Gyimóthy Gábor: „Hogy is volt az egykor régen?” – Világhálón elszabadult versem...
Alig több, mint két hónappal ezelőtt írtam egy verset, amely – ilyen rövid idő után – már saját lábán járja a világhálót, mégpedig név nélkül, és úgy, hogy valaki belefuserált az első versszakba. Én már két ismerősömtől kaptam meg a verset (az egyik ráismert a „stílusomra” és gyanította, hogy tőlem származik). Nem tudom, hogy' szabadulhatott el így, elvadulva. Eddig csak rokonoknak küldtem el és olyan jó ismerőseimnek, akiktől ilyen vad elszabadítás elképzelhetetlen... Ha már terjed, legalább ne úgy terjedjen, mint annak idején a Nyelvlecke, tele hibával, ahogy aztán rögzítődött, utólag teljesen kiirthatatlanul. Szívem vérzett, amikor Papp Lajos professzor úr (természetesen) a hibás változatot olvasta föl a csíksomlyói templomban...
Hogy is volt az egykor régen? Elmesélem, hogy’ volt ez, az,
réges-régen, nyolcvan éve.
Hallgasd végig – mobilodat
most röviden félretéve. –
Telefonnak tárcsája volt
s minden sarkon ált egy fülke,
amely csakis tantuszt kívánt,
a pénzérmet el nem tűrte.
Bár fejünkön, nagyon ritkán,
jelmezbálon volt csak turbán,
két város közti telefont
úgy hívták, hogy interurbán.
Nem volt tévé, csak rádió
(melyben recsegett az adás).
Igaz, volt zöld „varázsszeme”,
de csak ritkán jött a varázs...
Számítógép sem volt akkor,
ami ma oly híres – s hírhedt –
s a moziban őrült ritkán
láthattál csak színes filmet.
Fordulni kívánó autó
kis karocskát billegtetett,
mely a kocsi oldaláról
jobbra, balra integetett.
És a város bizony zengett
– habár unta Pest és Buda. –
Gumilabdaszerű volt a
gyakran használt autóduda.
Volt szódás, ki lovaskocsin
hordta a szódáját tova
és igencsak káromkodott,
ha csökönyös volt a lova.
Lovaskocsin jött a szén is,
ami kellett a fűtéshez.
Ma bezzeg a legtöbb ember
jó, központi fűtést élvez...
Jégszekrénybe a jegestől
táblákban vettük a jeget,
villamoson kalauz volt
s árulta a menetjegyet.
És a szennyest akkor bárki,
kényszerülten kézzel mosta.
A levelet kézzel írták
és gyalog hozta a posta...
A gyerekek vizet ittak
és nem is álmodtak róla,
hogy egszer majd kötelező
lesz szinte a kokakóla.
És régen a tyúklevesben
benne volt a csirke lába,
a zúzája és a feje...
és a szíve... és a mája...
(Ha kakas volt a tyúk helyett,
amelyet „végzetes baj ért”,
az asztalnál – mi gyerekek –
hadakoztunk a tarajért.)
Szombaton is volt iskola
és pisztolyt senki sem rántott,
ha a tanár – nem túl ritkán –
pofonvágott egy diákot.
A kenyeret az üzletben
csakis csupasz kézzel adták,
és a tejet – Uram fia! –
pasztőrizetlenül hagyták !
Nem volt ám műanyag palack,
ha tejért ment Tercsi, Panna,
nála volt a zománcozott,
kis, fedeles tejeskanna.
Nagyritkán csak szénanáthát
kapott ember lánya, fia,
és nem tört rá mindenkire,
mindentől az alergia.
A tej nem volt laktóz mentes.
Velőt is árult a hentes.
A liszt nem volt glutén mentes.
Kalapban járni volt rendes...
Ja, és nőkön nem volt nadrág !
Ez most jutott csak eszembe,
és – mint mondom – férfi nem volt
kalap nélkül, ezzel szembe’.
(Megmondhatom most őszintén,
azt se tudtuk, mi a glutén !
Szárazföldi patkány s matróz
nem tudta, hogy mi a laktóz...)
Télen nem volt paradicsom,
szőlő, eper, zöldpaprika,
de vidáman árult jódot
akkortájt még a patika.
A paradicsomnak nyáron
paradicsom volt az íze,
nem úgy, mint ma, hogy íze nincs,
csupán pompás piros színe...
Mai ember az életét
egészen más módon éli,
de tán örül, hogyha van még,
aki mindezt elmeséli...
Gyimóthy Gábor, Zollikerberg, 2021 II. 11.
Kapcsolódó cikkeink:
