törekszenek;
kisistenként, megváltóként, az emberiség jótevőjeként, a világ megmentőjeként tekintenek önmagukra.

4.9. Az ember mint ösztönlény

A Legfőbb Értelemnek (de akár az evolúciónak) arra is ügyelnie kellett azonban, hogy a szellemi létre, egyszersmind pedig lelki–érzelmi fogyatékosságra hangolt emberi egyedek ne tegyék elviselhetetlenné és élhetetlenné az emberi közösségek működését. Márpedig a végletes elvonatkoztatásra hajlamos, a természettől, a természetestől és a természetfelettitől korlátlanul elrugaszkodni igyekvő szellem nemcsak olyan felfedezésekre és olyan elméletek megalkotására képes, amelyek így vagy úgy, de végeredményben mégiscsak az emberiség javát szolgálják, hanem olyanokéra is, amelyek végső soron emberiség- és életellenesek. (Ilyen értelemben okkal nevezhetjük sátáninak, ördöginek őket.) Pusztán elméleti szempontból például tökéletesen logikusan lehet érvelni amellett, hogy kevesebb ember kisebb környezeti megterhelést jelent, akinek tehát fontos a környezet megóvása s az emberiség jövője, az ne akarjon saját gyereket. (De még természetes nemi önazonosságot se akarjon magának.) Nos, e divatos elmélet hívei és hirdetői – lévén lelki–érzelmi fogyatékosok – ÉN-központú szellemükkel, örökösen saját maguk körül forgó eszükkel minden további nélkül kihalasztanák vagy kiirtanák az emberiséget. Ezt megakadályozandó, a Legfőbb Értelemnek (vagy akár az evolúciónak) arra kellett hangolnia emberi egyedeinek túlnyomó többségét, hogy – megmaradván az állati lét hagyományainál – elsősorban az ösztöneire hallgasson. Új, páratlan adottságát – vagyis a szellemét – pedig leginkább arra mozgósítsa és hasznosítsa, hogy az ösztönlét kényszerű korlátai között a lehető legjobb részigazságokra és részmegoldásra jusson, méghozzá olyanokra, amelyekkel önmaga és mások előtt igazolhatja a valójában ösztön- vagy lélekvezérelte gondolkodása és viselkedése teljesen észszerű, értelmes voltát.

Egy erre hangolt emberi egyednek például mutattam egy statisztikai számsort, amely szerint minél nagyobb volt egy-egy országban a kovid elleni átoltottság, annál nagyobb lett ott az elhalálozás. Ő ebből – saját lélekvezérelte álláspontja védelmében – azt a következtetést vonta le, hogy az összefüggés bizonyára fordított: ahol (egyébként bármi okból) többen haltak meg, ott (félelmükben) többen oltatták be magukat. Meglepő következtetése egyértelműen igazolta, hogy kiváló szellemi képesség birtokában van, ám ezt az adottságát a lelki beállítottsága – ösztönös együttműködési készsége, jóhiszeműsége (hiszékenysége), tekintélytisztelete – folytán nem volt képes a világuralmi erők (a lelki–érzelmi fogyatékkal élők) hazugságainak leleplezésére, az igazság kiderítésére mozgósítani; e helyett ösztönös álláspontja védelmére, azaz önigazolásra hasznosította.

„Sokkal könnyebb valakivel a bolondját járatni, mint meggyőzni arról, hogy a bolondját járatják vele” – állapította meg igen elmésen Mark Twain.

Az emberiség zömét ilyen – és csakis ilyen – értelemben szellemi korlátoltsággal élők teszik ki, akikre – lelki–érzelmi beállítottságuknál fogva – általában jellemző, hogy:

rang- és tekintélytisztelők;
engedelmességre, együttműködésre, igazodásra, közösségi létre törekszenek;
jóhiszeműek (hiszékenyek), segítőkészek, áldozatkészek;
féltik az életüket, egészségüket, családtagjaikat, szeretteiket;
kerülik a létbizonytalanságot, a kiszolgáltatottságot, az embertársaikkal s a hatalommal való ütközést, a felelősségvállalást;
az igazság kiderítésénél és az igazság mellett való személyes kiállásnál fontosabb számukra a közösségük általi elfogadottság;
a rövid távú ütközések elkerülését többre becsülik a hosszú távú boldogulásnál;
a teljes igazságnál többre értékelik a részigazságok általi önigazolást.

Ha a számarányokat tekintjük, a jellegzetesen lelki-érzelmi létre (jóhiszeműségre, engedelmességre, együttműködésre, közösségi létre) hangolt emberi egyedek sokszorosan többen vannak, mint a jellegzetesen szellemi és uralmi létre hangoltak. Csakhogy míg az előbbieket a Teremtő (vagy akár az evolúció) arra „kárhoztatta”, hogy az egyébként meglévő szellemi képességeiket csak korlátozottan hasznosíthassák, az utóbbiak teljesen szabadon, akadály és lelkiismeret-furdalás nélkül, akár fegyverként forgathatják az emberiség e különleges adományát önös céljaik elérésére. Márpedig az idők során, különösen a felvilágosodás korától kezdődően, oly mennyiségű ismeret és tapasztalat gyűlt össze az emberiség mint tömeg lélektanáról – jellegzetes ösztönvilágáról, gondolkodásmódjáról, magatartásáról –, hogy a manapság világuralomra törők szinte teljes biztonsággal előre tudhatják, hogy mire számíthatnak s mit kockáztatnak.

9/11 botrányos esete például megmutatta, hogy még a világháló hatalmas, szerteágazó, jószerivel bárki által hozzáférhető és igénybe vehető közlési csatornájának létezése sem fenyeget azzal a veszéllyel, hogy akár a legaljasabb háttérhatalmi akciókra teljesen fény derülne, vagy hogy kitervelőiket és végrehajtóikat felelősségre vonnák (vagy legalább kivonnák a forgalomból). Holott a világkereskedelmi tornyok árnyékában meghúzódó 7. számú épületről már jóideje minden kétséget kizáróan kiderült, hogy nem volt mitől hirtelen felrobbannia és kártyavárként összedőlnie – hacsak nem titkosszolgálati ügynökök tervszerű beavatkozása által. Az összességében közvetlenül is több ezer ártatlan ember halálát okozó aljas akció kitervelői és végrehajtói közül a haja szála sem görbült senkinek, vagyis még (már) egy ilyen nagy horderejű, páratlan nagyságrendű aljasság sem képes kiverni a biztosítékot (elérni az ingerküszöböt) akár a szellemi létre, akár az ösztönlétre hangolt emberi egyedeknél.

S éppen a világméretű és világrengető aljasságok gyors elszaporodása mutatja, hogy 21. századunkra a világuralmi erők mennyire elpofátlanodtak, és mennyire nyeregben érzik magukat. Még be sem fejeződött a Covid-19 fedőnevű világuralmi hadművelet, s már az orosz-ukrán háború ürügyén igyekeztek kirobbantani egy újabb világháborút, amelynek pontosan ugyanazok a céljai, mint a korábbi kettőnek: a háború „felelőseire” mutogatva, a háborús hisztériát kihasználva, a háborús körülményekre hivatkozva tartósan tönkretenni (kicsinálni) mindenkit, aki nem a köreikhez tartozik; s kiváltságosként és beavatottként ismét akkora hasznot húzni, amellyel újra megerősíthetik némileg megrendült anyagi és birodalmi helyzetüket, s gőzerővel állhatnak neki régóta dédelgetett álmuk beteljesítésének, az Új Világrend megalkotásának.

Az emberiség közös szerencséjének mondható, hogy a szellemre, illetőleg a lélekre hangolt egyedek mellett egy harmadik számottevő csoport is létezik: azoké, akik lelkük és szellemük kölcsönös támogatására, harmonikus együttműködésére vannak hangolva. Nevezzük őket értelmes lényeknek.

4.10. Az ember mint értelmes lény

Mivel itt sem képességről, hanem készségről, fogékonyságról (lelki–szellemi beállítottságról, ráhangoltságról) van szó, fontos hangsúlyozni, hogy az értelmességnek egyáltalán nem feltétele a kimagasló szellemi képesség, hanem elegendő (közkeletű megfogalmazással élve) a „józan paraszti ész”, vagyis egy átlagos (hétköznapi) szellemi szint. Ehhez azonban egy olyan természetes („józan”) lelkiség társul, amely a szellemet nem engedi teljesen elrugaszkodni sem a földi, sem az égi (természetfeletti) valóságtól. Az így hangolt ÉN (értelmes ÉN) tudatában van annak, hogy a szellem lelketlen elszabadulása, a közösségi, erkölcsi, lelkiismereti szempontok figyelmen kívül hagyása az emberi léleknek és méltóságnak, s végső soron a közösségeknek, társadalmaknak végzetes torzulásaihoz (erkölcsi és szellemi hanyatláshoz, zsarnoksághoz, népirtáshoz) vezethet.

Az értelmes ÉN arra van hangolva – sőt késztetve és kényszerítve –, hogy igyekezzék megérteni; a tisztánlátása, lényeglátása birtokában pedig igyekezzék értelmesebbé tenni a világot. Még akkor is, ha emiatt személyes hátrányok, veszteségek érik: kiközösítik, meghurcolják, ellehetetlenítik. Az ő számára tehát az igazság kiderítése, kimondása és érvényre juttatása még a saját érvényesülésénél, elfogadottságánál is előrébb való. „Sokkal kifizetődőbb sokadmagunkkal tévedni, mint magányosan birtokolni az igazságot” – fogalmazta meg találóan egy francia politikus.

Ilyen értelemben nevezhető ez a lelki–szellemi szint a NEM ÉN állapotának. Kikerülvén ÉN-központúsága bűvköréből, az erre hivatott (hangolt) emberi egyed számára a teljes – mondhatni: istenes – igazság is hozzáférhetővé válik. Márpedig az emberhez méltó élet kiteljesedésének feltétele a teljes igazság kiderítésére, hirdetésére és érvényesítésére való törekvés, méghozzá minden sorsdöntőnek tekinthető kérdésben. Amilyen például egy világjárvány, egy világuralmi hadművelet, egy világháború, vagy egy új világrend.

Ezért aztán a Teremtő az emberiség egy harmadik – szóban forgó – részét arra hangolta, hogy ők az igazságszeretet (igazság és szeretet) útját kövessék, s ily módon járuljanak hozzá a lélek és szellem minél teljesebb összhangjához (harmóniájához).

És éppen ők – a tisztán látni igyekvők, a méltó emberi létre törekvők – voltak azok, akik merészeltek szembeszállni a 2020-ban ránk szakadt, Covid-19 fedőnevű világuralmi önkénnyel; akik a legelső gyanús, érthetetlen és értelmetlen intézkedéseknél, az ezeket támogató önkényeskedéseknél hangjukat hallatták, kétségeiket hangoztatták. A másik két embercsoport tagjai megbélyegezték, megszégyenítették, kiközösítették őket. A legtekintélyesebb kételkedők és tisztánlátók közül néhányan váratlanul, rejtélyes hirtelenséggel meghaltak, másokat kiüldöztek az orvos- vagy tudóstársadalom berkeiből, megint másokat rendőri erőkkel zaklattak, rémhírterjesztéssel vádoltak. A politikának, tudománynak, egészségügynek és médiának a világuralmi háttérerőkhöz igazodó főárama vagy agyonhallgatta őket, vagy ha ez már nem volt lehetséges, összehangolt támadást zúdított rájuk.

5. Rövid helyzetértékelés

A főáramoknak a háttérerőkhöz való ilyen mérvű igazodása, a háttérerők ennyire készséges kiszolgálása bár semmiképpen sem előzmények nélküli, de mégiscsak figyelemre méltóan új és fontos fejleménye történelmi időnknek. A demokratikus, liberális kellékek és szólamok között űzött világméretű önkényeskedés, a módszeres hazudozás, a kampányosított megtévesztés, a mértéktelen megvesztegetés, zsarolás és fenyegetés mostanság jutott el olyan szintre, s vezetett el olyan mérvű erkölcsi–szellemi hanyatláshoz, hogy immáron az is kétséges: az értelemmel megáldott emberi egyedek egyáltalán bírhatnak-e tenni ellene bármit is.

A gátlástalan szellemi létre hangolt (lelki–érzelmi fogyatékkal élő) embertársaink a folyamatosan gyarapodó tapasztalataik és ismereteik birtokában egyre sikeresebben veszik (kényszerítik) rá ösztönlétre hangolt (szellemi korlátoltsággal élő) embertársainkat arra, hogy elfogadják, sőt támogassák azokat az eszméket és törekvéseket, amelyek egy új világtársadalom – az Új Világrend – megalapozását és megvalósítását szolgálják. Azok a törésvonalak – szakadékok –, amelyek számító és haszonleső, de ugyanennyire lelketlen ügyködésük nyomán támadnak a különféle emberi közösségekben, még jól is jönnek nekik, mert így még inkább számíthatnak arra, hogy az ösztönlétre hangoltak is bőven kiveszik a részüket az igazságkeresők elnémításából és az igazságok elhallgatásából.

Azt gondolhatnánk, hogy minden országnak, nemzetnek ott van az értelmiségi rétege, amelynek már a nevéből is fakadó feladata (elhivatottsága), hogy értelmes megoldásokat keressen és kínáljon a társadalmi törések és válságok elhárítására. Csakhogy a valóban értelmes ÉN-nek (NEM ÉN-nek) fogalmi velejárója, hogy képes felülemelkedni ÉN-ösztönei parancsán: az igazság kiderítése és kimondása fontosabb számára, mint az önvédelem és az önérdek-érvényesítés. Márpedig a Covid-19 ürügyén teremtett önkényuralmi helyzet világszerte azt bizonyította be, hogy az ún. értelmiséghez tartozók elsöprő többsége valójában szintén ösztönlétre, azaz szellemi korlátosságra van hangolva. Kiváló szellemi képességeiket egyáltalán nem a teljesebb igazságok, mélyebb összefüggések kiderítésére és hirdetésére mozgósították, hanem inkább az ösztönös álláspontjuk alátámasztására, szolgai viselkedésük (feltétlen és felelőtlen igazodásuk, együttműködésük, engedelmességük) igazolására, önérzetük, önbecsülésük megvédésére.

Ennek tudható be, hogy az ún. értelmiség részéről még olyan országokban sem alakult ki szélesebb körű ellenállás, amelyeket – a járványveszély ürügyén – a legerőszakosabb, legkíméletlenebb módon sújtottak különféle önkényeskedésekkel. Ennek folytán például Kanada miniszterelnöke úgy bánhatott el a kovidönkény ellen összefogó kamionos szabadságharcosokkal, ahogy neki tetszett. Franciaország népe pedig ismét megválasztotta elnökének Macront, ezzel is megerősítve őt abban, hogy a továbbiakban is kedvére bevetheti rendfenntartóit azokkal szemben, akik tiltakozni merészelnek a járvány ürügyén bevezetett zsarnoki intézkedések, szabadságmegvonások ellen.

6. Vészkijárat

Adódik a kérdés: ha a Teremtő akaratából, céltudatos megfontolásából lettünk olyanok, amilyenek – lettünk megkerülhetetlenül erre vagy arra hangolva –, akkor hogyan bírhatunk kimászni a lelketlen világuralmisták teremtette, mostani és jövőbeni csávákból? Létezik-e valamiféle menekülési útvonal a gyorsan terebélyesedő önkény elől? Bárminemű vészkijárat a világuralmisták előidézte veszélyhelyzetekből? Segíthet-e bármit például az értelemre, igazságkeresésre hangoltak igehirdetése, szabadságharca?

Az észre hangoltak határozottan látják, honnan hova akarnak eljutni, lévén pedig lelki–érzelmi fogyatékkal élők, nem érdekli őket embertársaik bárminemű igazsága, akár anyagi, akár lelki nyomorúsága. Az ösztönre (engedelmességre, önvédelemre) hangoltak meg jobb szeretik a maguk mai kényelmét, biztonságát, elismertségét és elfogadottságát annál, semhogy eszüket a holnap esetleges veszélyeinek feltárására és elhárítására mozgósítsák – hát még olyan áron, hogy korábbi oltáshitű álláspontjuk feladásával elvakult (bigott) embertársaik – családtagjaik, szomszédjaik, barátaik, főnökeik – haragját, bosszúját is magukra zúdíthatják.

Mindezeket látva s tudva: remélhető-e, hogy az igazságra törekvők szabadságharca nyomán megváltozik az akár lelkileg korlátos szellemi létre, akár szellemileg korlátos ösztönlétre hangoltak felfogása, magatartása? Remélhető-e, hogy elhagyják majd a főáram kínálta, vonzó, éppen uralkodó szellemi divatot vagy biztonságosnak tűnő nyájmeleget, kitéve magukat gúnynak, megvetésnek, kiközösítésnek, állásvesztésnek?

Tudván tudva, hogy a távoli múltban már több fejlett civilizáció is teljesen elpusztult, s néhány meghökkentő régészeti leleten kívül jószerivel semmi nem maradt belőlük, nem lehetünk biztosak abban, hogy ez a most tapasztalható, káprázatos technikai–technológiai fejlődés nem fog ugyanoda torkollani. A lelketlen szellemi létre hangoltaknak az az egyre eltökéltebb törekvése, hogy minden létező természetest mesterségessel váltsanak ki, ily módon téve szabadon kezelhetővé és könnyedén felügyelhetővé őket; s ennek megvalósítása érdekében akár járványok és háborúk tömegét is készek rázúdítani embertársaikra; nos, ez a fejlődési, haladási irány a mi civilizációnkat is könnyűszerrel távoli elődei sorsára juttathatja.

Mégis, némi reményre jogosítanak fel az alábbi felismerések, összefüggések:

A növekvő veszély és a tartós fenyegetettség érzete az emberi társadalmaknál is járhat hasonló eredménnyel, mint a hangyatársadalomnál: ott ilyenkor több katona fejlődik a lárvákból; nálunk meg áthangolódhatnak az addig másra beállítódott emberi egyedek, s többekben támadhat késztetés az igazságkeresésre és ellenállásra. Láttunk már olyat a világtörténelemben, hogy hirtelen egész népeket ragadott magával a szabadság szelleme, s 1990-ben, Romániában még az sem bizonyult igaznak, hogy „a puliszka nem robban”.
Akár a politika, az egészségügy vagy a sajtó fősodrában is akadhatnak olyanok, akik értelemre vannak hangolva: eszükkel–lelkükkel felfogják, érzékelik a létveszéllyel fenyegető visszásságokat, a háttérhatalmi, világuralmi hamiskodásokat; de vagy nincs elegendő bátorságuk, elszántságuk, hogy nyílt ellenállásba fogjanak, vagy pedig úgy ítélik meg, hogy többet tehetnek az ügyért – a háttérhatalmi mesterkedések gyengítéséért, szabotálásáért –, ha rejtőzködő véleményükkel pozícióban, fedésben maradnak, s így (innen) teszik meg a kívánatos lépéseket a mindenkori lehetőségek függvényében. Magam is személyesen megtapasztalhattam, milyen sokat jelent a fősodor belső berkeiből kapni kedvező visszajelzést és bátorítást szabadságharcunk folytatására. Azzal pedig minden hazai ellenállónak – ellenállással kacérkodónak – érdemes tisztában lennie, hogy a magyar kormánysajtó zászlóshajójában nemrég megjelent cikk korszakos pálfordulásra utal. „Óvakodjunk a vírusszakértőktől” – szólít fel a kovidhisztériából való kijózanodásra, a világuralmi önkény elutasítására már az írás alcíme is. A honi korlátos hatalom csúcsáról tehát félreérthetetlen üzenetet küldtek: már ott is tisztában vannak a valós helyzettel, de a háttérhatalommal való nyílt ütközést még kerülnék; viszont minden józan paraszti ésszel megáldott magyar állampolgár részéről szívesen vennék, ha a maga helyén, a maga módján, a maga lehetőségei szerint besegítene a kovidos világuralmi önkény megfékezésébe, felszámolásába.
Önmagában a józan észre (értelemre) hangoltak igazságküzdelme, igehirdetése egészen addig viszonylag csekély eredménnyel jár, amíg hathatósan be nem segít a nyers valóság. Az eleve jóhiszeműségre, engedelmességre hajló emberi egyedek sokáig csupán annyit érzékelnek, hogy ellentmondások támadtak a főáramú ígéretek és a valóság között. Az elit által egybehangzóan s ezért is könnyűszerrel megvezetett embertömegek ekkor még a fülük botját sem mozdítják az igazságkeresők figyelmeztetéseire; vagy ha mégis, csak azért, mert kekeckedésnek és zaklatásnak veszik. Észlelik ugyan, hogy például a kezdetben megváltásként beígért egyetlen „oltásból” – a vészes gyorsasággal ideiglenesen jóváhagyott kísérleti szerekből – a főáram idővel már kettőt, aztán hamarosan hármat, aztán már még többet tartott szükségesnek mindenki által felvenni „a világjárvány megállítása érdekében”; mivel azonban eleve nem óhajtják kétségbe vonni az illetékeseknek sem a tisztességét, sem a hozzáértését, ezért az ellentmondást inkább a maguk sajnálatos ismerethiányának tudják be, vagy pedig annak, hogy váratlan nehézségek adódtak. De arról ekkortájt még teljesen meg vannak győződve, hogy a kormány és a különféle hatóságok csakis jót akarhatnak nekik. „Hiszen miért is akarnának rosszat? Miért is akarnának direkt ártani nekünk? Miért is akarnának az életünkre törni?!” Lélekvezérelte meggyőződésük alátámasztására (annak rendje és módja szerint) az eszüket is mozgósítják, s önmaguk és környezetük megnyugtatására sietnek leszögezni a kétes vakcinákról: „Igen, lehetnek, sőt vannak is mellékhatásaik. Igen, még halálos áldozatok is előfordulhatnak. Ámde mennyivel többen halnának meg akkor, ha nem oltakoznánk. Aratna a halál!”

Ezért a korai igehirdetés leginkább abban játszik fontos szerepet, hogy segít egymásra találniuk és lelkiekben (igazukban) megerősítést nyerniük azoknak, akik másképp látják és másképp értelmezik a valóságot, mint akár a szűkebb környezetük, akár a fősodor; s emiatt különféle hátrányok érik vagy érhetik őket. A kovidos önkényeskedésnek ebben a szakaszában az igazságkeresésre hangoltak legfontosabb feladata (mondhatni: istenes küldetése), hogy gyűjtsenek és – mellékáramú csatornáikon – szivárogtassanak szét minél több hiteles adatot, bizonyítékot a főáramú hazugságokkal, megtévesztésekkel szemben. S legyen türelmük kivárni, amíg úgy istenigazából el nem jön az ő idejük: amikor a valóság vaskos tényei elkezdenek szembe menetelni a fősodor sulykolta, hamis valóságképpel. Például kiderül, hogy az oltottak is megfertőződnek és megfertőznek; vagy hogy a családban s a közeli ismerősök között is akadnak olyanok, akik áldozataivá váltak a mellékhatásoknak vagy a hivatalos egészségügyi eljárásrendnek, a kórházi, háziorvosi félrekezeléseknek; vagy kiderül, hogy a természetes immunrendszer jobban, tartósabban véd a megfertőződésektől, ráadásul káros mellékhatások és felesleges kockázatok nélkül. Ekkor aztán hirtelen megszalad a kereslet a tisztánlátók igazságaira, felfedezéseire, elemzéseikre, mellékáramú valóságértelmezéseikre. 2021-ben akadt olyan „másként gondolkodós”, kovidos cikk a Szilaj Csikón, amely pár nap alatt százezres látogatottságot ért el...

A mind kényelmetlenebb s kiábrándítóbb tények szembejövetele és az igazságok immáron módszeres cenzúrákkal is megakadályozhatatlan szétszivárgása nyomán végül csak elérkezik az az idő is, amikor hirtelen megugrik a kételkedők s az elégedetlenkedők száma. Ráadásul a szellemi létre és az ösztönlétre hangoltak köreiben egyaránt.

A Covid-19 fedőnevű világuralmi haditerv globális kidolgozói és működtetői, valamint behálózott helytartóik azzal jól kalkuláltak (számító szellemiségükhöz híven), hogy főáramú csatlósaik segítségével jószerivel az egész világot sikeresen becsaphatják, megvezethetik, kordában tarthatják. Az igazságkeresők és tisztánlátók kívül estek a köreiken, őket könnyűszerrel lehetett hitelteleníteni, agyonhallgatni. Azzal azonban nem számoltak, hogy a pénz olyan hatalmas szentélyei, mint a köreikbe tartozó biztosítótársaságok, az életbiztosítási szerződéseik megkötéséhez nem nélkülözhetik a „kovid elleni oltások” tényleges egészségügyi kockázatának valóságos ismeretét.

Egy okos befektetési tanácsadó – aki abból él, hogy mindenki más előtt utánanéz váratlan történések háttérbeli összefüggéseinek – összeállt egy biztosítás-iparági elemzővel. Megállapították, hogy a OneAmerica biztosító társaság sokkoló bejelentése, amely szerint a munkaképes korúak halálozási aránya a járvány előtti szinthez képest elképesztő, 40%-os növekedést mutat, egyáltalán nem egyedi tapasztalat, hanem világszerte több más biztosító társaság is hasonlóan drámai növekedéssel szembesült. A váratlan fejlemény az amerikai temetkezési vállalkozásokat sem hagyta érintetlenül: 2021-ben nagyszerű évet zártak a 2020-as évhez képest, a részvényeik értéke 40 százalékkal emelkedett. Az egyre gyorsabb árfolyam-emelkedés a tömeges oltatásokkal vette kezdetét. Miként okos befektetőnk fogalmazott: „Nem kell atomtudósnak lenni ahhoz, hogy összekapcsoljuk ezeket."

Mint ahogy az ösztönlétre hangolt emberi egyedek sem sietnek feladni mai kényelmüket és biztonságukat egy távoli szebb s emberhez méltóbb jövő reményében, ugyanígy az „okos”, „számító” pénz sem siet feláldozni magát korszakunk ezerrel nyomuló utópiája, az Új Világrend oltárán. Pedig ami a vakcinacégeknél történt tavaly, s amit idénre jósoltak, „zene a részvényesek fülének”: 2021-ben 81 milliárd dollár volt a bevételük a vakcinákból és a vírusellenes szerekből, 2022-ben pedig már meghaladhatja a 102 milliárd dollárt! „Ugyanakkor akadnak néhányan, akik hallják az építmény összeomlását megelőző zajokat – állapítja meg állhatatos igazság- és összefüggés-keresőnk –, és ezek történetesen a Wall Street legjobbjai, az okos pénzesek, akik óramű pontossággal megelőzik a nyáj fennmaradó tagjait a menekülésben.” Ők ugyanis már világosan látják: a szóban forgó biztosító társaságok hiába siettek bizonygatni, hogy az elhalálozás elképesztő megugrása nincs összefüggésben a koronavírus elleni tömeges és többszöri oltatással, a bizonyítékok megkerülhetetlenül a vakcinákra mutatnak mint tényleges okozóra.

A Moderna részvényei a csúcshoz képest máris 70, a Pfizeréi pedig 19 százalékkal estek vissza. „A Pfizer és a Moderna befektetői menekülőre fogták – Vannak dolgok, amiket a Wall Street akkor sem hagy figyelmen kívül, amikor a fősodratú média hallgat róluk” – adta hírül a legkiválóbb igazságharcosaink egyike.

Befektetési tanácsadónk várakozása szerint a Moderna nullán, a Pfizer pedig részvényenként tíz dollár alatt végzi. Méghozzá a következő – ugyancsak megkerülhetetlen – összefüggésekből adódóan.

Mint ismeretes, az oltóanyaggyártók vészhelyzeti sürgősségi felhasználási engedélyt kaptak, ami azt jelenti, hogy nem vonhatók jogi felelősségre a kísérleti vakcinákból eredő halálesetekért vagy bekövetkezett egészségromlásokért.

Csakhogy az Amerikai Egyesült Államok legfőbb gyógyszerhatósága, az FDA a Pfizerrel együtt megpróbálta elrejteni a klinikai adatokat. Mi másért, mint hogy csaltak. A végül bírósági úton napvilágra kényszerített adatok szerint a vakcinával kezelt csoportban több haláleset történt, mint a placebocsoportban. Ilyen esetben nem szokás engedélyt adni egy gyógyszerkészítményre. Tehát csaltak, hogy a vakcina használatba kerülhessen, s ugyancsak csaltak, amikor biztonságosnak és hatékonynak állították be, hogy a beadatására ösztönözzenek.

E rejtett összefüggések szóban forgó felfedezője azt állítja, hogy perek lavinája fog megindulni, amint a biztosítási ipar feltárja az mRNS COVID-19 vakcinák szövődményei miatt bekövetkező halálesetek tömegét. Márpedig ha a biztosítók és a vakcinagyártók csakugyan birokra kelnének egymással, jó, ha tudjuk, hogy az életbiztosítási piac értéke az Egyesült Államokban mintegy 900 milliárd dollárt tesz ki, a vakcinapiacé pedig ennél lényegesen kevesebbet.

Sajnos számolnunk kell azonban azzal az eshetőséggel is, hogy az Új Világrend kíméletlen építői, a rejtőzködő világuralmi hálózatukkal és a szabad felhasználású, lelketlen eszükkel meg tudják akadályozni, hogy a terveiknek bárki is útjába álljon. Szemlátomást úgy vélik, hogy a hosszú, évtizedek, sőt valójában már évszázadok óta tartó előkészítő munkájuknak, valamint a legújabb idők káprázatos civilizációs vívmányainak köszönhetően eljött végre az ő idejük. Szó szerint nem ismernek sem Istent, sem embert, csak hogy merész álmukat, a világ feletti teljes uralom megszerzését, beteljesíthessék. A jóelőre beígért, sőt, szimulációs gyakorlatokkal alaposan kimunkált járványaik – akár a kovidos, akár legújabban a majomhimlős – ugyanazt a célt szolgálják: egészségügyi diktatúra keretei között kialakítani olyan önkényuralmi eljárásrendet, amelynek segítségével a várható lázongások, felkelések sikeresen megfékezhetők, letörhetők. Biztosak lehetünk abban, hogy Kanada kamionos szabadságharcának kíméletlen leverésekor a világuralmi hálózat minden tagja, minden rejtőzködő ügynöke elégedetten, sőt felvillanyozva dörzsölte tenyerét.

De abban is biztosak lehetünk, hogy az idő – minden látszat ellenére – az igazságnak dolgozik.

Még akkor is, ha Kanada esetében megint tanúi lehettünk annak: az embert mint ösztönlényt habár viszonylag hamar és könnyen magával tudja ragadni a szabadság lelkesítő szelleme, az önkény felerősödésére még hamarabb vissza tud vonulni, újra engedve együttműködésre és engedelmességre biztató hajlamainak.

S az idő még akkor is az igazságnak dolgozik, ha az emberiség a történelem során valójában soha nem volt még olyan csávában, mint most. Az őrjítő gyorsasággal fejlődő digitális technológia és technika az emberi egyedek olyan mértékű, „valós idejű” megfigyelését és szabályozását teszi lehetővé, hogy emiatt könnyen a világuralmisták kiszolgáltatottjaivá, prédáivá válhatunk. Hogy ez csakugyan így legyen, hogy ez valóban bekövetkezzék, azon nap mint nap jól megfizetett, lelketlen tudósok százai, ezrei buzgólkodnak. A Pfizer vezérigazgatója a napokban mutatta be a davosi elitnek az új WiFi Microchip tablettákat. Mint elmondta, egy biológiai chip van benne, s amikor a tabletta feloldódik a gyomorban, a chip jelzi, hogy a gyógyszert megemésztették. Az orvosok és a biztosító társaságok így tudni fogják, hogy a páciens pontosan teljesítette-e az orvos előírásait.

A magunk – mint lehetséges prédák – szempontjából mindez a következőt riasztó tényt és rejtett összefüggést jelenti: a világelit működteti a globális gyógyszergyárakat és a nagy pénzű biztosítótársaságokat; előbbiek lefizetik a kutatókat és megvesztegetik az orvosokat; az utóbbiak meg kötelezik az ügyfeleiket az orvosi előírások betartására. Ha pedig valaki felmondaná az életbiztosítását, majd egy olyan digitális, ún. társadalmi kreditrendszer keretében rónak ki rá büntetőpontokat és büntetéseket, amilyen „kommunista” Kínában már évek óta működik, „liberális” Európában – történetesen Olaszországban, Torontóban – most kezdenek kísérletezni vele, de már Kanada „demokrata” miniszterelnöke is kinyilvánította az iránta való csodálatát.

E riasztó fejlemények ellenére is van azonban okunk bizakodni abban: van menekülési út, van vészkijárat.

Igaz, a Teremtő – saját teremtői logikájából fakadóan – az emberiség egy részének a lelki, egy másik részének a szellemi képességeit árnyékolta le (hangolta el). Ám saját történelmünkkel bizonyította be számunkra, hogy az igazság szeretete s az emberhez méltó, értelmes élet iránti vágy kiirthatatlan az emberi fajból. Lehet, hogy az ellentámadásba lendülő önkény elől – mint Kanadában is – hamar visszavonulót fújunk, s visszazökkenünk igazodó, együttműködő és engedelmeskedő létállapotunkba. Ám a jóhiszeműségünk már megrendült, önbecsülést és méltóságot a főáram kiszolgálásából, a „kekeckedő” igazságkeresők megvetéséből többé már nem nyerhetünk. Az igazság ott parázslik szerte a felszín alatt, s minél inkább ránk nehezedik az önkény, minél inkább nő a világuralmisták nyomása, annál inkább várható, hogy egyszer csak tömegesen megelégeljük. S olyat teszünk, amit ma még csak el sem tudunk képzelni.

Ki tudta volna elképzelni kétezer évvel ezelőtt, hogy emberek tömegei hajlandók inkább a föld alatt élni – városokat építeni, azokban elrejtőzni, meghúzódni –, semhogy feladják keresztény hitüket. Régészek nemrég tártak fel egy ilyen települést Törökországban; becslések szerint akár 60-70 ezer ember is elférhetett ott.

Minként elemzésem elején említettem, hangyatársadalmak kutatói figyelték meg, hogy ha a vonuló hangyák egyikét-másikát felszippantják, a többiek, mintha mi sem történt volna, zavartalanul haladnak tovább. Ha azonban egy felderítőt szippantanak fel – semmiféle jelzésre időt nem hagyva neki –, erről, rejtélyes módon, a többi felderítő is rögtön tudomást szerez, s mind azonnal visszafordul fészkük védelmére.

A Teremtő megfontolásából ők így, erre, természetfeletti összeköttetésre vannak hangolva. Együgyűség lenne feltételeznünk, hogy az emberi társadalmakat, az emberi egyedek lelkét és szellemét ne fognák össze s ne szabályoznák hasonló természetfeletti létezők. Nehéz nem észrevenni, hogy az ősi keresztény hitnek és az értelmes ÉN-nek ugyanaz a forrása. A lelki fogyatékos szellemnek, a világuralomra törő önkénynek ezért nincs – és nem is lesz soha – esélye a végső győzelemre.

Kapcsolódó írások: