Gyimóthy Gábor: Egy kis csillagászat (VI.) Bolygók és exobolygók (3. rész)
(A helyesírás néhány esetben a szerző saját megfontolásait követi. Ld. a *-gal jelölt lábjegyzetet!)
Azon azonban érdemes eltűnődni, hogy mi véletlen és mi nem az? Amikor egy csillag eléggé fölforrósodott a közepe felé zúduló hidrogéntől, begyullad az „atom-máglya”. Ez nem véletlen. A hidrogén atomok egy bizonyos hőfokon és bizonyos nyomás alatt, hélium atomokká egyesülnek, iszonyatos hőenergiát termelve (nem írom le Einstein híres képletét), ami kifelé irányuló nyomást kelt és megakadályozza az anyag további zuhanását a csillag középpontja felé. Egyensúly alakul ki a tömegvonzás és a kifelé irányuló nyomás között. Ez az egyensúly a Nap típusú csillagoknál akár tízmiliárd évig is gyönyörűen működhet. A vörös törpe csillagoknál sokkal tovább, mert csak lassan használják el az „üzemanyagukat” (a Hidrogént), amely a kifelé irányuló nyomást fönntartja.
A Naprendszer keletkezése (és az összes többi bolygórendszer keletkezése is) egy nagy-nagy por- és hidrogénfelhőből indul ki, amely tanácstalanul rostokol a csillagközi térben mindaddig, amíg a közelében föl nem robban egy szupernóva. Ennek a robbanásnak a tolóereje sűrűbbé fújja a felhőt, amitől a felhőben lévő anyag tömegvonzása „erőre kap”, azaz már elég hatékonnyá válik ahhoz, hogy az anyagot a felhő közepe felé vonzza. Ez a vonzás annál erősebbé válik, minél sűrűbb a felhő, és végül az anyag központ felé irányuló zuhanását okozza. Mindez kavarogva történik és a kavargásban itt-ott sűrűbb örvények keletkeznek, amelyekből aztán a bolygók és a holdak alakulnak ki. Mint ahogy föntebb említettem, a központban az anyag súrlódva zuhanó betódulása és nyomása olyan hőfokot okoz, amitől „begyullad” az atommag-összeolvasztó folyamat. Ez lesz a Nap, azaz a bolygórendszer központi (anya) csillaga.
Miért forog és kavarog ez az egész? Egyrészt azért, mert amikor a születendő bolygórendszer még mint porfelhő lebzsel a térben, nehéz úgy lebzselnie, hogy a környezetéhez viszonyítva teljesen mozdulatlanul álljon. Érdemes lenne kiszámítani, hogy egy fényév átmérőjű felhő szélén hány centiméter óránkénti elmozdulás kell ahhoz, hogy a végén a csillaggá sűrűsödött anyag 25 nap alatt forogjon a tengelye körül (így forog a Napunk). Ugyanis ha valami csak egy kicsit is forog, annak perdülete is van, és természetesen tehetetlenségi nyomatéka is. Ha ez a forgó valami úgy sűrűsödik, hogy összehúzódik, tehát kisebb lesz, a tehetetlenségi nyomatéka csökken, viszont a perdülete megmarad. Ez gyorsabb forgást eredményez. Jó példa rá a piruettező műkorcsolyázó fölgyorsuló forgása, ha a forgásközben kitárt karjait magához húzza. Másrészt, ha valami megfújja a felhőt, amivel elindítja a sűrűsödést, ha nem pontosan a közepe felé fúj, az is okozhat enyhe forgást.
Vita, illetve inkább tanakodás folyik arról, hogy mi indíthatta el Naprendszerünk keletkezését, ugyanis nem csak szupernóva lehetett a „fújó”. Létezik egy ritka csillagfajta – ha jól tudom, eddig csak kereken háromszázat találtak a Tejutunkban –, ez a Wolf-Rayet-csillag. Óriási csillagok, 40-50-szeres naptömeggel, és nagyon rövidéletűek. Nem robbannak, de nagyon erős anyagszél áramlik felőlük minden irányba. Ez a szél is elég erős lenne ahhoz (ha a csillag nincs túl messze), hogy sorsdöntő lökést adjon a rostokoló por- és hidrogénfelhőnek.
Miként lehetne kideríteni, hogy valaminél, ami 4,6 miliárd évvel ezelőtt történt, szupernóva, vagy Wolf-Rayet-csillag volt-e a tettes? Meteoritokból. Szerencsénkre jónéhány meteorit potyog a Földre, a legkülönbözőbb fajtákból. Például, ma már ismerünk száz olyan meteoritot, amely a Marsról származik. Vannak olyan meteoritok, amelyek egészen a Naprendszer keletkezésének elején születtek. Ezekben különböző, rádióaktív anyagokra vadásznak a kutatók, és néha találnak is bennük Vas-60, vagy Alumínium-26 izotópot. Kérdés, hogy mennyit és hány meteoritban? Ha a Vas-60 lenne többségben, akkor az szupernóvát leplezne le a Naprendszer „bábájaként”. Ha az Alu-26-ból lenne több, akkor az a WR-csillagot valószínűsítené, mint porfelhő összefújót. A vita és a találgatás még folyik, de 2017-ben már találtak Alu-26-ot tartalmazó meteoritot.
Hihetetlen, hogy a meteoritok milyen csatangolást, vagy inkább rajcsúrozást végeznek a Naprendszerben. Az egyik Apolló kiküldetés legénysége véletlenül olyan anyagot hozott haza, amelyben egy darab földi kőzetet is találtak, és az csak meteoritként kerülhetett a Földről a Holdra. Az ilyesmit jó nagy kisbolygók becsapódásainak köszönhetjük, amelyek iszonyatos energiája képes földi anyagot olyan magasra földobni, hogy az átmegy a Föld légkörén és elhagyja a Föld tömegvonzását, aztán kódorog az űrben, mígnem valamelyik égitestre leesik.
A Naprendszer kialakulását még nem is olyan régen úgy képzelték el, hogy minden szépen úgy keletkezett, ahogy azt ma látjuk. Igaz, a Föld méretéhez képest óriási Holdunk létezése talány volt. Részben, mert a Naphoz ilyen viszonylagos közelségben aligha keletkezhetett úgy, mint ahogy például a Jupiter-holdak születtek, bizonyos mértékig örvénylő anyag- és törmelékcsomókból, amelyek között a főörvényből a Jupiter lett. Az is valószínűtlennek tűnt (bár régebben voltak ilyen elméletek), hogy a Föld „befogta” volna magának az éppen erre járó, és hozzánk túl közel vetődő Holdat. Aztán, amikor elemezték a Holdról visszahozott anyagot, kiderült, hogy a holdanyag majdnem teljesen azonos a földkéreg anyagával, csak a nehezebb fémek hiányoznak belőle. Új elméletre volt szükség. Kitalálták, hogy ehhez a Holdnak a Föld kérgéből kellett valahogy kiszakadnia, és ez úgy történhetett, hogy a Földbe belerohant egy Mars-méretű bolygó. Ezt a feltételezett bolygót el is nevezték Tejjának (Theia). Legújabb kutatások és számítások szerint, két súlyos (az ottani környező anyagnál súlyosabb) tömeg ólálkodik Afrika és a Csendesóceán alatt, 3000 km mélységben, amelyek talán Tejja maradványai. (A Mars átmérője fele a Föld-átmérőnek, a tömege pedig egytized földtömeg.) Hogy egy ilyen karambol mekkora disznóságot eredményez, az a becsapódó égitest sebességétől függ. Igenám, de a számítógépeken folytatott szimulációi egy ilyen ütközésnek, sehogy sem akartak „zöldágra vergődni”. A kialakult helyzetet sem egy „telitalálat”, sem pedig egy súrlódó ütközés nem akarta „keletkeztetni”. Ma kezdik sejteni, hogy esetleg nem is csak egy ütközés történt, hanem több is, és esetleg több „hold” is keletkezett így, amelyek aztán összverődtek egy Holddá.
Furcsa volt elképzelni a szép rendben keringő bolygó-családban egy ilyen, véletlen vadócot, mint Tejja, és egy még véletlenebb ütközést, mindaddig, amíg nem kezdtek gyűlni az adatok a távoli csillagok körül fölfedezett bolygórendszerekről. Az első exobolygót, vagyis a Naprendszerünkön kívüli, más csillagot körülkeringő bolygót 1995-ben fedezték föl. Dögnagy bolygó volt, a Jupiternél nagyobb és nagyon közel keringett az anyacsillagához, azaz a „napjához”. Elindult az exobolygókra vadászó kutatás. 2009 ben fölküldték a Kepler nevű űrtávcsövet, amelyet kizárólagosan az exobolygók fölfedezésére szántak. Működési ideje alatt, 2018 októberéig, több mint 2000 bolygórendszert leplezett le. (2021-ben már több, mint 2600-at ismertünk.) Kiderült, hogy a mi Naprendszerünk egyáltalán nem tartozik a „normális” bolygórendszerek közé, azaz a fölfedezettek közötti, leggyakoribb típusok közé.
(innen folytatjuk)
* A magyar nyelv egyik – értékében eléggé szinte fel sem becsülhető – előnye más nyelvekkel szemben a pontos, hangzásszerinti írásmód. Ez ellen sokat vétkeztek azok, akik idegen szavakat írásmódjukkal együtt vettek át, figyelmen kívül hagyva, hogy az idegen nyelvekben a kiejtést más szabályok uralják, mint a magyarban. Itt főleg a kettőzött mássalhangzókra gondolok. Gyerekkoromban a teniszt még tennisznek, a mamutot még mammutnak írták. Ma viszont még mindig milliót, milliárdot, ellipszist, szimmetriát, allergiát, intelligenciát, kommunikációt, mottót, modellt, barakkot, agglomerációt és sok más szót, idegen írásmód szerint írunk, ami nem lenne nagy baj, ha mindenki ismerné e szavak helyes kiejtését. Sajnos azonban egy „elbunkósodási” folyamatot tapasztalok: sokan bizony ezeknél a szavaknál a kettős mássalhangzókat már – magyar módra – kettőzötten megnyomva ejtik. Emiatt e szavak kettős mássalhangzóinak egyike nem csak fölösleges, hanem már káros is, hiszen helytelen kiejtésre ösztökél. Ez ellen sürgősen tenni kell valamit! Részemről (valakinek el kell kezdenie!!) a fenti példákban, és ahol csak ilyen szavakra bukkanok, kiirtom a fölösleges – sőt: káros – második mássalhangzókat.
Kapcsolódó írásaink:
Gyimóthy Gábor: Egy kis csillagászat (VI.) Bolygók és exobolygók (1. rész)
Gyimóthy Gábor: Egy kis csillagászat (VI.) Bolygók és exobolygók (2. rész)
Augusztus húsz és huszadika, az UFÓ-s sorozat és a magyar helyesírás – Gyimóthy Gábor és a Szerk.
Gyimóthy Gábor: Mit csinál a Betelgeuze? – Egy kis csillagászat
Neo-geocentrizmus (Gyimóthy Gábor költeménye a Föld és a Hold különleges
Comments