VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

Gyimóthy Gábor: Idomok – avagy formatervezős emlékeimből (1.)

A 60-as évek közepétől – te jó Isten, lassan hozzá kell tennem, hogy a múlt század 60-as éveiről van szó, mert az idő úgy rohan, hogy a dolog maholnap már nem lesz egyértelmű! – Zürich közelében dolgoztam mint ipari formatervező. Gyönyörű, modern (még csaknem festékszagú) épület volt a munkahelyem, szinte az erdő szélén, kellően távol a várostól, sőt még kicsit a falutól is, amelyhez tartoztunk. Ha valakit érdekelne, a falu neve Gockhausen, amit Kakasházának lehetne magyarul mondani.

Kereken százan dolgoztunk ott. Mi öten, a formatervezők, csak testvér vállalata voltunk a nagy reklámügynökségnek, amely akkor Svájc harmadik legnagyobbja volt. Ketten közülünk csak grafikai tervezéssel foglalkoztak, például táblacsokoládé csomagolásának kialakításával. A formatervezés hármunkra hárult, ha volt mit formatervezni. Sajnos nem nagyon volt munkánk. Amikor a reklámügynökség vezetői elhatározták, hogy formatervező irodát iktatnak maguk mellé, úgy képzelték, hogy majd a sok, egészen különböző vállalattól – amelyeknek a reklámozását intézték – csak-csak lecsöppen valamilyen formatervezői föladat. Nem nagyon csöppent. Furcsán éreztem magam a mesés munkahelyen. Szerettem volna belecsapni a munkába és megmutatni, hogy mit tudok. Hogy mit tudok, arra én is kíváncsi voltam, hiszen azt honnan tudná az ember, ha nincs munkája, amivel bizonyítani tudna? Mellesleg – noha soha nem a pénzt néztem – egy munkától zsongó vállalatnál sokkal többet kereshettem volna, így meg szinte rossz lelkiismerettel vettem föl (az egyébként nem rossz) fizetésemet.

A vállalat évente két alkalommal rendkívül nagyvonalúan vendégelte meg a dolgozóit. Az egyik a karácsony előtti vacsora volt, Zürich egyik legelőkelőbb éttermében (Kronenhalle), a másik az üzemi kirándulás, valamikor nyáron. Mindkettő tényleg nagyvonalú volt, s a részvétel szigorúan kötelező is, ugyanis ezeknek egyik célja a vállalat önreklámozása volt. ’64-ben Lausanne-ba kirándultunk, meglátogattuk az óriási EXPO-t, amelyet 25 évenként szándékoztak megrendezni. Az első Zürichben volt 1939-ben. A harmadikat ’89-ben akarták megcsinálni, de valahogy lelanyhult a szél az EXPO vitorlái mögött úgy, hogy a végén erősen elhalasztva került sor rá 2002-ben, Bielben. Ezek a Landesausstellung-ok a múltat, a pillanatnyi életet és az elképzelhető jövőt akarták bemutatni, egyszerűen minden téren. Hogy a most 2027-re tervezettet megrendezik-e még, azt nem tudom, mert az utolsónak a 13 évig tartó halogatása is azért történt, mert ezek a kiállítások kezelhetetlen méretűre kezdtek növekedni. A megrendezésük ára csillagászati számú összegekre nőtt, és a látogatók száma egyre csökkent...

1967-ben Párizsba kirándultunk, az ügynökség ott megnyíló fiókvállalatának fölavatására. ’65-ben vagy ’66-ban lementünk Olaszsvájcba, varázslatos vidék, én akkor jártam ott először. Többek között meglátogattuk a riri cipzárgyárat (már nem tudom, hogy a gyárat is riri-nek hívják-e, de a cipzára ezen a néven fut). A riri-cipzárnak mi – mármint az ügynökség – csináltuk a reklámot. Akkor történt az az eset, ami miatt erre a hosszú bevezetésre adtam fejemet. Amikor az ügynökség igazgatója ki akarta egyenlíteni a száz ember pazar (és pazarló) vacsorájának az árát, kiderült hogy azt a cipzárgyár igazgatója már kifizette...

Nosza, fölmerült a kérdés, hogy ezt hogyan lehetne meghálálni úgy, hogy ne legyen sértő, de a hálálkodás ne legyen sértően nyeszlett se. És persze ne lőjünk túl a célon olyasmivel, ami aztán esetleg többszöröse a vacsora árának. Az is nyilvánvaló volt, hogy gyorsan kell cselekednünk, nem akkor, amikor az ügyre már régen fű nőtt. Csak valami ajándékról lehetett szó, de miről? Nem lehet elküldeni az igazgatónak egy holland tulipánmezőnyi virágot, vagy egy fél vagon pralinét. Amíg a tanakodás folyt, elhatároztam, hogy csinálok egy tetszetős idomot, azaz hogy csak a modelljét, amit aztán ki lehetne faragtatni kőből vagy fából, jó nagy méretben. Azt aztán az igazgató fölállíthatná a gyárának előcsarnokában, vagy ahol jónak látja. Mindjárt neki is álltam a tervezésnek, majd a megvalósításának, hiszen úgysem igen volt éppen más munkám.



Sajnos csak egy meglehetősen csúnya, szürke PVC darabom volt amely elég nagy volt ahhoz, hogy a modell ne csak nevetségesen kis méretben szemléltesse a szemléltetni valót. És sajnos marógépem sem volt, amellyel legalább a kézi munka megkezdéséhez szükséges, pontos kockát csinálhattam volna meg. Tehát már a 100 milliméter élhosszúságú kockát is kézzel kellett reszelnem. Ha valaki szeretné utánam csinálni, íme a „recept”: a kocka oldalait 4x4, pontosan egyforma négyzetre osztjuk föl. Minden oldalon a középső négy négyzetbe, a négyzetek átlóit meghúzva, egy kicsit nagyobb négyzetet rajzolunk. (Az átlók a kis négyzetek oldalhosszának a négyzetgyök-kettőszörösei lesznek.) Ezután levágjuk a kocka nyolc csúcsát (sarkát) úgy, hogy az új élek az oldallapokra rajzolt középső (és a kocka éleihez viszonyítottan 45 fokos szögben elfordult) négyzet oldalvonalai legyenek. Kész a kiinduló geometria! Kezdődhet a körívek megrajzolása és aztán a reszelés… A hat darab kis négyzetből hat nyeregforma alakítható ki, a levágott csúcsok helyén keletkezett, szabályos hatszögekből pedig „háromágú nyeregféleség” lesz, mégpedig két különböző: négy mélyebb és négy sekélyebb. Ezt nem kell magyarázni, mert úgysem lehet mást csinálni, a forma maga kényszeríti életre magát.

A képen középen látható a mély „hármasnyereg”, fönt jobbról, balról egy-egy sekély (lapos) hármasnyereg, és középen, fönt a közönséges nyereg. Az idom mindössze 28 óra munka volt, ami talán soknak is tűnhet, de nem az, ha az ember mindent kézzel reszel, csiszol, fényesít.

Itt most következhetne egy arról szóló eszmefuttatás, hogy mi a művészet és mi nem az, ami már a kettő között megvonhatatlan határvonal miatt is nevetséges lenne, meg azért is, mert erről már nagyon sokan futtattak eszmét eredménytelenül, vagy legalábbis rettentően kétes eredménnyel. Tehát rövidre fogom a gyeplőt és nem engedem az eszmét szilaj csikóként futni, csak annyit jegyeznék meg, hogy én nem tartom művészetnek, attól függetlenül, hogy gyönyörűen mutathatna gránitból kifaragva, nagy méretben. Azonban a cipzárgyár ajándékának nem vált volna be. Fából faragva nem tűnt volna érdembeli ajándéknak. Fekete gránitból megcsináltatva pedig – ahogy azt elképzeltem – esetleg a vacsora árának a tízszeresébe is kerülhetett volna (100 ember nagyon nagyvonalú vacsorája sem kerülhetett 5000 frankba, vagy ha mégis, alig többe).

Körülbelül 48 évvel később másodszor is megcsináltam ezt az idomot egy szép darab fekete PVC-ből. Eredetileg is fekete anyagból szerettem volna megcsinálni, csak olyat akkor nem kaptam. Kicsit nagyobb lett, olyan, mintha 110 mm élhosszúságú kocka lett volna a kiindulás. A képen alig látszik, hogy plexi alapzaton áll.




Természetesen valamilyen alapzatra a gránit változatnál is szükség lenne, ezért a kivitelezésének mai ára – becslésem szerint – 50 000 frank körül mozogna, ha a kezdeti kocka élhossza 63 cm lenne (negyed köbméter, fekete, svéd gránit mint nyersanyag sem lenne filléres tétel).

Ezután dolgos évek következtek. El is felejtettem, hogy jó lenne további, hasonló idomokat is csinálni – tervem lett volna elég. ’73 őszén pedig fél éves, fizetés nélküli szabadságot vettem ki és elmentem Angliába, hogy ott egy kis angol nyelvtudás ragadjon rám. Sikerült saját szakmámban munkát kapnom. Fél éves nyelviskolát nem tudtam volna fizetni. Egy független (önálló) tervező vállalatnál dolgoztam, négy formatervező társammal együtt. Az iroda-személyzetet és a műhelyben dolgozókat is összeszámolva legföljebb tíz-tizenketten lehettünk. Ott – miután kívülről kaptuk a megbízásokat – a legkülönbözőbb föladatokkal kellett megbirkózni, az autókarosszéria tervezéstől a gyerekjátékokig. Még az „én időm előtt” ott csinálták meg a Csillagok háborújában használt űrvadászgép teljes méretű modelljét (a „jó oldal” által használt gépét).

Terveztem egy kis gyerekek által gurítható, őrült egyszerű játékot. Képzeljünk el két kört, amelyeknek a síkja merőleges egymásra. Toljuk egymásba a két kört, amíg a két körvonal át nem halad a két körközépponton. Kész a játék. Ezt egy kicsit fölöltöztettem anyaggal, hogy ne csak olyan legyen, mintha papírból lenne. A herkentyű tántorogva gurul. El is neveztük Wobble-nak. A formával aztán eljátszadoztam – papíron –, és legalább egy tucat terv született meg (változatok egy témára), amelyeket szerettem volna valamikor megcsinálni.




A fönti kép „úgy tesz”, mintha a tervezés után – hipp-hopp – már meg is testesítettem volna a ceruzarajzot. Hát sajnos ez nem így volt. A tervezés és megvalósítás közé 38 év csusszant be…

Angliából visszatérve folytattam a munkát a gockhauseni állásomban egészen 1976-ig. Az utolsó ottani évemben végre belekezdtem a második idom elkészítésébe, amely ugyancsak kockából indult ki, és amelynek a terve már kilenc éve hevert a fiókomban. Íme:





Ez az idom is „úgy tesz”, mintha az elkezdése után néhány nappal már vidáman piruettezhetett volna ő PVC-sége. De nem így volt, viszont neki már csak 28 évet kellett félkészen heverésznie.

2012-ben aztán – amikor már azt hittem, hogy a rengeteg tervemet a sírba viszem magammal és megvalósításukról már szó sem lesz, többek között ez a szerencsétlen, második darabom is örökre félkész marad, valahogy sikerült összeszednem magam, egy óriási „Most, vagy soha!” kiáltásom magával ragadott és végre nekiálltam a munkának. Ezután a piros idom után jött harmadiknak a föntebb látható, fekete PVC, Wobble-származék. Aztán jöttek a Wobble-változatok, meg-meg szakítva valami mással. 2012 ősze és 2016 tavasza között sikerült 35 idomot megcsinálnom.

A következő részben további felvételeket fogok bemutatni.



Gyimóthy Gábor,

Zollikerberg, 2021 IV. 27.


Kapcsolódó cikkeink:






17 megtekintés
MOGY-embléma_2019.png
Blogos rovatok