top of page

CSERBEN HAGYOTT HŐSEINK – Felejtésre ítélt magyar életek Szibériában (Fuksz Sándor cikksorozata 9.)



21 év platinabányában…


„…azzal akartak maradásra bírni, hogy Magyarországon szörnyű a nyomor, a szegény embereket üldözik, s az éhezők százai hullanak el az utcákon…”






A következő történet a Budapesten kiadott Nemzeti Újság 1933. június 11-i számában jelent meg. Egy budapesti iparossegéd, Szepes Kázmér szibériai hadifogságáról, az azt követő küzdelmeiről, majd regénybe illő, 19 év utáni szabadulásáról számolt be a lap. A korabeli Szovjetunió társadalmának korrajza mellett bizonyítékként szolgál ez a riport arra, hogy meg lehetett szabadulni ebből a „börtönből”, és nem lett volna reménytelen (mint ahogyan még ma sem az) információkat gyűjteni az 1848/49 évi szabadságharc elhurcolt honvédjeinek sorsáról. Olvassuk Hegedős Gyula riportjának részleteit!


„Szélesvállú, erős ember, fekete hajában ősz szálak csillognak. Ahogy szemben ül velem és megtört tekintetével az asztalra mered, olyan, mintha orosz ember volna. Arcán az orosz típus érezhető. Küzd a magyar beszéddel, állandóan orosz szavakkal keveri, amelyeket azután kínosan magyarra fordít. Keserűséggel beszél tizenkilencévi raboskodásáról, s arcán csak akkor fut át megbékülő mosoly, amikor három kisgyermeke csacsogó szájjal közbe-közbeszól beszélgetésünkbe. Gyermekei még csak néhány szót tudnak magyarul, de huszárcsákót hordanak, s amikor vidám kacajjal körbenyargalásznak az egyszerű szobában, „Huj-huj!“-kiáltással ostromolják meg a féloldalra billent öreg tölgyfaszekrényt... A gyermekek vidám lármája közben meséli el Szepes Kázmér tizenkilencéves oroszországi fogságának regényét.


1914. augusztusában vonult be katonának. November közepén Németországon át az orosz-lengyel frontra irányították. (…) Mint előretolt századhoz beosztott, nap mint nap véres küzdelmet vívtak az orosszal. Márc. 31-én a szörnyű vértivornya tetőfokára hágott. Az oroszok két hajnali elkeseredett támadását visszaverték, azonban estére az ezredből kiszakadt kétszáz katona, köztük Szepes Kázmér riadtan látta, hogy a kozákok újból erőre kaptak, s mint a hangyaboly nyüzsögnek körülöttük. Minden oldalról bekerítették őket. (…)

Súlyosan sebesült társaimmal két napi gyaloglás után Sztarizambor galíciai városba vittek bennünket. Ott bevagoníroztak mindannyiunkat s itt rakták vonatra azokat a bajtársaimat is, akik a front többi részein kerültek fogságba. Többszázan voltunk. — Három hétig utaztunk a „Maximkán". Ugyanis Oroszországban Maxim Gorkij után így nevezik a bumlizó vicinális vonatot. Csita városában 160 bajtársam az utásztáborba került. Én mintegy kétszázad magammal a városszéli katonai táborba kerültem, ahol reggeltől késő estig kazamatákat és utakat építettünk. Két hónap múlva az iparosokat kiválogatták közülünk. Háromszáz emberrel együtt én is elhagytam a tábort és Irkutzba utaztunk. Ebben az időben ezekben a katonai táborokban mintegy 30.000 osztrák, magyar és német hadifoglyot őriztek...


Találkozás egy 48-as volt fogollyal

Szepes Kázmér hosszú raboskodásának legérdekesebb élménye Berezovka városa mellett volt, amikor rabságának első esztendejében egyik táborból a másikba vitték. Berezovka város közelében az elcsigázott hadifoglyoknak megengedték, hogy az országút szélén a fűbe leheveredve megpihenjenek. A többszáz főnyi fogolynak természetesen sok bámulója akadt. A városból tömegesen kisérték őket a bámészkodó suhancok, meg a jószívű öregasszonyok, akik kötényük zsebéből egyiknek-másiknak könnyek között adtak egy kis dohányt és kenyeret. Szepes Kázmér több társával együtt elcsigázva a fűbe hevert. Beszélgettek. Közben a bokrok közül egy fehérszakállas, megtört aggastyán tipegett hozzájuk s hosszú ideig némán hallgatta beszélgetésüket. Egyszerre csak arra lettek figyelmesek, hogy az öreg ember zsebkendőt húzkod ki a zsebéből és patakzó könnyeit törli a szeméből. Első pillanatban azt hitték, hogy az egyszerű emberi részvét hatotta meg az aggastyánt a lerongyolódott hadifoglyok láttára. Az egyik magyar legény, aki már eléggé beszélte az orosz nyelvet, szóba elegyedett vele. A beszélgetés során megdöbbentő tragédia bontakozott ki, amely valamennyiökre mély hatást tett. Az öreg ember a magyar szabadságharc után mint hadifogoly került Szibériába és tizenkét bajtársával együtt 21 évig dolgozott egy platinabányában. A kényszermunka hatodik évében azonban már csak másodmagával maradt a bányában. Ezt a társát néhány év múlva bányabaleset érte és az ő karjai között halt meg. Huszonegy évi bányászkodás után szabadon engedték a 48-as hadifoglyot, aki ezután családot alapított és mint erdőőr egy nagy uradalomban szolgált. Amikor ez a drámai beszélgetés lefolyt köztük, az aggastyánnak két kozáktiszt fia harcolt a háborúban — a magyarok ellen. Két óra hosszat tartott a hadifoglyok pihenője s ezalatt a 48-as veterán minden iránt érdeklődött, ami hosszú távollét alatt Magyarországon történt. A magyar nyelvet már teljesen elfelejtette s a beszélgetés oroszul folyt. Az öreg valahogy megértette még a magyar szót, de válaszolni nem tudott rá. Búcsúzáskor szarvasbőr dohányzacskójából előhúzta életének legdrágább kincsét, egy, a szabadságharc idejéből való kitüntetést, amelyet bátor magatartásáért magától Görgeytől kapott. Tovább vonuláskor az öreg harcos mindannyiukat megcsókolta és megáldotta őket. (…)


Az interjú végén Szepes Kázmér boldogan felsóhajt s örömteli szavakkal jelenti ki, hogy egyelőre ugyan még nem tudja, miből fog megélni családjával együtt, de nagyon boldog, hogy hazajöhetett s úgy érzi magát itthon, mintha templomban volna. A rákoskeresztúri fővárosi telepítésnél már otthonhoz jutott s most azon fáradozik, hogy munkát is kapjon. — Bútorainkat és egyéb portékánkat el kellett adnunk, mielőtt útnak indultunk, ami csekély holmit elhoztunk, azt az orosz határőrök elvették. Bízom a jó Istenben, hogy ismét megtudom szerezni a szükséges holmikat, így sóhajt fel az Istenhez egy olyan ember, aki évekig »élvezte« a szovjet világot boldogító demokráciáját. (Hegedős Gyula)”


Eddig tartott Szepes Kázmér kálváriája és a vele készített riport. Felvetődik bennünk a költői kérdés, hogy lehetne-e tagadni ma a szabadságharcos honvédek szibériai szenvedését, ha élnének az első világháború hadifoglyai, akik szemtől szemben találkoztak velük Oroszország különböző vidékein? Minden bizonnyal: NEM!


Ezért is fontos, hogy őrizzük azok emlékét, akik tanúi voltak ennek a nagyon fontos – de máig letagadott – történelmi epizódnak. Az ő visszaemlékezéseik jelenthetik majd azokat a „mozaikdarabokat”, amelyek segíthetnek a jövő történészeinek összeállítani a kor minél teljesebb s igazabb krónikáját.



(folytatjuk)


 

(A szerző arcképének forrása: „ha küszködőn, ha szenvedőn, ha sírva…”)

 

Kapcsolódó cikkeink:


252 megtekintés

Comments


legte Tanka.jpg

VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

dombi 2023.jpg
vukics boritora.jpg
acta 202305.png
gyimothy.png
dio.jpg
KIEMELT CIKKEK
MOGY2023.jpg
bottom of page