szilajcsiko
- 2023. szept. 29.

Magyar merénylet Petőfink ellen (Fuksz Sándor cikksorozata 8.)

Egy tudományos (MTA) munkatárs véleménye

„Kívánatos és sürgős feladat, hogy mindezt a baráti szovjet állam illetékes szerveivel is megértessük.”

(Dr. Kiss József)

Ha meg akarjuk ismerni a sorozatunk címében hivatkozott merényletnek a személy szerinti „úttörőit”, akik a szabadságharc után Petőfi Sándort szinte élve eltemették, és a segesvári síkon bekövetkezett halálát ráerőltették a magyar közvéleményre, akkor a sötétben tapogatózunk...

Mert volt egy császári direktíva: mindent elfojtani, ami a magyar nép lelkében még a szabadság és függetlenség eszméjének a lángját éltetné, és Petőfi ilyen veszélyforrás volt – ezért meg kellett halnia. Ha a valóságban nem sikerült őt elpusztítani, akkor kitalálták a halálát, de legalább a ködöt, amiben majd örökre eltűnik. Kortársai emlékezetében fel-fel röppent ugyan a remény, hogy még élhet valahol, de ezt a lehetőséget gyanús sietséggel elvetették. Jó példának tartom erre Jókai Mór írását, amelyben közli Franz Fiedler teljesen hihető (Barta János honvádszázados által is igazolt – a 2. részben olvasható) elbeszélését arról, hogy ő (F. Fiedler) élve kimentette a sebesült költőt a csatatérről augusztus 31-én. A Vasárnapi Újságban megjelent írásnak ez az „árulkodó” részlete így szól:

„…Ama lengyel (csak Jókai hitte lengyelnek, de német volt – F. S. megj.), ki vele oly sokszor találkozott, mindig másforma álöltözetben, Bem hajdani hadikéme, most előjött. (Eddig nem is tudott róla, hogy Petőfit keresi valaki, s hogy az, akiről ő tud, olyan drága ember volt: a magyarok költője; ő csak mint Bem kedvencét ismerte.) Ez azt állítja, hogy ő megtalálta Petőfit a segesvári úton sebesülten; ő elvitte őt Segesvárra, és megnevezte a házat is, ahol ápolás végett elhagyta. Mi történt vele tovább? Hogy meghalt, az bizonyos…”

Óhatatlanul felmerül bennünk a kérdés: nem kereste Jókai azt a megnevezett házat? Nem ébresztett benne új reményt ez a hír, hogy barátja él? Miért gondolta ezek után, hogy bizonyosan meghalt? Itt már a cenzúrára gyanakszik az ember!

Az egykori barátok számára a feledést és a halál elfogadását talán az is könnyítette, hogy a halottnak már nem kellett a „szemébe nézni”, mert némelyikük szabadságharcban vállalt szerepe bizonyára kiváltotta volna a hazatérő Petőfi rosszallását.

A nemzet lassan megbékült a megváltoztathatatlannak hitt ténnyel: elvesztette fiát. A néha-néha érkező hírek egy ideig foglalkoztatták a közvélemény fantáziáját, de az idő múlásával egyre csökkent az esélye, hogy élve előkerül a költő valahonnan. 1876-ban megalakult a Petőfi Társaság, amely a költő kultuszának ápolása mellett az esetleges segesvári túlélés lehetőségét is elbírálta – amint azt Barátosi Lénárt Lajos beszámolójából tudjuk, eléggé egyoldalúan.

A múlt század 80-as évek elején Kárpátaljáról érkeztek újra olyan hírek, miszerint Petőfi mégis Szibériában fejezte be életét. Egy Munkácson élő ukrán helytörténész, Vaszilij Pagirja (1923-2016) akadt nyomára a Magyarság lapjain annak a hírnek, amelyet még Svígel Ferenc hozott Szibériából az első világháború után. V. Pagirja kapcsolatot talált a Burjátföldön élő Alekszej Tyivanyenkoval, aki néhány hónapos kutatás eredményeként megtalálta a barguzini öreg temetőben Alekszander Petrovics sírját. Ezzel újra felvetődött Petőfi Sándor szibériai életének és halálának kérdése Magyarországon is.

Pécsi István egri újságíró a Heves Megyei Hírlapban szentelt több írást a témának, ami fokozatosan országos érdeklődést gerjesztett. De a hatalom hamar reagált! Az MSZMP KB „illetékes” osztályáról kapott eligazítást egy másik, aktív publicista:

„…1986. január 23-i beszélgetésünkre hivatkozva, az esetleges félreértések elkerülése végett írásban is jelzem a Petőfi állítólagos szibériai sírhelye körüli kérdésekkel kapcsolatos álláspontunk lényegét. E problémakör egésze – jelenlegi stádiumában – kizárólag a szigorúan értelmezett szakfórumokra tartozik, az ügyben nekik kell állást foglalniuk, de ezen túlmenően is: az ide kapcsolódó valamennyi szervezési feladat szintén az ő illetékességi körüket képezi. Ezért semmiképp sem tartjuk kívánatosnak azt, ha a szaktudomány véleményét mellőzve, intézményeit és képviselőit megkerülve ebben a kérdésben bármilyen lépés történik. Természetesen, ez vonatkozik a közvélemény tájékoztatására is. Ügyszeretetét becsülve, megértését előre is köszönjük.” Balogh Ernő (1986.1.24.)

De egy idő után az „ügy” átkerült a Magyar Tudományos Akadémia hatáskörébe. Már készült a Morvai Ferenc által vezetett expedíció Barguzinba, amikor az alábbi írás született:

Véleményem a "szibériai Petőfi-sír" kérdéséről

Részlet az 1989 áprilisában készült tanulmányból

A tanulmány irodalomtudós szerzője, aki 1992-ben örökre befejezte földi pályafutását, Fekete Sándor író mellett a leghatározottabb ellenzője volt annak, hogy Petőfi Sándor halálát másutt is el lehetne képzelni, mint a segesvári csatatéren. Legelőször 1985 szeptemberében nyilatkozott a feltételezett szibériai Petőfi-sír ügyében a 168 órának, majd a Vasárnapi Híreknek, majd az itt közölt tanulmány után haláláig rendszeresen szállt szembe a magyar napi és szaksajtóban (Magyar Hírlap, Kritika, Irodalomtörténeti Közlemények) a költő körüli olcsó és tudománytalan hírveréssel.

A legenda egy – azt mondhatjuk sajnálatos - véletlen folytán néhány éve újra felbukkant s (a sajtó közreműködésével, mely sok hasznot húzott az országos érdeklődést keltő Petőfi-témából) mondhatni „másodvirágzás“–át éli.

Egy újabb vállalkozás hallatán azt kell gyanítanunk, hogy egyesek – üzletet is szeretnének csinálni ebből az érdeklődésből. Voltaképpen mi történt?

Egy kárpátukrajnai polgár, a munkácsi V. V. Pagirja a Magyarság c. lap 1940. évfolyamában véletlenül megpillantotta az iliszunszki „Petőfi-sír“ képét, s bár nem tudott magyarul, a feljebb közölt leiratszöveg felkeltette érdeklődését. Abban a hitben, hogy a magyarok erről az érdekes közlésről nem tudnak, a szibériai Petőfi-sír felkutatásának új zászlóbontója lett. Először a kárpáton-túli Ifjúság c. magyar nyelvű szovjet lap írt erről, ezt átvette a Heves megyei Népújság 1985. aug. 31.-i száma, aztán óriási sajtóirodalom keletkezett, s a párbeszéd azóta is tart, időnként heves viták robbannak ki. A józan hangokra általában türelmetlen válaszok jelennek meg. A közvéleményben újra kezd kialakulni az a felfogás, hogy a Petőfi hamvainak azonosítása és hazahozatala nemzeti ügy, a kételkedők vagy közömbösek vétkeznek a magyar nemzeti érzés ellen. „Hívők“, kutatók, lelkes propagandisták tucatjai tevékenykedtek, végigtanulmányozták a fent említett „Bibliát“. Svigel (S. Ferenc – F. S. megj.) és Sándor (S. József – F. S. megj.) emlékezés-anyagát, s felelevenítették az egész zűrzavaros legenda-szövevényt. Sokan közülük „új adatokat“ emlegettek, de semmit közzé nem tettek, ami bármit is változtatna a hiedelem képtelenségén. A Szovjetunióban is – úgy tűnik – az a vélemény terjedt el, hogy ezt a „nemzeti ügyet“ a baráti Magyar Népköztársaságnak támogatni kell, s a közvetlenül érintett Burját-Mongol Köztársaság illetékes szervei erkölcsileg és anyagilag segítik is ezeket a területén folyó „kutatásokat“. Ezekről időnként hírek is érkeznek, azzal, hogy érdekes eredményekkel járnak. Két szovjet kutatóval, az említett V. V. Pagirjával és a Csitában, a Burját Köztársaság fővárosában tevékenykedő Tyivanenko kandidátussal tavaly Budapesten – tolmács segítségével – beszélgettem is, s az a benyomásom támadt, hogy ezek az „eredmények“ a legenda Bajkál-vidéki elterjedésén alapulnak...

90 évvel később (1849. aug. 1-jét követően – A szerző) tudomást szerzünk egy PETROVICS feliratú Bajkálon túli sírról, melyet ismeretlen (személyesen sosem jelentkezett) magyar hadifoglyok Petőfiének hittek. Ez a „felfedezés“ hogyan egyeztethető össze a jól megalapozott, elfogulatlan tudományos kutatáson alapuló állásponttal? Persze kétségtelen, hogy valamely történelmi esemény megtörténtét, valóságát könnyebb igazolni, mint azt, hogy Petőfi nem esett fogságba, nem hurcolták el, semmi módon nem tudott magáról hírt adni (jóllehet, a legenda szerint legalább még 7 évig élt) stb., de azért ha ennyi feltételezett, de nem bizonyított esemény láncolata kell e bizonytalan lábakon álló vég-hipotézis elfogadtatásához, ill. hogy az a bizonyos Petrovics-Petőfi, akkor habozás nélkül el kell utasítanunk. A legenda hívők óriási energiát fordítottak és fordítanak még ma is ennek az azonosításnak a történeti megalapozására anélkül, hogy akárcsak a legcsekélyebb konkrét eredményt felmutatták volna, mely a Petőfi-tudományt gondolkodóba ejthetné; tény, hogy a tudományos kutatás lehetőségei is végesek, de a tudományos meggyőződés, mely szintén a „hit“ kategoriájába tartozik („tudás“ akkor lehetne belőle, ha a költő hamvait valahol Segesvár környékén feltárhatnák és azonosíthatnák), tényeken és elfogulatlan kutatói módszereken, kombinációkon alapul, óriási fölényben van a szibériai sírkeresők tradicionális rajongására épülő vakhittel szemben.

Véleményem szerint minden felelős magyar kulturális vagy tudományos szervnek, intézménynek csak ezt az elutasító álláspontot szabad képviselnie: ne támogasson tehát (sem anyagilag, sem erkölcsileg) olyan mozgalmat vagy vállalkozást, mely bármilyen formában vagy indokolással, bármilyen „nemzeti kötelesség“- re hivatkozással szibériai „kutatásokat“ vagy éppen sírfeltárást, exhumálást és a „szent hamvak“ hazahozatalát sürgeti. Azzal az indokolással sem értek egyet, hogy „Ássanak hát, legalább pontot teszünk az ügy végére!“ Egy ilyen nagy hírveréssel, handabandával járó vállalkozás járhat üzleti haszonnal, de ne tűrjük azt, hogy ehhez Petőfi nevét használják fel ürügyül; esetleg örül neki a sajtó is, hiszen ügyes riportokkal fel lehet szítani az olvasók érdeklődését és többszörösére lehet növelni a példányszámot, — ezáltal azonban új és még vadabb hiedelmek magvát hintik el. Petőfit ugyan a lentiek szerint hiába keresik azokon a távol-keleti tájakon, de aki tudja, hogy a „hívők“ miféle ravasz módszerekre ragadtatták magukat már e vonatkozásban (a nagyotmondástól a „bizonyítékok“ hamisításáig), nem szeretné Petőfi emlékét efféle manipulációk ártalmainak kitenni.

Már egy ilyen expedíció engedélyezése, jóhiszemű támogatása is kegyeletsértés a költővel szemben: akarva-akaratlanul azzal az előfeltevéssel cselekedhetünk csak így (a közönség mindenesetre úgy gondolja majd), hogy „Hátha mégis van a dologban valami!“, — ami persze azt a sanda gyanút is magába foglalja (gyakran anélkül, hogy ez tudatosodna bennünk), hogy a költő talán mégsem testesítette meg azt az erkölcsi ideált, amelyet ismert pályaszakaszán hirdetett, magának vallott és tetteivel is képviselt, talán csak színlelte azokat a neki tulajdonított erényeket, amelyekért eltűnése óta mintaképünknek tekintjük. Petőfi, mint sorsába olyan könnyen beletörődő, a családjától, hazájától való elszakadását tudomásul vevő, visszatérésre vagy feleségével, barátaival való kapcsolatfelvételre kísérletet sem tevő, sőt új helyzetéhez alkalmazkodó orosz állampolgár (tegyük hozzá: a magyar szabadságharc leveréséhez döntő segítséget nyújtó cár alattvalójaként): olyan feltevések, amelyek a költőnek a nemzet emlékezetében, képzeletében ma is élő alakjával, jól ismert erkölcsi elveivel, családi és baráti érzelmeivel, világnézetével semmi módon nem egyeztethetőek össze. Ez ellen határozottan fel kell lépnünk, de legalább is szigorúan el kell határolnunk magunkat (a tudomány és a népművelés, oktatás irányítóit, munkásait értem) a hívőktől, akikben talán a nagyapák vagy dédapák annak idején indokolt és érthető, de már időszerűtlen és értelmetlen reménysége él tovább, sokuk magatartását és hírverését azonban gyaníthatóan korántsem a fennen hangoztatott magasztos célok magyarázzák.

Kívánatos és sürgős feladat, hogy mindezt a baráti szovjet állam illetékes szerveivel is megértessük. A már kialakulófélben lévő kapcsolatokat, Szovjetunióban folytatandó levéltári kutatások fokozatos szabaddá tétele érdekében kellene kiépíteni, mert ez a – kölcsönösségre épülő – együttműködés valóban igen jelentős tudományos haszonnal járhat orosz fogságba esett magyarokkal, táboraikkal kapcsolatban is; hadizsákmányként is kerülhettek ki magyar vonatkozású politikai vagy hadtörténeti okmányok. A hangsúlyt azonban korántsem csak az 1849. évi orosz intervenció időszakára kellene helyezni (kivált ami a hadifogoly-kérdést illeti, a levéltári kutatásoktól aligha várható látványos eredmény; Petőfit e vonatkozásban említeni sem érdemes), az első világháborúval kapcsolatos levéltári anyag bizonyára sokkal gazdagabb lesz ennél.

A „szibériai Petőfi-sír“ ügyét tehát, legalább is mint állami szerveinktől felkarolandó kutatási témát, le kell venni a napirendről, azt pedig meg kell akadályozni, hogy dilettánsokból álló csoportok Petőfi nevével visszaélve „vállalkozzanak “ bármire, s eközben a magyar tudomány tekintélyén is csorbát ejtsenek. Ismétlem: a sírfeltárási tervet abszolút értelmetlennek tartom. S nem tudom, milyen szempontok szerint kiszemelt szibériai levéltárakban való „kutatást“ és „mikrofilmeztetést“ pedig átfogó levéltári kutatási együttműködés keretében megfelelő gondos előkészítés után szakképzett levéltárosokra kell bízni.

A „szibériai Petőfi-sír“ legendája legfeljebb mint a jóformán szemünk előtt végbemenő különös legendaképződés példája lehetne tudományos kutatatás tárgya, feltéve, hogy akad olyan folklorista, aki ennek a ma már beláthatatlan tömegű anyagnak a feldolgozásától nem riad vissza; mindenesetre azzal is számolni kell majd, hogy ettől ma már a Bajkálon túli, önállósulni kezdő Petőfi-meséket sem lehet elkülöníteni, azok már a hazai anyagban is beszüremkedtek. Gondolok például azokra az előttem teljesen érthetetlen kombinációkra, melyek szerint költőnk a dekabrista száműzöttek „utolsó mohikánjainak“ egyikével: Kjuhelbekkerrel baráti kapcsolatot tartott fenn, s egymás mellé temették őket (!?), ami legendának új, feltehetőleg szibériai hajtása.

A Petőfi-legendának a szibériai ásatásokkal nem lehet a „végére járni!“ – ismétlem a feljebb mondottakat, mert már a nagy dobra vert kísérlettel újabb tápot adunk neki! Az egyébként jószándékú (de a hívőktől befolyásolt), a szibériai kutatásokat udvariasan támogató, segítséget is ígérő magas rangú szovjet minisztériumi tisztviselő azzal a csattanóval zárja nyilatkozatát, „szomorúnak tarja, hogy a magyaroknak nem kell saját Puskinjuk“. Ehhez, azt hiszem, nem kell kommentár.

Bp., 1989. április 15.

Dr. Kiss József

tudományos kutató

Olvasva a tanulmányt és elgondolkodva a következtetésein – valljuk be – nem érezzük az akadémiai bölcsesség ihletett visszafogottságát, sokkal inkább egyfajta kényszeredettséget, amelynek nem a meggyőződés, hanem a hatalom magabiztossága a gyökere. A szerző kiemelései is ezt sugallják. A következő részben ezt megkíséreljük bizonyítani…

(folytatása következik)

Kapcsolódó cikkeink: